Nehéz manapság ismerkedni, még egy franciaágyban is

Bridget Jones óta tudjuk… Nem, valójában már Jane Austen óta tudjuk, hogy párt találni bizony nem is olyan egyszerű. Ám míg az utóbbi idején a szigorú társadalmi normák nemcsak nehezítették, hanem meg is könnyítették, hogy minél több frigy köttessen, az előbbinél pedig a szabadság adott lendületet az ismerkedésnek, mára mindkettőnek nyoma veszett.

Hogy mikor változott meg minden körülöttünk, ami a randizást, pasizást, csajozást, ismerkedést illeti, azt nehéz megmondani. Nyilván mint minden történelmi korban, napjainkban sem érint ez mindenkit, van, aki beleszeret a gimnáziumi padtársába, aztán élnek, mint hal a vízben – most nem róluk van szó, hanem a korszellemről, ami már a digitalizáció beköszöntével kezdett átalakulni, de talán a MeToo adta meg a kegyelemdöfést.

Demarkációs vonal az ágyban

Adott két fiatal, egy fiú (Jim) meg egy lány (Kim), akik egy buli után a lány lakásán kötnek ki. Eddig oké. A lakás elég kicsi, gyakorlatilag egy franciaágy fér el benne, az Orlai Produkció Ha lenne valakim című előadásában ezen kívül csak egy ruhafogas és egy lemezjátszó van a színpadon. Hőseinknek tehát nincs más választásuk, mint hogy letelepedjenek az ágyra – ami viszont ezután történik, arra tényleg senki sem számít. Elkezdődik ugyanis egy véget nem érő „húzd meg, ereszd meg” a két fiatal között, és 

Kimére, aki nem tud annyira részeg lenni, hogy ne vizsgálja nagyítóval Jim minden mondatát, ne keressen mögöttes szándékot, lecsapva minden, félreértésre okot adó megjegyzésre? Érthető a gyanakvása, gondolhatjuk, hiszen történt már vele és a környezetében élőkkel is olyan, ami jó alap a bizalmatlanságra. Vagy inkább fogjuk Jim pártját, aki elmeséli, hogy egy fiú is kerülhet megalázó helyzetbe, és valójában fogalma sincs, mit vár tőle Kim, mert bármit tesz, az úgy biztosan nem jó? Mindenesetre tiszteletben tartja a demarkációs vonalat, amit a lány egy pokrócból épített az ágy végébe.

Miért olyan nehéz ismerkedni?

A darab jól körüljárja azokat a dilemmákat, amelyekkel a mindennapjainkban találkozhatunk: nőuralom van vagy férfiuralom? Ha bármi történik, vagy nem történik, ki vádolhatná meg könnyebben a másikat? Melyik nem a kiszolgáltatottabb, miért olyan nehéz ismerkedni bárhol? Jim többször is kijelenti, hogy na, akkor ő most már tényleg elmegy, de aztán mégis marad, és folytatják az évődésnek vagy ismerkedésnek is bajosan nevezhető szópárbajt.

Hogy mi, azt nem csak a spoiler miatt nem írjuk le, hanem mert megfoghatatlan, mitől oldódik a görcs, fordul valódi érdeklődésbe egy beszélgetés, kezd kicsírázni a bizalom. Ezt látni kell, de még inkább érezni.

Nem tudjuk meg, hogy a történet hol játszódik, lehetne bárhol a világon. Az viszont biztos, hogy a jelenben vagyunk, még akkor is, ha a lánynak bakelitlemez-gyűjteménye van és Beatles szól, hiszen a történet egy pontján a telefonjukat nyomkodják. A zene meg a fekete korongok talán egy olyan kort idéznek meg, amikor nem kellett attól félni, hogy 

Mert bármennyire is próbálják megkeményíteni magukat a lányok és bizonytalanodnak el egyre jobban a fiúk, végül csak felsóhajt mindenki: ha lenne valakim...

Épülő-lebomló fal

A 6SZÍN-ben látható előadásban Barta Ágnes és Mészáros Martin játszik: a két fiatal tavaly hagyta ott a Nemzeti Színházat – jó látni, ahogy a színpadon folytatódik az életük, illetve már filmben is láthattuk őket –, és mivel az életben is egy párt alkotnak, különösen izgalmas ezekben a szerepekben látni őket. Rajtuk kívül nincs más a színpadon, nincsenek nagy akciók, látványos jelenetek – azokat az apró mozzanatokat kell szórakoztatóan és elgondolkodtatóan előadniuk, amelyek zömmel egy ágy szélén ülve megadatnak.

Nagy segítség ebben Göttinger Pál, az előadás rendezője, a sziporkázó szópárbajok nagymestere, aki egyben a darab fordítója is. Mindig akad egy-egy meghökkentő fordulat, váratlan mondat, amire nem számítunk: hova lehet ezt még fokozni? Az viszont biztos, hogy két szerethető fiatalról van szó, akik részben építik, részben bontják a köztük lévő falat: egy tégla fel, egy tégla le. Hogy a végén meglátják-e egymást, azt csak remélni lehet.

(Borítókép: Barta Ágnes és Mészáros Martin. Fotó: Éder Vera)