Tapsolunk, pedig zokognunk kellene, és ebbe szinte mindenki belehal

Marton Róbert, az apa, Pierre, a könnyeivel küzd. Györgyi Anna, az anya, Anne megrendülten lép előre. Csiby Gergely, a fiú, Nicolas, még a szerepébe merülve keresi a tekinteteket. Holecskó Orsolya, a nő, Sofia – aki miatt Pierre lelépett otthonról – szeme párásan csillog, amint meghajol.

Mi meg tapsolunk. Tapsolunk, pedig zokognunk kellene. A nézők közül többen így is halkan sírnak, szipognak. Próbáljuk felfogni azt, amit az elmúlt két órában a színpadon láttunk.

Nem egyszerű. Talán nem is lehet. Abban sem vagyok biztos, hogy a társadalom felkészült egy ilyen előadásra. Különösen egy olyan országban, ahol többnyire csak nyomokban van jelen a párbeszédre való képesség, a másikra való figyelés fontossága; ahol a szociális háló leginkább azt nem fogja meg, aki zuhan; s ahol a család is kodifikált fogalommá változott, és nem feltétlenül az a biztonságos világ, ahol fel lehet nőni, s amelyben gyereknek, anyának és apának lehetne maradni. Persze, kivételek mindig vannak, Florian Zeller A fiú című drámájában azonban a szemünk előtt elevenedik meg minden szülő rémálma.

Egy fiú lelke darabokra tört

A történetben (dramaturg: Hárs Anna) Nicolas talajt, utat, érzelmi biztonságot, célt vesztett kamasz. Szülei elváltak. Apja, Pierre beleszeretett Sofiába, aki szép, vonzó, és legfőképp fiatal. Nicolas családja széthullott, anyja, Anne boldogtalan. Bezzeg Pierre és Sofia, gyermekük is született. 

A gond az, hogy a válás miatt Nicolas lelke darabokra tört. Egyedül képtelen összerakni kamasz életének darabkáit, Pierre és Anne pedig nem tudja, hogyan segíthetne rajta. Leginkább azért, mert ők is élik sebzett, újrastartolt életüket. Az önmagában nem megoldás, hogy Nicolas hol az anyjánál, hol az apjánál lakik. Nicolas kétségbeesetten kapaszkodna, de képtelen bármit is megragadni, ami megállíthatná zuhanásában. Az iskolát kerüli, hazudik, azt sem tudja, mikor és miért nem mond igazat, de azért vannak pillanatok, amikor ismét kamasz, élettel telinek tűnik. Ám mindez csak átmenet és látszat. Lelke egy megfoghatatlan, sötét hatalom foglya, a szülői kioktatás a helyes életről és gyermeki viselkedésről pedig csak még mélyebbre húzza. 

Elméje a végtelen bánat kútjába merül, oda, ahol minden csupa fal, ahol a kimondott szó, az eltelt perc és megtett lépés az értelmetlen élet ekhója. Ernest Hemingway fekete kutyának hívta, a tudomány depressziónak nevezi. Nicolasnak, Pierre-nek és Anne-nek nemhogy szava, gondolata sincs erre. Azt érzik, hogy baj van, ám tehetetlenek.

• Nicolas önmagát képtelen kilökni az örvényből,
• Pierre az élet megy tovább reményében él,
• Anne is a maga útját keresi, de csak fájdalmának ösvényein botorkál.

Sofia pedig... Neki ott van a saját gyereke és Pierre, minek venné a nyakába Nicolas gondját.

Mondhatnánk, a kör ezzel bezárul, ám ebben a történetben egymással soha nem találkozó körívek futnak el egymás mellett. Bárcsak minden és mindegyik összeérne...

Színházi terek, belső hangulatok

Az előadás rendezője, Dicső Dániel zseniálisan szomorút alkotott. Lehet, nem éppen visszafogott szóhasználat ez, csakhogy aki megnézi A fiú című drámát, érteni fogja, miért az. Rákay Tamás látványtervezővel együtt ugyanis olyan színpadi képet teremtett, amelyben minden és semmi sem ugyanaz. 

A díszlet első nézésre olyan, mint egy lakás szobája. A bútorzat visszafogott, a harmónia félköríves, a háttérben pedig mintha egy rendezett kert sövénye zöldellne. Ám kiderül, hogy a tárgyak szerepe másodlagos, egyszerre több lakás és kórházi tér enteriőrje, a kert pedig Nicolas elméjének univerzuma.

A fotelekbe, kanapéra pedig jelenettől függetlenül leülhet Anne is, vagy Nicolas, akkor is, ha éppen Pierre és Sofia mindennapjainak pillanatait látjuk. Dicső Dániel ezzel azt a világot nyitja meg előttünk, amely egyértelművé teszi, hogy bár minden szereplő a saját életét éli, sorsuk ebben a történetben elválaszthatatlanul ugyanaz. Együtt haladnak a végkifejlet felé – amelyen, amúgy, simán tudnának változtatni, ám mivel nem tudják, hogy ezt kellene tenniük, esélyük sem marad arra, hogy sorsukat elkerüljék. 

Mi meg, nézők, éppolyan tehetetlenül szemléljük botorkálásukat, és pontosan tudjuk, vagy ha nem is, érezzük, hogy ez a történet nem érhet véget másként, csakis tragédiával. Még akkor is, ha reménykedünk, talán másként lesz. Aztán meg csak ülünk megnémulva és döbbenten, gépiesen tapsolunk... De minek is? Mert hogyan is tetszhet mindaz, amit látunk? Miért is ne tapsolnánk meg a színészeket, akik olyan elemi erővel hozzánk elénk karaktereiket, hogy a végén még ők is sírnak...

Marton, Csiby, Györgyi, Holecskó

Csiby Gergely pontosan idézi elénk a depressziótól szenvedő kamasz alakját. Mozgása, testtartása, intonációja félelmetesen valós. Fent és lent világában lebeg, elmélyül és kivirul, zöldellő univerzumában égi lény, szinte már-már éteri, majd kitöréseiben démonian esendő és őszinte, ahogyan csak a pokolból előmerészkedő lények képesek az embert delejezni. Neki elhisszük azt is, ha halni akar, és azt is, ha élni. Neki már mindegy, kinek és mivel okoz fájdalmat, hiszen számára az élet értelme az értelmetlenség. Kórházi jelenetében, amikor az ápoló (Bágyi Márton) lefogja, és apjának könyörög, hogy ne hagyja őt bent az elmeosztályon, olyannyira őszinte, hogy vajon melyik szülő ne akarná hazavinni magához – még akkor is, ha tudja, hogy az, hogy minden rendben lesz, ordas nagy hazugság.

Marton Róbert tökéletes apa, aki azt hiszi, hogy akkor tesz jót a fiának, ha a szívére hallgat, nem pedig az eszére. Persze, van ebben jó adag lelkiismeret-furdalás is, elvégre ő lépett le otthonról, s hagyta magára fiát, s kinek lelke ezért tört darabokra. Próbál erélyes és tanítóforma lenni, pedig elegendő volna az is, ha felismerné, hogy a szeretetnek vannak mélységei és fokozatai, de a szeretet legkevésbé sem lehet felszínes. Apa és fia között különösen muszáj volna pajzsként működnie. Ennek megmutatásában, önnön kételyeinek veszélyeit fel nem ismerő apa ő, nem csoda, hogy a végén az ő lelke is darabokra hullik, és csupán látomásaiban talál hamis boldogságra.

Györgyi Anna is rémisztően élethű elhagyott feleség, kamaszfiának gondjaitól legyőzött anya. Olyan nő a színpadon, aki bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét, ám életének elszakíthatatlan fonalát egy olyan férfihoz kötötte, aki lemondott róla. Forgatna ő bármiféle időkereket, ám ennek már a gondolata is fárasztja, ezért hagyja, hogy a napok teljenek, aztán úgyis lesz valahogyan. Képtelen dönteni, még azt is Pierre-re bízza, hogy mi legyen a gyerekkel: maradjon a klinikán, ahová azért került, mert ki akart csekkolni ebből a szeretetlennek vélt világból, vagy vigyék haza, és Nicolas valahol, de főleg Pierre-nél biztosan jó helyen lesz, és minden jó lesz.

Holecskó Orsolya éppen olyan kontraszt, amilyenre egy ilyen történetben szükség van. Próbál segíteni, leginkább azzal, hogy ha Pierre-nek jó, hogy Nicolas náluk lakik, akkor legyen így, de a gyerekét már nem bízná a szerelme fiára. Képtelen elhinni ugyanis, hogy a mindenkit becsapó Nicolas képes lenne akár egyetlen estére a testvérére vigyázni. Ő az, aki érzelemmentesen látja a kamasz szenvedését, de ő is olyan, akinek nincsen receptje arra, mit is kellene tenni.

Ez az igazi dráma

Érthetetlen, persze, hogy senki, de tényleg senki nem ragaszkodik ahhoz, hogy Nicolast szakember lássa és kezelje, és akkor is hazaviszik őt, amikor az orvos (Kiss Attila) azt mondja, hogy ilyet csakis a szülők felelősségére. Kegyetlen, amint a szülőknek a gyerek előtt kell dönteniük arról, hogy az alig egy hete öngyilkossági kísérlet miatt kórházba kerülő fiút hazavigyék-e, vagy kezeljék inkább klinikai körülmények között.

• Vajon egy élet, egy család, egy orvosi döntés sorsa eldönthető-e kellő tudás és tapasztalat nélkül egyetlen szülői aláírással?

Mert a vége úgyis az lesz, hogy ebbe nem csak az hal bele, aki kilép e földi valóságból, hanem mindenki, a maga módján, aki Nicolas tettének végrehajtáshoz asszisztál. Vagy azzal, hogy nem tudja, mit cselekszik, vagy nem jól szereti, vagy mert nem kellően határozott.

Ez az igazi dráma. Nem csoda, hogy az előadás végén a színház igazgatója, Őze Áron a hangszóróból szól a közönséghez, hogy aki igényli, az maradjon, mert szakember segítségével beszélgetés lesz mindarról, amit a színpadon láttunk.

De előtte még tapsolunk. Automatizmus ez is. A színészeknek, az alkotóknak jár az elismerés. Tapsolunk, pedig zokognunk kellene, mert ebbe most, kicsit, tényleg mindenki belehal.

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.