Sosem látott kincseket mutattak be, pedig nem is ezért érkezett a közönség

A beszélgetés előtt mindhárom résztvevő egy-egy előadást tartott, ahol különböző témákon keresztül közelítették meg André Kertész életét és munkásságát. Ezek francia nyelven zajlottak, amit szinkrontolmácsok fordítottak a hallgatóság számára. Elsőként E. Csorba Csilla, a Magyar Fotótörténeti Társaság elnöke állt pódiumra.

A szakember André Kertész francia éveit helyezte fókuszba, hogy miként vált a helyi magyar közösségek és értelmiségi körök fontos résztvevőjévé. Bár francianyelv-tudása párizsi évei alatt is lassan fejlődött, néhány ismerőse, barátja, akik komoly kapcsolati tőkével rendelkeztek a francia fővárosban, segítettek neki ismeretségeket kialakítani. Jó viszonyt ápolt Tihanyi Lajos festőművésszel, akinek művészete hatást gyakorolt Kertészre,

Bölöni a szerzője Az igazi Ady című műnek, amelyhez André Kertész készített fotókat a költő párizsi éveiben. Bölöni felesége is kedvelte a fotóművészt, ezért ő is segített kapcsolati hálójának bővítésében. Kertész bekerült többek közt egy olyan női gasztronómiai körbe is, ahol férfiakat nem láttak szívesen – a fotóművészt kivéve, aki képeket készített az éttermeket járó értelmiségi hölgyekről. 

Elveszett idők

Az est másik előadója, Cédric de Veigy történész és kurátor egészen más aspektusból világította meg Kertész életének kevésbé tárgyalt pillanatait. Technikai oldalról közelített a fotóművészhez, aki különböző korszakai alatt számos stílussal, eljárással kísérletezett. Elsők között kezdett Leica fényképezőgépet használni a francia fővárosban, ennek ellenére publikált alkotásai között szinte

A történészt elkezdte foglalkoztatni, hogy vajon mi történt ezekkel a fotókkal, így átkutatta a francia archívumokat, hátha megleli azokat a képeket, negatívokat, amelyeket párizsi évei alatt készített a művész a Leicával. Végül több mint 1300 képkocka került elő, ezeket nagyjából 260-ra szűkítette, amelyekből különleges kiállítás is született Franciaországban.

Egymás mellé helyezett olyan fényképeket, amelyek ugyanarról a helyről, személyről vagy tárgyról készültek, csak más szögekből, távolságokból, megközelítésből. A kurátor így próbálta bemutatni azt a transzélményt és eksztázist, amit André Kertész alkotás közben élhetett át, és a türelmet vagy épp türelmetlenséget, ami egy-egy mű születését előzte meg.

Kész volt

Az előadók sorát Fisli Éva, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa zárta, aki különböző tárlatokon keresztül mesélt Kertészről. Többek közt szó esett a Kertész / Kópiák című kiállításról, amelynek ő volt a kurátora – a mostani beszélgetést is ennek a tárlatnak a végére időzítették.

A szakember kiemelte, hogy a Kópiák című kiállítás – amely a művész fiatalkori, magyarországi éveit, a Párizsba való kivándorlás előtti időszakot mutatja be – rávilágít, hogy André Kertész az emigráció előtt „technikailag már kész volt”, változatos szemlélete és a témákhoz való alkalmazkodása miatt bőven megelőzte korát.

Erre a kerekasztal-beszélgetés folyamán felvetett kérdéseknél is visszatértek a szakemberek, ahol alapvetően három témát jártak körbe:

1. az André Kertészről szóló szakirodalom változó hangsúlyai;
2. a művész fotóhoz mint műtárgyhoz való viszonya;
3. és a kiállítások, illetve a támogatói, intézményi rendszer szükségessége ahhoz, hogy művészek életművét kutathassák a szakemberek.

Újrafelfedezés és a művészi érdem

Rögtön az első kérdésnél előkerült, hogy Kertész különböző korszakait részletesen dokumentálták már eddig is, a nagyobb korszakok közt azonban réseket lehet felfedezni, amelyek további teret biztosítanak az életmű feltérképezésére. Emellett az is szóba került, hogy André Kertész fontos szereplő volt abban az időszakban, amikor a fotó mint művészeti kifejezőeszköz ismertté kezdett válni.

Ezt az alkotó két barátjának is köszönheti. Egyikőjük egy interjúban említette, hogy nélküle nem lenne ott a fotóművészet, ahol épp tart, másikuk pedig az ezután elinduló érdeklődést kihasználva kiállítást szervezett neki. Ekkor már másfél évtizede Amerikában dolgozott a művész, mire az 1960-as években újból felfedezték az életművét Európában. A 80-as években Magyarországon már a világ egyik legnagyobb fotóművészeként fogadták.

A műtárgytémát nyitva hagyták, hiszen a digitalizáció korában kérdés, hogy pontosan mi is számít műtárgynak: csak maga a kép, vagy a negatív és a keret is a kompozíció része. Ezen a ponton Cédric de Veigy kiemelte, hogy Kertésznek számos témáról elég gyakorlatias véleménye volt, nem misztifikálta túl a dolgokat.

Ő látni akart, nem elképzelni

– fogalmazott a történész.

Harc a mániával

Élete vége felé sokat küzdött egy aukciókon eluralkodott trenddel, amely szerint rossz minőségben előhívott képeket egyre drágábban értékesítettek, a vintage pedig egyfajta csúcsidejét élte. Igyekezett nagy mennyiségben jó minőségű fotókat piacra dobni, hogy a felsrófolt árakat visszafogja. A vintage képekről úgy vélte, hogy ez divathullám és gyűjtői mánia, ami valamelyik fotónak jól áll, a másiknak nem. 

Az utolsó kérdésben a három szakember egyetértett, hogy kellenek a kiállítások, mert így lehet bizonyos életműveket, kutatási eredményeket a legjobban a közönség elé tárni, illetve az akadémiai tevékenységet is meg kell mutatni a nagyközönségnek. A támogatói és intézményi rendszert is elengedhetetlennek vélték, mivel az efféle kutatások anyagi hátterét elő kell teremteni, illetve a kapcsolati rendszerek sokat segíthetnek a gyorsabb és profibb kutatásban.

Az általa felkutatott Kertész-negatívokból elővett néhány, kiállításon sosem látott darabot, amelyek abban az időszakban készültek, amikor a művész rövid időre hazatért Magyarországra. Közösen nézhettük meg ezeket a fotókat, ahol a családi idill és néhány budapesti helyszín kapott sajátos megvilágítást André Kertész kameráján keresztül.

(Borítókép: André Kertész magyar fotográfus 1979-ben. Fotó: Marc Tulane / Gamma-Rapho / Getty Images)