Ganxsta Zolee: Ha valamitől irtózom, akkor az a kemény munka

Óriási gyártelep, hatalmas csarnokok, több tucat ember, akik zömében zenészek, technikusok, roadok vagy a sajtó képviselői. Bent gyakorol a banda, középen Ganxsta Zolee, kezében gitárral. Épp a hangzást tesztelik. Erre a látványra érünk be kollégámmal. Lemegy egy dal, lemegy két dal, nézzük, hogy mi a stájsz, vajon mikor repülhetünk rá a banda húzónevére, hogy kifaggassuk. 

A Ganxsta Zolee és a Kartel fennállásuk harmincadik évfordulóját ünnepli, ehhez mérten nem kis durranást tervez a csapat. A Papp László Budapest Sportarénába invitálták meg rajongóikat ahol mintegy két órán át fogják őket szórakoztatni, ehhez pedig meghívták a zenekar számos korábbi felállásának és együttműködésének résztvevőit, hogy valami igazán autentikus Kartel-élményt hozzanak össze. A srácokban van egy egészséges drukk, de majré egyáltalán nincs, és az eddigi adatok alapján nem kis közönségre számítanak.

Néhány dal után lemegy végre az aktuális próbarész, jöhetnek az interjúk. A sor második helyezettjeként vártunk szépen, és amíg a fejünket vakartuk, kicsit kifaggattam a dobost, hogy milyen brutális cintányérokkal dolgozik, hisz tinédzserkorom dobtanárának mégis illett odaköszönni. A tévés interjú lement, jöhettünk mi, bár a csapat semmit sem vett túl vérmesen. Szisszentek a sörök, mentek a sztorizások, videókat mutogattak egymásnak, majd megérkezett hozzánk Ganxsta Zolee, és egy kézrázás után bezuhant a neki előkészített forgós székbe a próbaterem közepén, körülöttünk az egész stáb.

„Mindig ilyen akartam lenni”

Egy interjúnál általában az első kérdés a legnehezebb – amelyik újságíró mást állít, az valószínűleg lódít. Milyen felütéssel induljon a beszélgetés, hogy izgalmas legyen az olvasónak, rögtön lendületbe jöjjön az alany, elkerüljük a közhelyeket, és a téma is beinduljon, mégse az legyen rá a válasz, hogy „mész te a p*csába!” A banda és a próba folytatása közt csak mi és a kérdéseink álltak, így pörögni kellett, de még ha Ganxsta Zoleeról is van szó, csak nem kezdhetem azzal, hogy: „Zolee, mikor ittál meg utoljára húzóra egy üveg whiskey-t?”

Mégis, a kezében egy jó üveg sör, fején sapesz, nyakában kereszt, szóval mégiscsak kibukott belőlem: „Ha leülne a huszonéves El Scorpio a mai Ganxsta Zoleeval, és kihívná egy ivópárbajra, milyen eredmény születne?” Megigazítja szakállát, töpreng kemény fél másodpercet, nem agyalja túl, majd végtelen magabiztossággal azt mondja:

Hát, szerintem egy nagyon feszes döntetlen. Tizenegyesekkel 0–0.

Szerinte kölyökkori énje baromi büszke lenne rá, hogy eddig eljutott. „Úristen, de nagy arc lettél! Mindig ilyen akartam lenni. Király, gratulálok” – mondaná, amire ő válaszul csak biztatná a srácot, hogy: „Jól van fiam! Így tovább, így tovább!”

Suhancként nagyszínpadról álmodott, olyan melóról, ahol semmit sem kell komolyan vennie, csak magát kell adja, közben folynak a hideg sörök, jönnek a jó csajok, munka meg zéró. Persze egy ekkora koncertben van azért meló, de ő ezt kicsit másként látja:

Mással nem nagyon tudtam volna foglalkozni. Semmihez nem értek. Vagy rocksztár akartam lenni, vagy sportoló. De egy sportolónak nagyon sokat kell edzeni és sokat dolgozni. Nem mondom, hogy a rocksztároknak nem, de itt azért jobban ki lehet cselezni a munkát, és ha valamitől irtózom, akkor az a kemény munka. [...] Én ezt nem tartom munkának. Azért jó ez, mert szeretem csinálni. Nekem az a munka, amit az ember nem szeret csinálni, csak azért csinálja, hogy pénzt keressen vele. Az szörnyű lehet.

Azért szembesítem vele, hogy zenészberkekben, hiába olyan laza az ember, mint a Riga-lánc, három bandával egyszerre csapatni nem tűnik sétagaloppnak, közben meg színházban is hozni a kötelezőt pláne nem az. Visszavág, hogy ezt pontosan tudja, hisz három zenekar és három színpadi előadás mellett januárban egy darab szabadnapja sincs. „Olyan vagyok, mint a mosott szar. Mint akit áthúztak a hajó alatt.”

Örökség vagy kényszer?

Esetében a színház is némileg szórakozásként jött, pedig Döglégy, született Zana Zoltán jelentős színházi famíliával büszkélkedhet. Anyja, Kassai Ilona Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, édesapja, Zana Zoltán pedig színész, tanár. Azt hinné az ember, hogy egy színészfamília csemetéje színészethez köthető szakmát választ, de kedvenc gengszterrapperünk áldja az eget,

Bár édesanyja büszke rá – nemrég látta is színdarabban játszani fiát, és tetszett neki –, Ganxsta Zolee szerint hatalmas butaság, amikor egy szülő önmagát akarja megvalósítani gyermekén keresztül. Példának saját lányát hozza. Számára mindig az ő boldogsága volt a fontos, hogy azt csinálja, amiben jól érzi magát, közben mellettünk álló Zoé lányára mutat, aki – ha eddig nem írtuk volna – végighallgatta az eddigi őrült kérdés-válasz pingpongjátékunkat.

Mert Ganxsta Zoleeval nem úgy beszélget az ember, hogy feltesz egy kérdést, aztán egy percig kuss, és hallgatja a zenész válaszát. Vele ez tényleg beszélgetés, és az elmés megfejtések két röhögés és poén között születnek. Persze az örök lázadó mosolyában, aki papíron semmit sem vesz komolyan, van némi komorság, valami pluszsúly az életből. Hiába vallja, hogy semmit sem vesz komolyan, korábbi megszólalásaiból az tűnik ki, hogy három dolog azért kilóg ebből a komolytalan Ganxsta-világból: a család, a zenekar, meg a boldogság. Ezek fontosak a számára, amit azért elismer, de azt is megjegyzi:

Jó, ritkán sikerül, hogy boldog legyek, de most épp teljesen az vagyok. Van egy gyönyörű lányom, aki fel is lép velünk, nagyon büszke vagyok rá. Nagyon jól érzem magam, a munkák is nagyon jól mennek, bár mindennek van valami ára: szabadidő kevés van. De inkább ez legyen, mint hogy otthon üldögélek egy forint nélkül.

Ez a baromi sok munka, meg a harmincéves Kartel, a dirty rockot toló Sex Action és a dark countryból táplálkozó Dos Diavolos közös pörgéséből is adódik. (Utóbbinak nem rég jött új lemeze, amelyen többek közt a Grave Digger című nemzetközi slágert is átdolgoztak magyarra.)

Bár korábban ezeknek a stílusoknak a legnagyobb neveit másolták és hozták át (sokszor elsőként) a hazai zenei közegbe, kiemeli, hogy a Kartel harmadik lemezétől fölfelé már csakis Ganxsta Zolee gondolatait és tapasztalatait hallhatjuk, nincs köze más előadók történeteihez. A Dos Diavolosnál is jó pár dal abszolút az ő élete és élményei, persze az atmoszféra a hallgatott és tisztelt előadók világát fogja idézni. „Ha valamit szeretsz, szeretnél te is olyan lenni, szeretnél te is olyasmit csinálni, olyasmit is csinálsz. Vagy sikerül, vagy nem.”

A bolond és koldus

A dalokba belefogalmazott személyes „tapasztalatok” persze sokaknál kiverték régen a biztosítékot, de ma már nem ez a jellemző. A zenész erről úgy fogalmaz: „Rájöttem, hogy én bármit csinálok, tőlem azt elfogadják. Én ilyen szabadkártyás udvari bolond vagyok, az a teljesen hülye. »Jó, Ganxsta mondhatja, de más nem! Más nem niggerezhet!«”

Véleménye szerint esetében ennek nincs hátulütője. Szerinte jó dolog, mert nem is tudja visszafogni magát, és gond lenne, ha ezért megbüntetnék. Jól érzi magát a bőrében, és nem akar kompromisszumot kötni, mivel elmondása szerint épp akkor nem tudná elviselni magát, ha meg akarna felelni azoknak a konvencióknak, amelyekben sokan az egész életüket leélik.

Akkor nagyon mérges lennék magamra, ha valami olyasmi munkát vállalnék, amire az átlagember azt mondja, hogy: »No! Ez normális munka. Nem ottan gitározik, meg kiabál, meg színészkedik, há’ micsoda dolog az. Miért nem fridzsidert cipel az a mocsok? Miért nem az irodában ül?« Hát mert én nem arra való vagyok. Túl díszes a tollam. Nem lehet kalitkában tartani

– jegyzi meg nevetve. 

Manapság, mivel kevésbé akadnak ki az emberek egy-egy megszólalásán vagy nyilatkozatán, a három, lázadó, szókimondó zenei világ, ami benne van, folyamatosan formálódik, a lemezeket nézve is akadnak érdekes kísérletezések. Ganxsta karakterében összeforr a rock and roll, a vadnyugati cowboy és a gengszterrapper – de vajon mi maradna a zenészből, ha ezt a hármat kivonjuk az egyenletből?

Nem sok minden, mert nem érdekel semmi. Megszűnök létezni. Akkor egy kéregető lennék az utca szélén, egy csavargó. Tényleg nem értek semmihez. Ha nincs zene, meg a színházi világ, ezek a feladatok, akkor én egy koldus vagyok. Semmit nem tudok, és nem is nagyon érdekel semmi más

– mondta.

Azért külön kiemeli a bandái kapcsán, hogy „mind a három távol áll a popzenétől, és ez a lényeg. Nagyon utálom a popzenét. Nem szórakoztat, nem tetszik. Ami meg mindenkinek tetszik, az nekem nehogy már tetsszen.”

Persze rákérdeztem, hogy a sört meg a whiskyt mindenki szereti, azokkal mi a helyzet, Zolee pedig szigorú szemmel, csalfa vigyorral visszavág, hogy: „Azért na!” – jelezve, hogy ez nem lehet vita tárgya.

(Borítókép: Ganxta Zolee 2025. január 6-án. Fotó: Papajcsik Péter / Index)