Jón Kalman Stefánsson: Tragédiaként élem meg, hogy a magyar kormány próbálja a nemzetet kevesebbé tenni

Jón Kalman Stefánsson izlandi, immáron Budapest nagydíjas íróval egyebek mellett arról beszélgettünk, 

• hogy ő cenzúrázta-e már önmagát,
• a történelemben a diktátorok mindig megpróbálták elhallgattatni a művészeket, 
• időnként forradalomnak kell kitörnie, hogy az elnyomásban lévő emberek szabadok legyenek, 
• hogy szerinte olyan orosz írókat kellett volna meghívni a budapesti könyvfesztiválra, akik nem támogatják Putyin tetteit.

Önt próbálták már elhallgattatni?

Még nem. Izlandon, ahonnan jövök, az irodalomnak komoly története van, nem jellemzőek az ilyen szituációk.

Azért kérdezzük, mert a 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál megnyitóján azt mondta, hogy a „könyveket nem lehet elhallgattatni, még akkor sem, amikor valamilyen diktátor vagy politikus akar elhallgattatni valamilyen irodalmat. Ilyenkor saját magukat hallgattatják el, mert a könyvek mindig beszélni fognak, ezt ők tudják, és félnek tőle”.

A történelemben rengeteg példa van arra, amikor a királyok vagy a diktátorok megpróbálták a művészeket, az írókat elhallgattatni, ez visszatérő jelenség. Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényét mintegy 30 évvel a megírása után adhatták ki, mert abban az időben abban a formában nem jelenhetett meg.

Most, nagyjából hatvan évvel később mégis ez az egyik leghíresebb, legszórakoztatóbb és legkülönlegesebb könyv, amely kiváló példája az elhallgattatásnak, mégis túlélte az említett időszakot. Ha egy olyan művész vagy alkotó olyan országban él, amelyben a diktátor el akarja hallgattatni, vagy hatással akar lenni arra, amit ír, akkor harcolnia kell ellene, és azért is ki kell fejeznie magát, az érzéseit, és nem hagyhatja, hogy a belső cenzúrája gátat szabjon. 

Azt akarják, hogy szűken gondolkodj

Cenzúrázta már önmagát?

Erre még nem volt példa, mert amikor írok, nem a világgal meg a külső tényezőkkel, hanem az írással foglalkozom. A történetre fókuszálok, és nem arra, hogyan hat majd a világra.

Politikáról csak az interjúkban beszél, a regényeiben viszont nem igazán ábrázolja. Miért?

A politika és az erotika kicsit mocskos téma. Ha bele akarod erőszakolni a történetbe, nem mindig teremtődnek jól. Ezek a dolgok ugyan a világ részei, de ha az olvasó azt érzi, hogy bele vannak erőszakolva, azzal az író a saját művét és gondolatait rombolhatja le. Olyan ez, mint amikor írsz egy dalt, és van egy hang, amely nem passzol oda. Néha azért velem is megesik, hogy beleírok egy politikai szálat – amelyet aztán ki kell vennem, mert érzem, nem illik oda.

Mikor volt ilyen legutóbb? 

Nem nagyon emlékszem ilyenre, mert jó képességem van arra, hogyan kell elfelejteni az ilyen dolgokat. Van könyvem, amelyikben Donald Trumpot kétszer említettem meg, és voltak olvasók, akik megjegyezték, hogy ez idővel aktualitását veszti, de én úgy éreztem, hogy a történet részét képezik.

Az írónak mennyire feladata megszólalni társadalmi témákban?

Az írók esetében a legfontosabb, hogy jó könyveket írjanak, nem várhatjuk el tőlük az efféle megnyilvánulásokat. Amikor a világról, a társadalomról írsz, akkor az adott politikai szituáció kapcsán az üzenet sokszor az apróságokban is megjelenhet, mint egy séta vagy egy csók.

A művészet az embert a világban értelmezi. Szóval nem az apróságokra, hanem a teljes egészre fókuszál. Amikor világirodalmat olvasol, akkor nem csupán magyar állampolgár vagy, hanem a világé, ilyenkor az elmében megszűnnek a határok. Ebből is látszik, miért fóliázzák be a könyveket Magyarországon, mert attól tartanak, hogy eljuthatnak hozzánk.

Korábban azt nyilatkozta, hogy Magyarország vérzik, és nem is fog elállni a vérzés, amíg valami szörnyű nem történik. Most hogyan látja a helyzetet, illetve milyen szörnyűség történhet, ami elállíthatja a vérzést?

Nem vagyok a terület szakértője, abból táplálkozom, amit olvasok és mások mondanak, például a beszélgetésekről. Tragédiaként élem meg, hogy a magyar kormány próbálja a nemzetet kevesebbé tenni: az iskolák és a kórházak például szörnyű állapotban vannak, miközben az országnak gyönyörű fővárosa van. Budapest csodálatos hely, nyitott és intelligens emberekkel. Remélem, hogy javulni fog a helyzet.

De milyen szörnyűségre gondolt, ami elállíthatja a vérzést? Ez azt jelenti, hogy rossz dolognak kell történnie, hogy valami jó következhessen?

Igen. Van például, hogy egy forradalomnak kell kitörnie ahhoz, hogy az elnyomásban lévő emberek szabadok legyenek. De nekünk megvan a lehetőségünk arra is, hogy hatással legyünk másokra a környezetünkben, s hogy szavazattal döntsünk arról, hogy a jövőben ne Orbán és az ő emberei irányítsák tovább az országot. Képesek lehetünk átadni az érzéseinket, a gondolatainkat, hogy az ő szemüket is felnyissuk, hogy világosabban lássanak, és ne olyan elvakultan, mint most.

Remélem, hogy meg tudjátok változtatni azt az utat, amelyen jártok, mert a dolgok változnak a világunkban. Részben a globális felmelegedés, részben a háborúk miatt, amelyek ha folytatódnak, egyre több ember lesz, akik nem élhetnek tovább régi otthonukban, és kénytelenek újat keresni. De az olyan kormányok, mint Orbán Viktoré, próbálnak minden ilyet kint tartani, és ellenség képét kialakítani róluk. De ez nagyon csúnyán végződhet.

Nem fér a fejébe

Mit gondol arról, hogy némelyek szerint ne jöjjenek olyan vendégek a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, akik nyíltan támogatják Vlagyimir Putyin Ukrajna ellen indított háborúját, és ennek hangot is adnak a budapesti könyvfesztiválon.

Valószínűleg az ilyen típusú embereket sem Izlandra, sem a nyugat-európai országok fesztiváljára nem hívnák meg, mert ott Putyint mint háborús bűnöst tartják számon. Ám azt, hogy ők ide eljöhettek, és elmondhatják a véleményüket, a gondolat- és véleménynyilvánítás szabadságát jelenti. Ha valóban annyira jó írók, hogy helyük van a fesztiválon, meg lehet vitatni ezeket a dolgokat. És kétségtelen, hogy Oroszország az irodalom szempontjából csodálatos hely, de

Úgy vélem, hogy a művészek nem támogathatnak egy ilyen embert, mert eljöhet az az idő, amikor korlátozhatják azt, miről írhatnak, amely után a véleményüket nem mondhatják el szabadon. De továbbra sem tudom megérteni, hogy íróként valaki miért támogat egy Putyinhoz hasonló embert.

De miért ír az író, ha nem írhatja le azt, amit gondol?

Ez jó kérdés. Amikor az ember alkotás közben úgy gondolkodik, hogy vannak bizonyos határok, amelyeket ha átlép, akkor börtönbe zárhatják, azzal igazából a saját alkotását mérgezi meg. A művészetben, a fikcióban, a költészetben nem vagy képes kontrollálni az érzéseidet, amikor alkotsz, szóval már a gondolat is önellentmondást szül. Ez már nem művészet, hanem valami más.

A halál nem szereti a viccet című versének első versszaka így szól: „Találj valami címet az életednek // legyen rövid, hangzatos, velős // férjen el a kötőjelben // a két évszám között // mikor majd a földbe tesznek”. Milyen címet adna a saját életének?

(Jón Kalman Stefánsson elneveti magát.) Ha elmész, akkor csináltad jól a dolgokat, ha valakinek őszintén hiányozni fogsz. Az a feladat, hogy akár jó versekkel, jó művészettel, vagy azzal, hogy jó ember voltál, hagyjál itt valamit, ami miatt jó érzéssel emlékeznek rád, pozitív hiánnyal. 

És mi lenne a cím? Talán a pozitív hiány?

Ezzel meg tudnék barátkozni.

(Borítókép: Jón Kalman Stefánsson 2024. szeptember 28-án. Fotó: Tövissi Bence / Index)