Talán nem véletlen, hogy Győrben, 2024. október 30-án, a Brenner József Hittudományi Főiskola dísztermében mutatják be Gecsei Ádám és Varjú Krisztián dokumentumfilmjét. A Giotto jó utóda Samodai József életéről és munkásságáról szól, valamint mintegy harminc Győr-Moson-Sopron vármegyei templom freskójáról, szekkójáról.
A mosonszentmiklósi születésű egyházművész jelentős életművet hagyott maga után, arrafelé a templomjáró lelkek ezt nagyon jól tudják, Samodai József neve azonban a dokumentumfilm alkotói szerint méltatlanul a történelem homályába merült. Éppen ezért ezzel a felütéssel indul a film is, miszerint
a rendszerváltás előtti kultúrpolitika előszeretettel használta a »klerikális«, lesújtónak számító jelzőt egy-egy művészre vonatkozóan.
A szándék nemes és érthető is, hiszen a XX. század második felében valóban számos művész szorult háttérbe csupán azért, mert mást gondolt a világ és ország dolgairól, mint azok, akik éppen az országot irányították – a magyar társadalomban amúgy ezt a szokást azt megelőzően is őrizték, és azt követően is gyakorolják.
Elgondolkoztató, hogy egy 2024-es dokumentumfilm miért ezzel a felütéssel indít, és arról beszél – még a művész fia, Ifj. Samodai József is jelen időben teszi ezt –, hogy egy méltatlanul elfeledett festőről, egyházművészről van szó. Szakmai, művészi rehabilitálását ugyanis, ha csak években számoljuk, a rendszerváltás óta minimum 33 alkalommal meg lehetett volna tenni. Persze, Samodai Józsefről 2002-ben megjelent egy album Egy életmű feltámadása címmel, e dokumentumfilm alapját is ez adja, de ez önmagában nem elegendő ahhoz, hogy Samodai József elfoglalja méltó helyét a magyar képzőművészetben.
Persze, jobb későn, mint soha, és látva Samodai József munkáit – inkább El Greco örökségére emlékeztet, semmint Giottóéra, bár ez a filmben is elhangzik –, egy valóban egyedi hangú és stílusú művészről van szó. Ám ha már dokumentumfilm készül róla, akkor nem csupán az az érdekes, amiért őt a Kádár-korszakban mellőzték, hanem az is, hogy miért ilyen lassú, megkésett a hányatott sorsú művész emberi és szakmai rehabilitációja.
A kíváncsiság motorját ugyanis az ok és okozat között feszülő erő hajtja.
Samodai József 1920. augusztus 17-én született. A mesterséget ösztönösen tanulta, előbb Pandur József festőművésztől, majd Borsa Antal iparművésztől. A róla szóló dokumentumfilmben Tóth Csaba Munkácsy-díjas festőművész, a XX. századi szakrális művészet kutatója azt mondja róla, hogy munkáin a római iskola, vagyis a novecento magyar irányzatának hatása érződik. Tóth Csabától amúgy sokat megtudunk arról, hová is lehet elhelyezni Samodai József életművét, s hogy mitől is értékes az, amit az utókorra hagyott.
A Giotto jó utóda igyekszik megmutatni azt, hogy ki volt ez a feledésre ítéltetett művész. Ehhez a már említett Tóth Csabán és Ifj. Samodai Józsefen kívül segítségül hívja az egykori tanítványt, Kis Péter grafikusművészt is. Mindhárman szépen emlékeznek Samodaira, beszélnek munkáiról, a művész szerénységéről és bölcsességéről, a megszólalások sorozata azonban nem ad kellő információt arról, hogy a művész hogyan is viselte a mellőzöttséget, mint férfi, apa és férj. A róla kialakított kép annyira idealisztikus, hogy könnyedén lehetne az egyik freskójának alanya, akiről sokat tudunk mint művészről, de csak feltételezéseink vannak arról, hogyan közlekedett a korbeli társadalmi hierarchia útvesztőiben.
Samodai úgy jelenik meg előttünk, hogy egyetlen fényképet sem látunk róla, dokumentumot tőle, és az egyik festményről is csak sejtjük, hogy őt ábrázolja.
A dokumentumfilm ugyanakkor Samodai művészetének megmutatásában is magára hagyja a nézőt, a templomokról és a bennük szereplő művekről nem sokat tudunk meg. Vágóképben ugyan számos Samodai József-alkotást láthatunk, ám mindent azonosítatlanul.
Mégis, a televíziós dokumentumfilm végére olyan érzésünk támad, hogy jó volna megismerni művészetét. Ami lokálisan aligha elfeledett. Hiszen bár egyetlen templomba járó sem szólal meg arról, hogy tudják-e, ismerik-e, kinek a freskóit nézik, ha belépnek az Isten házába, mégis az a képzetünk támad, hogy Samodai ma is egy a helyiek közül, pedig hatvannégy éves korában, 1984-ben meghalt.
Olyan egyházművész volt ő, aki hitét nem csupán megélte és gyakorolta, de meg is festette. Lelkének rezdülései – freskóit és szekkóit látva – ma is érezhetők. A filmet kísérő zene éteri, Allen Grey Angyali kórusa mintha éppen azt az áhítatot közvetítené felénk, amely Samodai művészetét is áthatotta.
A Giotto jó utóda dokumentumfilmet még idén a Duna Televízió is műsorra tűzi.
Rendező: Gecsei Ádám, Varjú Krisztián
Operatőr: Varjú Krisztián, Kevély Máté
Vágó: Varjú Krisztián
Narrátor: Keszei L. András
(Borítókép: Giotto jó utóda / Fotó: Varjú Krisztián, Kevély Máté )
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
