Pokorny Lia: Majdnem elment az életem

Fölöttünk a nyitott égbolt, Pokorny Lián észlelőcsizma – amit a csillagászok viselnek, hogy meg ne fagyjanak éjszaka, amikor az égitesteket fürkészik –, és mindannyian arra várunk, hogy a felhők mögül végre előbújjon a Jupiter. A Svábhegyi Csillagvizsgálóban már a padokon lévő pokrócokat is magunkra tekertük, így tipegünk oda Magyarország legnagyobb és legrégibb, 1928 óta működő távcsőóriásához, hátha szerencsénk lesz. Kintről havas fák vesznek minket körül, ilyet a városban már nem látunk, őzek egyelőre nem érkeztek.

– Ott van! – suttogja egyszer csak Lia, és olyan izgatott, mint egy kislány Csodaországban. A felhők egy kis időre szétnyíltak, és a Jupiter megmutatta magát. Méltó befejezése volt ez a napnak, ami tele volt apró, hétköznapi csodákkal: csillogó szemű óvodásokkal, meseboltokkal, finom illatokkal, Hamupipőke történetével, elbújó, majd előtűnő égitestekkel, a bennünket körülvevő világmindenséggel. A nap végén azt a kérdést tettük fel a minket kalauzoló csillagásznak, logikusan következtetve abból, amit elmondott, hogy: ezek szerint létezik Isten?

Kiskert és madárles

Pokorny Liát sokan ismerik, láthatjuk őt tévében, filmen, színpadon, de azt talán kevesen tudják róla, mennyi jóságot visz óvodákba, nyugdíjasotthonokba, fogyatékkal élők intézeteibe: megy, ahova hívják.

– Szeretnék visszaadni valamennyit abból, amit én kaptam, és szeretem látni az örömöt, ami ilyenkor megjelenik az arcokon – meséli, miközben beállunk a XIII. kerületi Zöld Ág Óvoda elé a kis piros autójával. Itt kezdjük a napot, és Lia, bár előző este fellépése volt, tele energiával már azon gondolkodik, mit fognak szólni az ovisok, ha a Hamupipőke egyik eredeti verzióját meséli el nekik, nem a Walt Disney-félét. Az autóban az előző napi előadás néhány kelléke, mellette fenyőágak, ezekből majd barátokkal dekorálják ünnepivé az otthont, és egy zacskóban az ebéd hozzávalói, tészta, tokaszalonna, mert ma még főzünk is.

A Zöld Ág Óvoda azért is kedves Liának, aki faültetési kampányokban vesz részt, mert ökoovi, elnyerte az Örökös Zöld Óvoda címet: az udvaron madárfigyelő, parkoló rollerek és kis ágyások, amiket az ovisok gondoznak, művelnek. Most viszont már mindenki bent van, várják Lia nénit. Előtte eszünk egy kis vendégváró pogácsát meleg teával a karácsonyi „nappaliban”, amit azért rendeztek be az óvónők, hogy a családok el tudják készíteni az ünnepi fényképeiket.

Az óvodások és az édesanya halála

A piros fotósarokhoz hasonló dekorációt kapott a meseszoba is, csak fehérben: Lia a fehér hópihepulcsijában leül a fonott székre a kandalló mellé, de amikor bejönnek a gyerekek, föláll, és egészen közel jön hozzájuk, úgy kezd bele a mesébe.

– Tudjátok, hány változata van ennek a mesének? Több mint háromezer. Én most egy olyan verziót mondok el nektek, amit lehet, hogy még nem hallottatok – mondja nekik, és az óvodások, vagy százan, csendben figyelik minden szavát. 

Van viszont egy édesanya, aki meghal, vérző láb és gonosz mostohatestvérek, de vannak galambok, van édesapa és királyfi, no meg szép ruha, bál és végül boldogság. A gyerekek csöndben ülnek, Lia mesélés közben is minden idegszálával rájuk figyel, egy-egy – galambokat idéző – mozdulattal tereli vissza az elkalandozó tekinteteket, és amikor a végén elkezdi őket kérdezgetni, kiderül, hogy a gyerekek nagyon is értették a mesét.

– Milyen érdekes, többen is azt mondták, amikor megkérdeztem, melyik rész tetszett nekik a legjobban, hogy az, amikor meghal az anyukája. Vajon miért? – tűnődik Lia már ismét a piros nappaliban, ahol Kavalecz Angéla vezető óvónővel és munkatársaival beszélgetünk. A megfejtés talán abban rejlik, hogy az elmúlás, a gyász erősen tabutéma, a gyerekek nemigen hallanak róla, pedig őket is foglalkoztatja. De lehet, hogy megérezték az anyai örökség erejét, hogy Hamupipőke legyen jó, és az édesanyja ott lesz vele mindig, bármi is történjen.

A mese az összes ott lévő felnőttre is hatott, az óvónők pedig lelkendezve újságolják, milyen nagy élmény volt számukra Lia A majdnem tökéletes boldogság receptje című estje – aminek az alapja szintén a Hamupipőke.

Legyél jó!

– Amikor az anya azt mondja a halálos ágyán Hamupipőkének, hogy legyen jó, az nem azt jelenti, hogy hunyászkodjon meg, adja fel az álmait, szolgáljon ki másokat. Hanem azt, hogy te jó vagy. Így, ahogy vagy. Elég jó vagy.

Lia ezt már főzés közben mondja, fölnézve a munkából. Nem túl hamar jutunk el idáig, mert miután elköszöntünk az óvodában, beugrottunk néhány boltba is. Az ebédhez kellettek még zöldségek, és ha már ott voltunk, a kedves hölgy, aki kiszolgált minket, elmesélt néhány jó télisaláta-receptet, úgyhogy került a szatyorba cékla, sütőtök, gránátalma is.

Aztán átmentünk egy virágboltba, ahol erős önuralom kell, hogy az ember ne akarjon megvásárolni minden helyes díszt, figurát. Liát itt is elárasztották kedves szavakkal, köré gyűltek az emberek, de az utcán is mindenki rámosolygott. A művésznő minden szerénysége ellenére feltűnő jelenség, sudár alakja, ezüstszínű bakancsa, hajkoronája még annak a tekintetét is megragadja, aki hirtelen nem ismeri föl. Az is igaz persze, hogy kamerát meg derítőt cipeltünk mögötte, ami fokozta a feltűnőségünket…

A megtalált út

A konyhában azonban már csak magunk vagyunk, Lia az előző esti fellépés és a mesélés után vállalkozott arra, hogy főzzön nekünk. Egy barátnője lakását foglaltuk el, a baráti főzős összejövetelek megszokottak a színésznő életében.

– Olyan tésztát dobok össze nektek, amit Nápolyban tanultam.

– Hogy lehet Nápolyban csak úgy megtanulni egy tésztát?

– Akkoriban egy rendező volt a szerelmem, ösztöndíjat kapott oda, vele mentem ki – mondja Lia, mintha mi sem lenne természetesebb, és miután felkötötte a piros karácsonyi kötényét és copfba fogta a haját, nekiáll fokhagymát pucolni. Mindannyian készségesen segítünk, egy ideig csöndben hámozunk, szeletelünk, kavargatjuk a narancsos-gyömbéres sütőtöklevest, mert az is készül. Azóta nem hagy nyugodni egy gondolat, amióta láttam A majdnem tökéletes boldogság receptjét – amit ő maga írt, és amiben van erősen korlátozó szerelem, szigorú apa, kihasználó munkahely és sajátosan kommunikáló kamasz gyermek –, gondoltam, itt az idő, hogy megkérdezzem.

– Lia, az előadásban szereplő Bársony Kriszta mennyiben vagy te?

– Hát, nézd. Ha magamról akartam volna írni, akkor nem Bársony Kriszta lenne a főszereplő, hanem Pokorny Lia – mondja, és közben huncut fény csillan a szemében: mindenki gondolja azt, amit szeretne. Sok minden történt, sok mindent megélt, ismeri el. A beszélgetés során eljutunk oda, hogy ő is elköltözött otthonról 17 évesen, épp, ahogy Bársony Kriszta, és öt évig élt együtt egy fiúval, akitől mindenre engedélyt kellett kérnie.

– Majdnem elment az életem – mondja Lia, és egy pillanatra felegyenesedik, a keze fejével megigazítja a haját. A fiú azt valamiért megengedte, hogy Budapestre utazzon és a Színművészetire felvételizzen. Két sikertelen próbálkozás után a főiskolára ugyan nem vették fel, de a saját útjára került, ez segítette őt kiszabadulni ennek a szerelemnek a fogságából.

Merj nemet mondani!

– Sokáig szégyelltem, hogy nem vettek fel, aztán egyszer csak elkezdtem büszke lenni rá – meséli, hozzátéve, hogy bűnrossz volt a felvételin, azt hitte, patetikusnak kell lenni. De Budapesten aztán már kézről kézre adták, formálták, a gyakorlatban tanulta meg a mesterséget a Bárka Színházban játszott Titanic vízirevütől az Alföldi Róberttel való találkozáson át a Centrál Színházig.

Ma pedig már teljesen önálló, nem béklyózzák a társulati léttel járó kötöttségek: vannak segítői, de maga szervezi az estjeit, a közönséget, napi négy órát tölt csak az e-mailezéssel.

– Hogy voltál képes megtenni ezt a halálugrást? – kérdezem tőle őszinte csodálattal.

– Nem volt védőháló, de tudtam, mit szeretnék, és éreztem, hogy meg tudom csinálni – válaszolja, az állandó telt ház, a tomboló siker pedig őt igazolja. – Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója mondta néhány éve, hogy „Lia, lesz jövőre ez és ez a darab, és majd te játszod benne ezt és ezt a szerepet”, én pedig azt mondtam, hogy „nem”. Meglepődött, mire én emlékeztettem: „Tamás, négy éve kaptam tőled egy könyvet, aminek az volt a címe: Merj nemet mondani! Hát most mondom” – meséli nevetve, hozzátéve: fontos volt számára a centrálos tíz év, és Puskás Tamással jóban vannak azóta is.

Az előadás a gyógyulás

Nem volt könnyű idáig eljutni, nemet mondani szerelőnek, barátoknak, munkaadóknak. Mi lehetett olyan nehéz abban, hogy kimondja ezt a három hangot? NEM. De amióta elkezdte és gyakorolja, azóta egyre jobban megy, sőt néha már élvezi is. Nem kell mindenkinek megfelelni.

– Megtanultam tisztelni és szeretni magam. Amikor az anya azt mondja a halálos ágyán Hamupipőkének, hogy legyen jó, az azt jelenti, hogy te jó vagy. Elég jó vagy – mondja Lia, és a szép szemüvege mögül a tekintete melegséget sugároz. A gyerekkorból fakadó megfelelési kényszer sokunk problémája, nem véletlenül rezonál a közönség olyan élénken A boldogság… történeteire. Bársony Kriszta is megtanul nemet mondani, ahogy Lia is megtanult.

– Rájöttem arra, ha nem mondok nemet, az nem kedvesség. Az gyávaság, a konfliktustól való félelem. Nemet mondani a tisztelet jele, és elbírom, ahogy a másik majd reagál. Meg tudom húzni a határaimat, meg tudom mondani, ha nekem valami nem jó – magyarázza. 

És ahogy Hamupipőke is eljut a bálba, mert el meri hinni, hogy neki is jár a boldogság, úgy Pokorny Lia is eljutott.

– A bál a ragyogás, a kiteljesedés, a bátorság – például ez az önálló est. Hogy merjük vállalni magunkat. Az, hogy megcsináltam A boldogság-előadásomat, egyben a gyógyulás.

Karácsony görcsök nélkül

Közben elkészül a tészta, elismerően tekergetjük a széles metéltet. Körülöttünk már karácsonyi díszek, fények, hiszen készülünk az ünnepre, amire képesek vagyunk úgy ráfeszülni, hogy azt képzeljük: ha nem sikerül minden tökéletesen, akkor az az egész életünkről mond lesújtó ítéletet. Kitüntetett szerepe van az ünnepnek A boldogság…-ban is, gyakorlatilag egy karácsonyfa az egyetlen díszletelem.

– Korábban én is görcsösen akartam, hogy minden tökéletes legyen, de nem tudunk mindent kontrollálni. Jött az öcsém, és csak úgy fújhatta föl az arany csillagot az ablakra, ahogy én szerettem volna, most meg azt mondom neki, hogy csináld, ahogy jónak látod. Vagy, tudod mit, hagyd a fenébe!

Ez a megtalált béke sugárzik az előadásból is, miközben Lia olyan tempót diktál, hogy majd két órán keresztül totálisan leköti a nézőket. Sőt, már az előtérbe is kiáll az előadás kezdetekor, viccelődik, kapcsolatot teremt – amikor bemegyünk a nézőtérre, már olyan, mintha a barátnőnk mesélné el az életét. Lia pedig úgy figyel a közönségre minden idegszálával, mint az oviban a gyerekekre.

– Úgy érzem, mind a hatszáz néző idegrendszerét nekem kell tartani – mutatja a kezével is. Vajon nem tart-e attól, hogy ebbe a nagy energiával vitt projektbe egyszer csak elfárad?

– Gondolkodtam már rajta, de a jelenben élek. Tapogatom magamban, hogy mit csinálok majd utána, de most ez van, ezt élem meg maximálisan.

A csillagos ég

Bármennyire szeretnénk is, nem lehet mindent kontrollálni, mert aztán úgysem az történik. Hogy a sorsunk a csillagokba van-e megírva, azt nem tudom, és Lia sem, pedig komolyan foglalkozik az asztrológiával. Már a kávénkat kortyolgatjuk, amikor elmeséli: az érdekli a legkevésbé, mit hoz a jövő, de szereti tanulmányozni a körülöttünk lévő világrendet, meglátni az összefüggéseket.

Hogy milyen szenvedélyesen érdekli a csillagászat, a világegyetem működése, az a Svábhegyi Csillagvizsgálóban derül ki igazán, ahova a nap végén kanyarodunk. Elhagyjuk a várost, fölmegyünk a hegyre – ahol Lia szerint is közelebb vagyunk Istenhez –, és aztán Fockter Zoltán csillagász vezetésével elkezdődik egy varázslatos utazás a világűrben. A tudós szakembert mindannyian tátott szájjal hallgatjuk, minden, amit mesél, újabb és újabb kérdéseket vet föl bennünk.

– Nincs buta kérdés, csak felkészületlen csillagász – nevet Zoltán, amikor szabadkozunk a kíváncsiságunk miatt. A csillagda tényleg olyan, mint egy elvarázsolt kastély: ráállunk a mérlegekre, és jót nevetünk, mert van olyan bolygó, ahol 420 kilósak lennénk, megismerjük szegény Plútó történetét, amelyet törpebolygóvá fokoztak, és labdázunk is a gumiból készült égitestekkel. Vajon Elon Musk miért akar a Marsra menni, ha ott olyan erős a gravitáció, hogy leszállni még le lehet, de föl már nem?

Marcipánillat és gyémánteső

Lia figyelmesen vizsgál egy meteoritdarabot, ami ötezer éve csapódott be Argentínában, onnan került ide, miközben Zoltán arról mesél, hogy mi a Pillangó-köd, mik azok az árva bolygók, és hogy ma is háromezer csillag születik minden áldott nap. (Pont ahány verziója van a Hamupipőkének…)

A Svábhegyi Csillagvizsgálóban előállították az ismert összetevőkből azt is, hogy az egyes égitesteken milyen szag lehet: a Marson fanyar, kénes szag dominál, a világűr illatában, amit az űrsétáról visszatérő asztronauták ruháján lehet érezni, felfedezhető némi pirítottmandula- és dióaroma is, a Jupiter harmadik felhőrétegének pedig marcipánillata van. Most már ezt is tudjuk róla, érdemes volt kivárni a hatalmas űrteleszkóp mögött, amíg előbukkan, és még a felhőrétegeit is megmutatja.

A csillagvizsgálót és Fockter Zoltánt egyszerűen nem bírjuk otthagyni. Mi az, hogy végtelen, mi az, hogy gyorsulva tágul, a fekete lyukak hogyhogy nem zabálják föl az egész világűrt, mit mondott Newton, mit Einstein, és mit Hawking? Miért mondja Zoltán, hogy

és főleg mi az, hogy az egész-egész világmindenség 25 százaléka sötét anyag, amit azért nevezünk sötétnek, mert nem tudjuk, mi az, de egy titokzatos erő, ami összetartja a világot, hogy ne essen szét? Jogosan bukik ki Liából a kérdés néhány másodpercnyi csönd után, ami Zoltán szavait követte:

­– Ezek szerint elmondhatjuk, hogy létezik Isten?

A csillagász a sokat látott szakember megértésével mosolyog, és persze tudjuk mi is, hány hívő tudóst ismer a világ, azt a borzongást viszont, amit a csillagos ég alatt érzünk észlelőcsizmában és pokrócokba csavarva, ez nem tudja megmagyarázni. Főleg, hogy megtudjuk, a világegyetem 70 százaléka pedig sötét energia, amiről szintén fogalmunk sincs, hogy micsoda, és mi, emberek, az általunk ismert összes intergalaktikus szereplővel, az akár milliárdnyi fényévre található égitestekkel együtt itt kuporgunk a maradék 5 százalékon.

A kis piros autóban leginkább már csak hallgatunk, ahogy gurulunk vissza a város felé, mindenki a saját gondolataiba mélyed. Hát, így készüljünk a karácsonyra, a „lángos csillagra”, a megrepedt bejglire, a felesleges idegeskedésekre, a szeretteinkkel töltött időre vagy akár a magányra: az Uránusz illatos mélységeiben gyémánteső hullik, ha netalán valaki arra jár.

(Borítókép: Pokorny Lia. Fotó: Németh Kata / Index)

---