A lányt elsiratták, pedig meg sem halt

A székely identitásban benne van minden, amiért jó lehet egy népcsoporthoz tartozni. Büszkék az eredetükre, a hagyományaikra, hegyeikre-erdőikre, a katonáskodó múltjukra, az iskoláikra, a furfangos észjárásukra, a pityókás kenyerükre és a szilvapálinkájukra. Kell ennél több?

De mi is az, hogy székely? „Magyar nyelvű és magyar tudatú népcsoport”, halljuk a Néprajzi Múzeum Székelyek című kiállításának animációs kisfilmjében, de amikor odafordulok Kinda Istvánhoz, a kiállítás vezető kurátorához, hogy „ezek szerint magyarok?”, akkor a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum munkatársa csak nevet. „Iiigen, de nem” – mondja. Aztán végigjárjuk a tárlatot, hátha közelebb kerülünk a titok nyitjához.

Honfoglalás szilvapálinkával

A kisfilm szerint már a származásuk, a Kárpát-medencében való megjelenésük is régóta vitatott kérdés. A középkori krónikások szerint Attila népéből itt maradt hunok, mások szerint csatlakozott harcos népcsoportként a honfoglaló magyarokkal érkeztek, megint mások úgy vélik, Árpádékat már egyenesen ők fogadták 895-ben. Utóbbi az animáción úgy jelenik meg, hogy 

(Mellesleg: „Az a bajusz, ami hátulról nem látszik, az nem es bajusz.” ) Az viszont bizonyos, hogy a székelyek a magyar királyságnak először a nyugati határát védték, aztán a betörő hunok, úzok és tatárok ellen telepítették őket a keleti határra, a Kárpát-kanyarba. Ekkor alakult ki az úgynevezett Székelyföld, amit a mai közigazgatási határok alapján valójában három megye, Hargita, Kovászna és Maros megye alkot, plusz Aranyosszék, egyfajta exklávéként.

A kiállítás nem bonyolódik bele abba a kérdésbe, hogy Székelyföldet milyen jogok kellene hogy megillessék, annyit azonban rögzítenek, hogy a történelmi időkben a székelyek kiváltságosok voltak, területi és etnikai autonómiát élveztek. S hogy képet alkothassunk Székelyföld nagyságáról, amely 12 ezer négyzetkilométer, leírják, hogy Észak-Írország 13 843, Koszovó 10 882, Baszkföld pedig 7234 négyzetkilométer. Székelyföld lakossága 810 ezer fő, ebből 580 ezren székely identitásúak. Csaba királyfi népét, a világon élő székelyek számát egymillióra becsülik.

A fűrészgépbe esett lány

A kiállítás teljesen autentikus, magukat székelynek valló szakemberek, intézmények dönthették el, mit szeretnének magukból megmutatni. Nem akartak csak tárgyakat felvonultatni, de jól meg kellett gondolniuk, hogy azok közül is miket hoznak el székelyföldi múzeumok gyűjteményeiből Zabolától Gyergyószentmiklósig, Sepsiszentgyörgytől Székelykeresztúrig. A kétszintes, 700 négyzetméteres kiállítási tér lehetőséget ad arra, hogy 

A tárgyak mind mesélnek, a festett bútorok között szinte látjuk az ott élő embereket, ahogy egy amerikás székely sorsát is megismerjük, aki gazdag emberként tért haza, de szegényen halt meg. Hét nagy témakör, 77 történet, 14 dokumentumfilm, száz fotó és tíz múzeum segít abban, hogy elmélyedhessünk Székelyföld múltjában és jelenében. Az időben legfiatalabb tárgy egy borvizes palack, amelyen látszik a borvizek rozsdásvörös színt hagyó vastartalma. (Borvíznek a székelyföldi forrásokból előtörő szénsavas vizet nevezik.)

Miközben sétálgatunk a kiállításban, megüti a fülünket egy dal, Horváth Jula balladája. Ennek a története egyszerre szomorú és vidám: a tragédia 1922–1924 körül történt Csíkmadarason, egy fűrészgyárban. Horváth Jula fűrészport hordott, és szőttes szoknyája beakadt a gépbe, amely becsavarta. 

Szülei hazavitték és odaadóan ápolták. Amíg élet-halál közt lebegett, ballada született róla, amely szerint a leány belehalt a sérüléseibe. A szárnyra kapott dal miatt a szülők keseregtek, tiltották is az éneklését. Horváth Jula végül csodával határos módon felépült, később férjhez ment, gyerekei születek. Még a ballada gyűjtésének idején, 1952-ben is élt.

Nem volt ilyen szerencsés az a csíki menyecske, akinek már a hozományát is összekészítették 1981-ben, de egy gázrobbanás során életét vesztette, mielőtt még „kiköltözhetett volna” a férjéhez Budapestre.

A híres székely hálózatkutató

A Székelyek című tárlat alapján szorgos, dolgos, hívő, büszke népcsoport képe rajzolódik ki. Megjelenik a vallás (harang, búcsús zarándokzászlók), a temetkezés (kő sírjelek), a viseletek (a rokolyák vonalkódként jelezték a nők korát, családi állapotát, társadalmi státuszát), az évezredes magyar keresztény kultúrában gyökerező hagyományok. A húsvéti ételszentelést egész alakos, ember nagyságú képek mutatják be, mintha mi is ott állnánk fegyelmezetten a több ezer székely között a papra várva. A sorokban mai fiatalok mai öltözetben.

A kiállítás úgy modern – tele kortárs ötletekkel és megoldásokkal –, hogy közben archaikus mélységekbe visz. Úgy mutatja be a múltat, hogy abból jobban megértjük a jelent. Nem akar igazságot tenni, helyre rakni egymás mellett élő földrajzi, történelmi, etnikai „legendákat”, hanem a meglévő tudásunk, a kézzel fogható tárgyak és a szívekben visszhangzó történetek által tárja elénk egy sok szempontból nehéz körülmények között boldoguló, dinamikusan változó, de megtartó hagyományait is rendületlenül őrző, értékes kultúrát teremtő népcsoport életét.

A tárlat leírásában érdekes mondatra bukkanhatunk:

A kiállítás igazi hálózati csomóponttá válik a régió kulturális örökségének bemutatása révén: az unikális műtárgyak mellett gyűjteményezési gyakorlatok, kurátori koncepciók, kutatások találkoznak és eredményeznek új, kreatív alkotást.

A mondat érdekessége abban rejlik, hogy a hálózat szót használja – a székelyek büszkék földijük, Barabási Albert László világhírű hálózatkutató sikerére. Híres székelyeket a kiállítás nem mutat be, de azt megtudhatjuk, hogy a Ceaușescu házaspár gyerekeit is székely dajka ringatta: Bokor Ilona. Miután férjhez ment, a szülőfalujában, Esztelneken maradt, és hiába küldtek érte autót, nem ment vissza Bukarestbe.

Lassabban telik az idő

A kiállítás és a székelység lényegét talán Szőcs Levente szavai adják vissza leginkább. A katalógusban ezt olvashatjuk:

Itt a végeken a mi időnk mindig lassabban telt. Századokig türelmesen vártuk, míg háznak valóvá nőtt az erdőn a fa, vagy szerszámnak, hangszernek, s ami kellett, csak azt hoztuk el. Határokat védtünk. Határok közé szorultunk. Zord vidékből kemény munkával otthont teremtettünk. Keveset beszéltünk. Ha kérdeztek, válaszunk elfért néhány szóban. Mogorvák voltunk vagy megfontoltak? Volt, hogy előbb cselekedtünk, s azután gondolkodtunk. Voltunk hirtelen haraggal, s volt, hogy a kinyitott bicska végül a zsebünkben maradt. Bíztunk közösségünk lelkiismeretében. S mire volt elég az a híres furfang? Rájöhettek-e, hogy hiába érteni így is meg úgy is: amit mondunk, az mindig csak egy igazságot takar? Itt a végeken a mi időnk még most is lassabban telik. Talán ennek köszönhető, hogy még mindig vagyunk, s még mindig bízunk a holnapban. Mi, székelyek.

A Néprajzi Múzeum Székelyek – Örökség-mintázatok című időszaki tárlata a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál részeként valósult meg, és 2025. augusztus 31-ig látogatható. A kiállításának nem célja lebontani a székelyekről, a Székelyföldről kialakított képet, hanem olyan kalandot kínál, amely után a látogatók szerteágazóbbá, összetettebbé formálhatják korábbi elképzeléseiket. Utána pedig megtervezhetik, hogy mikor ülnek vonatra vagy autóba, és nézik meg mindezt közelről, a saját szemükkel.

(Borítókép: Mult Roland / Index)