Ilyen szerethető teremőrt rég látott a világ

Múzeumi-színházi előadásra igyekeztünk a várba, ahol meg kell küzdeni az építkezésekkel, a turistákkal és a macskakővel, de a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) Vármúzeumába érve már megnyugodhattunk. Este hat óra felé az utolsó látogatók is elhagyták a kiállítótereket, bezárt a kávézó, a ruhatár, és csak egy kis csoport várakozott arra, hogy bejusson a Barokk csarnokba.

Zárás után egy múzeumban tartózkodni eleve izgalmas, és ilyenkor indulnak azok az exkluzív programok is, amelyek más szintre emelik a múzeumlátogatást. A BTM Vármúzeumában jelenleg A főváros képtára – Művek és történetek című időszaki kiállítás látható, amelyből a modern magyar képzőművészet elmúlt 120 évét ismerheti meg a néző, és eleinte nem tudjuk eldönteni, hogy a kiállításnak van előadása, vagy az előadás keresett magának megfelelő helyet, de ez a kérdés az est folyamán másodlagossá válik.

Kidobóból teremőr

Két egyenrangú programon vehetünk részt: az est első felében szakszerű és élvezetes tárlatvezetésen ismerkedhetünk meg a nagybányai festőiskola, a Nyolcak vagy a kortárs művészek munkáival – ez persze lehet kedvcsináló is, hogy visszatérjünk, és egy alaposabb és részletesebb vezetéssel még inkább elmélyedjünk Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Reigl Judit vagy Vera Molnar művészetében. A mintegy negyvenperces kiállításmagyarázattal mindenesetre kellőképpen ráhangolódunk arra, hogy egy képtárban vagyunk, műalkotásokkal körülvéve, és amikor elérkezünk a rögtönzött széksorokhoz, már otthonosan fogadjuk Dave-et, akinek egy galéria az új munkahelye.

Dave 190 centi, 100 kiló, és eddig kidobóemberként dogozott. Ehhez persze nem kellett sok iskola, egy napon viszont, amikor kést fognak rá, úgy dönt, hogy felhagy a kidobósággal, és más munka után néz. 

Valójában nincs semmi ötlete, vágya, célja, elképzelése, ezért aztán olyan teremőrféle lesz egy galériában, ami ugyanolyan, mint minden más galéria, képek vannak benne, amiket az emberek képről képre araszolva szépen végignéznek. Dave, akinek a kedvenc jelzője a kib*szott és a k*rva jó/rossz, nem tudja véka alá rejteni enyhe megvetését, ami inkább kisebbségi érzésből fakadó értetlenség.

Dilinyósok és ájtatosok

Munkának pedig megkapja, hogy őrizzen egy olyan műtárgyat, amit függöny választ el a kiállítás többi részétől. A függöny arra szolgál, hogy csak az menjen be, aki fel van készülve arra, hogy az érzékenységét sértheti, amit ott bent lát. Természetesen Dave is bemegy, jó közelről szemügyre veszi a 3 méter magas, 1,6 méter széles képet, és elgondolkodik, mit is lát.

Az előadás címéből következően is olyasmit lát egy Krisztus-festményen, ami szerinte nem oda való, és először ő is felháborodik, mint később oly sokan, de aztán addig-addig őrzi, míg egyre inkább megtetszik neki a kép és a mögötte lévő gondolat.

Ebbe persze belejátszik az is, hogy megismeri a képet festő művészt, egy harmincas nőt és a családját, akik teljesen más világot, ízlést és habitust képviselnek, olyasmit, ami Dave-nek sosem adatott meg, amire még vágyni sem tudott, hiszen

Nem tudni, hogy a festőnőbe, Marthába szeret-e bele, vagy az általa képviselt életstílusba, mindenesetre onnantól hatványozott erővel védelmezi a képet a dilinyósoktól, az agresszív ájtatosoktól, az okoskodó újságíróktól, a maguk hasznát néző politikusoktól. És annál inkább fáj majd neki az árulás – mert annak éli meg –, aminek az áldozata lesz.

A művészet védelmezője és értelmezője

Nick Hornby CiciKrisztus című írása magyarul is olvasható az azonos című novelláskötetben (M. Nagy Miklós fordításában), most mégsem áruljuk el az összes fordulatot, hadd élje át az is, aki csak ezután fogja megnézni az előadást. A brit szerző olyan jó ritmusban adagolja a külső és belső történéseket, felismeréseket és poénokat, hogy mindig pont azt mondja ki tömören, szellemesen és világosan, amire mi is gondolunk, de csak nagy körvonalakban van meg a fejünkben.

A monodráma Dave-jét játszó Ficzere Béla pedig úgy állítja elénk – szó szerint – a kissé bumfordi teremőrt, hogy már akkor is szeretjük, amikor még a maga egyszerű világáról mesél. Amikor pedig tűzön-vízen át védelmezi a rábízott alkotást, és közben különböző felismerésekre jut, akkor vele izgulunk, drukkolunk, hogy 

A színész bármiféle színházi eszköz – kellék, díszlet – nélkül áll előttünk, a „jelmeze” is gyakorlatilag egy jelvény, és színpad híján a hátsó sorokból már csak deréktól fölfelé látható, ezért minden történést a mimikájával és a gesztusaival kell megjelenítenie és átélhetővé tennie.

Ez olyannyira sikerül, hogy szinte látjuk az összes szereplőt, sőt magát a festményt is, és amikor Dave teljesen összetörik, akkor egy kicsit bele is szeretünk, hiszen magasan kiemelkedik a környezetéből, olyan utat jár be, hogy fölülemelkedik a hétköznapi kisszerűségeken, de még az öncélú művészeten is. Mer gondolkodni, van önreflexiója, öniróniája, saját értékrendje. Ficzere Béla Dave-je önazonos marad kidobóemberként és a művészet értelmezőjeként is.

Egy pohár bor

Az est a BTM Vármúzeumában még ekkor sem ér véget: Bodor Géza rendező, aki a tárlatvezetés előtt fogadja is csapatot, a végén egy koccintásra invitálja a közönséget a Barokk csarnokban. Borospohárral a kézben még lehet beszélgetni, megvitatni a látottakat, kérdezgetni a rendezőt, sőt Ficzere Bélát is, aki elmondja például, hogy milyen érzés úgy játszani, hogy ennyire közel van a közönség, és még arról is szívesen beszél, mi játszódik le Dave lelkében. De elgondolkodhatunk azon is, hogy van-e blaszfémia a darabban, illetve hogy

Dave a darabban aztán egy újabb kortárs művet kap őrzésre, ami már nem ígér annyi izgalmat. A történetet addig láthatjuk, ameddig A főváros képtára – Művek és történetek című időszaki kiállítás tart, de a jegyvásárlással nem érdemes várni, mert erre a vicces és egyben szívmelengető, exkluzív programra hamar betelnek a helyek. Nick Hornby ezúttal is „fiús” novellát írt, ami után azonban biztosan nem fogunk ugyanúgy nézni sem a kortárs művekre, sem a teremőrökre.

(Borítókép: BTM Vármúzeum)