Szurcsik József Munkácsy-díjas képzőművész vezetett fel minket az emeletre, ahol a lakkbenzin bűze – vagy illata, nézőpont kérdése – csapta meg az orrunkat az egyetem hallgatóinak talán kedvenc műhelyében, a Litográf Műhelyben. Három fiatal szorgoskodott a pult fölött, úgy festett, malomkövet forgatnak, de nem, itt nem kenyér készült, hanem képek.
A hallgatók máig a XIX. században gyártott gépekkel dolgoznak, hiszen azok még mindig működőképes, kiváló szerkezetek.
Arról nem is beszélve, hogy azokat a köveket, amelyeket a hallgatók csiszolnak, Solnhofenben bányásszák, pontosabban bányászták, hiszen ezek a bányák gyakorlatilag kimerültek. Ha ezek a kövek elfogynak a sok csiszolástól, akkor megszűnik a technika. 208 évvel ezelőtt Alois Senefelder találta fel, aki lustaságból és véletlenszerűen jött rá, hogyan lehetne a technikát a nyomdászat érdekében latba vetni. A litográfiát ma már leginkább művészi célra használjuk, a mészkőlapok értéke csillagászati összeg, Ausztriában egy 50×70 centiméteres, 10 centiméter vastag darab körülbelül 300 ezer forintba kerül
– magyarázta Szurcsik József, majd a rézkarcműhely irányába tessékelt minket.
A rézkarc szintén klasszikus technika, ami már a reneszánszban hódító útjára indult, idővel pedig még nagyobb népszerűségre tett szert. Rembrandt és kortársai rajongtak az eljárásért, ami egy mélynyomástechnika, szemben a litográfia síknyomó technikájával.
Itt nincs bemutató, a hallgatók ottlétünkkor nem szorgoskodtak a teremben, cserébe Szurcsik mosolyogva ecsetelte, hogy a szakirodalmi gyűjteményük is páratlan, nem hagyhatjuk ki.
De mi kihagytuk, oda nem kísért el minket, a szitaműhelyben azonban Bartis Elemér mesteroktató és Dicső Eszter ötödéves hallgató várt minket, akik a szitanyomás technikáját demonstrálták az újságíróknak.
Az 1970-es évek végén szerelték fel először ezt a műhelyt. A technikáról annyit kell tudni, hogy ez az egyik legősibb eljárás. Európában a XVII. század körül terjedt el a szitanyomás, az 1940-es években az Egyesült Államokban a katonai ruházatokra már így nyomtatták rá a rendfokozatokat. Később, az ötvenes években a sportolók, sportegyesületek használták, végül a popzene és a rockzene ragadta magához a technikát
– tudtuk meg a szakemberektől.
„Speciális műanyag sémákkal dolgozunk, a szitaszövetnek a kis lyukjain tudjuk átpasszírozni a festéket, de hogy hova kerüljön a festék, azt már a rajzolat fogja meghatározni” – kente fel előttünk Bartis Elemér a vörös festéket, majd nagy csodálkozásunk közepette rányomta a mintát a papírra, Dicső Eszter pedig a fehér pólókra, amikből aztán mindenki kapott egyet.
A szitanyomó műhelyből a Művészeti Anatómia, Rajz- és Geometria Tanszékre vezetett az utunk, ahol Kőnig Frigyes, a Doktori Iskola vezetője avatott be minket az emberi test ábrázolásának rejtelmeibe. Megtudtuk, hogy az anatómia(ábrázolás) a képzés első két évének alapozó tárgya, az órákon a rajzolás segítségével az arányosság, a térbeli ábrázolás és az absztrakció problematikájával találják szembe magukat a hallgatók.
A régészeti és patológiai gyűjtemény az egyetem egyik kuriózuma:
több mint harminc régészeti, patológiai vagy kriminalisztikai szempontból különleges koponya tekinthető meg a termekben. A gyűjteményben olyan ritkaságok is helyet kapnak, mint Asztrik apát vagy Szent László koponyájának 2D-s kópiája, sőt a normálistól eltérő fejlődésű emberi esetek is fellelhetők a számos állatcsontváz mellett.
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
