Amikor Vidnyánszky Attila átvette a Nemzeti Színház vezetését, az első bemutató a Vitéz lélek című előadás volt 2013. szeptember 28-án, a premieren részt vevő kormányzati képviselők pedig elégedett mosollyal sétáltak a szünetben a magyar néplélekről szóló, népies ruhában előadott Tamási Áron-színművet látva. „Igen, ez illik a Nemzeti Színházba” – hallatszott a párbeszédekből.

Már akkor is lehetett sejteni, hogy a közönség legkonzervatívabb részének csalódás lesz a Nemzeti további működése, Vidnyánszky Attilára ugyanis egyáltalán nem az árvalányhajas stílus jellemző, az ő színházfelfogása ennél sokkal összetettebb. Miközben tehát a liberális közvélemény-formálók egy része gyakorlatilag bojkottot hirdetett, tiltakozva Vidnyánszky kinevezése ellen, sejthető volt, hogy aki Magyarországon progresszív rendezőkkel, nemzetközi szinten is izgalmas előadásokkal akar találkozni, az nem kerülheti el a Nemzeti Színházat.

Kiélt és elfojtott vágyak

Így is lett, az elmúlt évek során nem csupán az európai rendezők színe-java fordult meg a színházban, de nézőként gyakran lehetett látni hazai színházigazgatókat, rendezőket, illetve olyan közéleti szereplőket is, akik nem kifejezetten a konzervatív világnézetükről ismertek. A MITEM keretében pedig a világ minden tájáról láthattunk produkciókat: az idei színházi fesztivál egyik szenzációja volt Jan Fabre Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) című nyolcórás előadása, amelyről az Index is részletesen beszámolt.

Volt tehát némi előismeretünk a belga rendező költői víziókkal teli, a színészek fizikumát a végtelenségig igénybe vevő és minden szempontból határokat feszegető, provokatív művészetéről. Ebben is láthattunk már melltartóban és kisgatyában játszó, véres mellbimbójú nőket és férfiakat, ez a darabban arra utalt, hogy régen nem szégyelltük a testünket, csak a mai világban tiltottuk le mindenhonnan az intim testrészeinket. Ha pedig a vágyat elfojtjuk, akkor – hangzott el a darabban – vágjuk le a mellbimbónkat, zúzzuk össze a golyóinkat, varrjuk be a p..ánkat, vágjuk ki a csiklónkat, ragasszuk be a s..günket, de zárjuk be az athéni Nemzeti Régészeti Múzeumot, és fessük át Pompeji freskóit is, mert mind színtiszta pornográfia.

Láthattunk vad – imitált – közösüléseket, és azt is, amikor a színészek valami számunkra láthatatlan és ismeretlen erőtől szenvedve rázkódtak, vonaglottak, nyögtek, sóhajtoztak és ordítottak hosszú percekig. A szex minden formáját megidézték, a férfiak közti vagy a több partnerrel történő közösülést is: a vágyak kiélésének a koncepció szerint semmi sem szab gátat, és ugyanilyen erőteljes testi megnyilvánulásokat kívánnak meg a harci jelenetek is. Az előadáson még az is elhangzott, hogy a nemzeti identitás mint olyan hülyeség.

Véres bugyik

Akkor azt írtuk, hogy tulajdonképpen respect a Nemzeti Színháznak, hogy Jan Fabre nyolcórás előadását bemutatta, hiszen csak úgy tudunk véleményt formálni, beszélni róla, ha láttuk. Azt is írtuk, hogy ennyi érzelmet, szenvedélyt, kínt, fájdalmat, testi-lelki kiszolgáltatottságot nem is lehetett volna ennél rövidebb idő alatt bemutatni úgy, hogy mélyen hathasson a közönségre, és a keményebb jelenetek mellett sok szép, festményszerű színpadi képet láthattunk a görög mitológia különböző történeteiből.

Hogy most, a Vér vagyok – egy középkori tündérmese bemutatásakor mi történt, azt talán éppen ezzel lehetne kezdeni: másfél órába nem fér bele mindaz a ráhangolódás – mint a Mítikasz-csúcsban látható-hallható rituális, rave-szerű zene és tánc –, ami megkönnyíti a durvább jelenetek befogadását. Itt rögtön azzal indult az előadás, hogy férfiak és nők elöl páncélban, hátul kisgatyában előadtak egy koreográfiát, utána pedig egy férfi – testi kínok között – egy karddal a kezében hosszan hadakozott valamivel:

Másrészt aki a nyolcórás előadásra vállalkozott, az sejthette, hogy nem szokványos alkotásra ül be, aki viszont gyanútlanul elment a Nemzeti Színház aktuális bemutatójára, az igencsak meglepődhetett, legkésőbb annál a jelenetnél, amikor a fehér ruhába öltözött lányok egyszer csak széttárták a lábukat, és művérrel kezdték bekenni a nemi szervüket, utána pedig a férfiak a széttárt combok közül tölcsérrel nyerték ki a vért, majd itták meg. A fehér ruhás, véres bugyis férfiakról most ne beszéljünk.

A harmadik nem elhanyagolható szempont, hogy míg a Mítikasz-csúcs egy befogadott produkció volt, és Jan Fabre saját társulata adta elő egyetlen alkalommal, addig a Vér vagyok a Nemzeti Színház saját bemutatója a társulat művészeivel (Tóth Auguszta, Herczegh Péter, Szilágyi Ágota) és Bozsik Yvette táncosaival. Nem arról van szó tehát, hogy helyet adnak egy olyan előadásnak is, amit másképp nehéz lenne megismerni, hanem műsorra tűznek egy olyan produkciót, ami a Nemzeti Színház repertoárjának része lesz.

Szexuális zaklatás

Mindezeken túl míg a MITEM-re befogadott színházi produkció esetében nem volt arról szó, hogy a Nemzeti Színház egy szexuális zaklatót foglalkoztatna, most, ha úgy tetszik, kitették ennek az előadás szereplőit. A rendezőt ugyanis a belga igazságszolgáltatás 2022-ben ötrendbeli zaklatás és nők elleni erőszak, valamint egyrendbeli szeméremsértés miatt elítélte, az antwerpeni bíróság 18 hónap felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki rá. (Gothár Péter esetében nem volt semmilyen bírósági ítélet, de az összes rendezését levették a Katona József Színház műsoráról, és később a Színház- és Filmművészeti Egyetemről is kirúgták.)

Jan Fabre az Indexnek nyilatkozott is az esetről, részletesen elmesélve, mi történt. „Egyesek szerint ez az ítélet beavatkozás a művészi szabadságba. Ezzel együtt úgy döntöttem, hogy nem támadom meg az ítéletet, mert az energiáimat a művészetemre szeretném összpontosítani” – mondta lapunknak adott interjújában. Fabre művészetét megismerve bizonyára nehéz úgy instruálni a színészeket a fent is leírt jelenetekben, hogy az ne tűnhetne akár szexuális zaklatásnak is – aki vele akar dolgozni, annak fel kell erre készülnie.

Kérdés, hogy a közönség mennyire van erre felkészülve (a figyelmeztetésként kirakott 18-as karikán túl), illetve hogy nincs-e elég olyan rendező, akár Magyarországról, aki hasonlóan izgalmas, de talán kevésbé megosztó előadást tudna létrehozni. Mert elemezhetnénk az emberi test egyik alapvető alkotóeleméről, a vérről szóló produkciót számos szempontból, a vége mégis az, hogy mit szól a közönség.

Megosztott közönség

A mű, amelynek „központi témája a középkori testkép, az azóta magunkban hordozott testi-lelki sebeket is elénk tárja. A bűntudattól áthatott vallásos gondolkodás éles ellentéte a zabolátlan, természetes élet­öröm” – olvashatjuk a leírásban, ami így folytatódik: 

Fabre darabjában a néző véres, hátborzongató, rituális jelenetekkel – kínzással, menstruációval, kasztrálással, ördögűzéssel, orgiákkal stb. – szembesül.

Ez a szembesülés pedig – ebben a formában – nem mindig kellemes: volt, aki már előadás közben elhagyta a nézőteret, mások csak a végén távoztak zavartan. Egy lelkes kis csoport – talán szakmabéli barátok – ugyan ovációban tört ki a végén, a közönség többi részéről ez nem mondható el. Most egyébként nem láttunk annyi politikust, közéleti szereplőt, sőt újságírót sem, mint általában a nemzetis premiereken szoktunk.

Az előadás – a híradások szerint – mindenütt a világon nagy sikert aratott, és lehetne hosszasan sorolni az erényeit: azt, hogy a tánccal, a zenével, a vizualitással, a színjátszással együtt milyen összművészeti produkció jött létre, hogy a figurák Bruegel és Bosch világát idézik (ahogy a Deszkavízió Facebook-bejegyzésében is látható), és hogy a mai háborús időkben ugyanúgy zajlik a vérontás, mint a középkorban. Erős költői képeket látunk, expresszív, emberpróbáló táncot, átélhető kínokat, és még filozófiai kérdéseken is elgondolkodhatunk.

Dicséretes az a nyitottság is, amivel a teátrum igazgatója, Vidnyánszky Attila a világhoz és a színházhoz áll, és még az is örvendetes, hogy mindezt nem egy alternatív helyen, hanem a nemzet színházában teheti. Emlékszünk ugyanis még azokra az időkre, amikor Alföldi Róbert rendezett vagy engedett be a Nemzetibe hasonlóan határokat feszegető előadásokat, és ez hatalmas hullámokat vetett a politikai életben. Szerencse, hogy ezek az idők elmúltak, és vélhetően ennek a szemléletnek a jótékony hatását érezhetjük majd a nemzeti kultúra felett őrködő kulturális salátatörvény elfogadása után is, amikor – a tervek szerint – „a kulturális intézményvezető-továbbképzés felelőse az előadó-művészeti ágazatban a Nemzeti Színház Nonprofit Zrt.” lesz.

(Borítókép: Jan Fabre Vér vagyok című produkciójának próbája. Fotó: Nemzeti Színház)