A közönség extázisba esett: üvöltött, kiabált és tapsolt

Mindez persze nem volt meglepő, hisz a zenekar a rájuk jellemző profizmussal kezelte mostani fellépését is. A formáció jól ismert dalait szabadon szőtt szólók és intuitív zenei betétek tették teljessé a koncerten. A csapat nem félt a határvonalakig elmenni, így az a capella népdalénekléstől, a már-már üvöltött, tomboló rockzenéig mindent láthatott a közönség, amit csak elbírt a Müpa színpada.

Mindössze a hangszerek, a zenészek és néhány fénypanel volt a nézők előtt. A Művészetek Palotájának Fesztivál Színházában ez még inkább bensőségessé tette az élményt, hisz a belső tér szinte teljesen fahatású falakkal, karzatokkal ellátott, így a néző (ha ennyire tiszta a színpadkép) csupán a zenészekre figyel.

Bele a közepébe

Utóbbi most kimondottan fontosnak bizonyult, hiszen a kezdés némileg in medias res volt. A csapat feljött, három dalon keresztül pedig nem is nagyon szólt a közönséghez, csupán a zenére, az önkifejezésre koncentráltak. Egészen a Cinegemadár című dalig kellett várni, hogy ledőljön ez a láthatatlan fal, és a színpadi révület lassan átterelődjön a közönségre is.

Nem csoda, hiszen a csapat laza könnyedséggel valósított meg komplex, érzelmes zenei húzásokat. A majd kétórás koncertjükön végigjátszották eddig megjelent két lemezük (Mordái, Álom esett a szememre) mára ismertté vált dalait, amelyek élőben még intenzívebb élményt nyújtottak, mintha a lemezt hallgattuk volna.

Hangszeres szempontból remekül működött a zenekar összhangja és precizitása, még a két vendégszereplővel kiegészülve is. A csapatot ezúttal ifj. Csoóri Sándor erősítette brácsán, Porteleki Áron pedig dobon és brácsán is közreműködött. Ennek különlegessége volt a hangzáson túl az is, hogy a MORDÁI egyik ismert dala, az Álom, álom eredetileg ifjabb Csoóri Sándor szerzeményén alapul, amit a zenekar a Buda Folk Bandtől kölcsönzött, így ezúttal a szerzővel közösen adhatták elő a számot.

A brácsa eltűnése 

Az összhangzást tekintve egy remek koncertet kaptunk, a zenekar szinte tökéletesen szólt egyben, és a vendég ütőhangszer is ízlésesen simult a dalokba. Összesen csak két zavar érződött, amiből egyik a brácsa hangzása volt.

Ugyanis ifj. Csoóri Sándor játékát sokszor nem lehetett kihallani, holott látszott, hogy nem csupán vastagítja a hangzást, hanem témákat is játszik, amelyek elvesztek a zenében. A hangszerelés szempontjából egyszerűbb, szellősebb etapokban játéka szépen kihallatszott, különleges atmoszférát teremtett és izgalmas dallamokat hozott be, de a gitár és a szaxofon többségében maga alá gyűrte, amikor a teljes zenekar megszólalt.

Természetesen ez lehet, hogy csupán a terem azon részén hangzott így, ahol mi ültünk, ugyanúgy, ahogy az ének szövegérthetősége is talán csak felénk sérült. Nóvé Soma erőteljes, jellegzetes baritonja remekül szólt, azonban az előadó hatalmas dinamikai íveket jár be a dalokban, és sok hangszeresen rétegzett zenei ponton, a mélyebben énekelt szövegrészleteknél nem voltak tisztán érthetőek a sorok.

Mindettől függetlenül a koncert maga erőteljes, hatásos, érzelmileg és zeneileg is sodró volt. A hangszeresek zöme inkább visszahúzódó karakterként mutatta meg tudását, míg a dobos, Szabó-Sipos Ágoston, a két vendégelőadó és Nóvé Soma adta a színpad leginkább erőteljes, intuitívan megmozduló részét. A frontember ráadásul egyes pontokon teljesen kikelt magából,

A koncert hullámzására sem lehet panasz, hisz a nagyon intenzív zenei élményektől a nagyon lágyakig minden végletet bejártunk. Egy ponton, a Lenn a Tiszán című dal alatt az énekes még ki is sétált a színpad szélére, a zenészek elnémultak, egy strófát pedig a capella adott elő a közönségnek. 

Ezenfelül minden hangszeresnek lehetősége volt csillogni, így Varga Dániel és Kosztolánszki Dominik szaxofonszólói, Vértesi Ferenc gitártekerései és Csernovszky Márton basszusfutamai is kaptak némi reflektorfényt, Szabó-Sipos Ágoston dobosteljesítménye pedig szintén lehengerelte a közönséget.

A koncert végén a zenekar adott a hallgatóknak még egy hatalmas energiafröccsöt, de a kitartó közönség kedvéért még egy ráadásdal is belefért. Végül kitartó taps, kurjongatás és bekiabálásos „bravissimo” lett a zenekar jutalma, szemlátomást elképesztő hatást gyakoroltak a Müpa közönségének döntő többségére.

(Borítókép: Posztós János / Müpa)