Závada Pál: Önkényuralomban élünk, a Fidesz mélységes kárt okoz

„Nem normális, ahogyan az összes közszolgálatinak mondott televízió, rádió és egyenújság – a megyei lapokat is beleértve – a Fidesz propagandáját nyomja. A miértre pedig az a válasz, hogy hát a Fidesz van hatalmon, nem? Mi mást nyomnának?” – mondta az Indexnek adott nagyinterjújában Závada Pál, akivel az új regénye apropóján ültünk le beszélgetni. 

Semmi sem történt meg

A Pernye és fű lapjain Németh László Kisebbségben című, 1939-es röpiratát övező vita is megjelenik, amelyben a szerző meglehetősen rasszista állításokat tett, fölosztva a népet „mélymagyarokra”, „hígmagyarokra”, illetve „jött-magyarokra” – utalva a zsidó, német vagy más származásúakra. Závada azt mondja, hogy ennek a szövegnek az antiszemita megjegyzéseiről ’88-ban valójában is hallottak, mert az egyetemen tanultak a népi írók, szociográfusok munkáiról. Csak éppen kissé féloldalúan, mert nem a háború előtti kiadásokat vették kézbe, amelyek sajnos sokuknál rasszista gondolatmenetekkel voltak súlyosbítva.

„Az elszegényedett, vidéki, földtelen parasztság, a cselédség fölemelésének nagy programja a legtöbbjük számára másképp nem volt elképzelhető, mint hogy például a zsidó bérlőktől elvegyék a földeket, és odaadják a szegényparasztoknak.” És Závada ezt azzal magyarázta, hogy az osztályellenség kijelölésekor a népi írók még a birtokosok, nagybirtokosok esetében sem hagyták ki az antiszemita nézőpontjukat. De nemcsak a zsidó tőketulajdonosokat és birtokosokat, hanem a svábokat is hasonlóképpen szúrták ki bűnbaknak – és a mezőgazdaságban is, pedig ott a zsidó származásúak tulajdonlása ritkább volt, mint az ipari és bankszférában. 

„Hogy az ilyen érvek megjelentek, és elterjedtek, ez nem volt véletlen, mert ezeknek az enyhén szólva is ásatag és káros eszméknek népszerű kidolgozói és terjesztői voltak. Részben Szabó Dezső és leginkább Németh László, aki mindezt a különféle gondolatmeneteiben a legkomolyabban és a legcsábítóbban vezette le – de még Erdei Ferenc és Bibó István gondolkodására is hatott” – mondja az író a könyvekkel teli szobájában. 

Závada szerint Németh László egyáltalán nem volt az államhatalmi kirekesztés, a jogfosztás híve, a zsidóság elleni törvényeket pedig végképp nem pártolta, nem szólva a bekövetkezett deportálásról, a halálos üldöztetésről. De gondolkodását szinte megingathatatlanul az vezette, hogy a magyarság önazonosságának megtartásában, fejlődésében vagy lehetséges kibontakozásában a vér szerinti származásnak erős befolyása van. 

Ez őszerinte sem jelenti azt, hogy az asszimilálódó zsidóság ne vállaljon szerepet, viszont ez legfeljebb a gazdaságra, pénzügyre és különféle szakértelmekre szorítkozzon, de ne akarja a magyarság kultúráját alapvetően befolyásolni. Annak sorskérdéseivel, fontos kérdéseivel pedig – mint a magyar önazonosság útjának megerősítése, kitaposása – a zsidóság végképp ne foglalkozzon. A szolgálatait persze ajánlja fel, magyarán legyen szervező, adjon pénzt, például a Nyugat folyóiratnak meg a kiadó vállalatoknak, de ne írjon a lapba. Illetve ha ír, akkor vállalja azt, hogy ő speciálisan külön zsidó problémákat fogalmaz meg.

Závada szerint ezek az eszmék akkoriban erős hatással voltak, és azért is kezdett foglalkozni velük, mert egy csapásra előkerültek a rendszerváltás idején. Azt gondolták akkor, hogy mindez már elavult – de máig sem, jegyezte meg. „Hiába veszett a múltba az MDF (Magyar Demokrata Fórum), amelyik mint politikai erő is támaszkodott ilyen gondolatokra, hiába nem emlékszünk a MIÉP-re (Magyar Igazság és Élet Pártja) és Csurka Istvánra, aki ennek a szélsőjobbos verzióját produkálta.”

Kiépült önkényuralom

A Kossuth-díjas író szerint ezt a fajta faji és rasszista elemeket sem nélkülöző hagyományt – a szelídebb, a Németh László-tradícióra inkább visszamutatót éppúgy, mint a durvábbat, a Csurka-féle szélsőjobbos verziót – most a Fidesz olvasztotta magába. „Függetlenül attól, hogy mennyire beszélnek erről az örökségről, mennyire hivatkoznak rá – tulajdonképpen már nem is kell, mert a mindennapok részévé vált.”

A gyermekvédelmi törvényt rendre ez a kritika éri, amelyet fóliázós törvényként szoktak emlegetni, vetem fel, Závada bólint, s hozzáteszi, hogy ennek az észjárásnak a moslékos vödrébe az oktatás-nevelés egyenirányúsítása, a tudomány autonómiájának széttiprása, a párthű kultúratámogatás és díjazás vagy a legkülönfélébb kisebbségek jogfosztása is mind belekerül. Úgy véli, a Fidesz mindezzel mélységes kárt okoz, és a fiatalok, akik ezt szintén elszenvedik, sokszor már nem is tudják, hogy ennek az értékrendnek mik a történelmi előzményei. 

De az ember nem azért választ regénymotívumot, hogy arról beszéljen, milyen károkat okoz ez manapság. Ezek ezen túli összefüggések, amelyeken elgondolkodhatunk. Vagyis a szándékos, direkt áthallás nem volt célom.

Závada szerint nem leszünk jókedvűek, ha csak rátekintünk arra, ami a rendszerváltás után Magyarországon megtörtént – ideveszi az értékek, értékrendek meggyalázását, és a csalódást, amit ezzel kapcsolatban át kellett élnünk. 

Vaskosan és leginkább a ma uralkodó állampárt tevékenységének, ennek a kiépült önkényuralomnak köszönhetően.

Hogy lát-e esélyt változásra, erre azt feleli, hogy „le kell szavazni, le kell váltani őket”. „De ha legalább megállna a szándékos károkozás, ami milliárdokban is kifejezhető. Az európai támogatásokról nem is beszélve, amelyek direkt módon magánzsebekbe folynak – meg amelyeket soha nem fogunk megkapni a kormány súlyos normaszegései miatt. Az is nagy dolog volna, ha ezekben az ügyekben az Európai Ügyészség normái szerint lehetne eljárni.”

Az író szerint erről kevés szó esik. Ahogy arról is, hogy nem normális, ahogyan az összes közszolgálatinak mondott televízió, rádió és egyenújság – a megyei lapokat is beleértve – a Fidesz propagandáját nyomja.

A miértre pedig az a válasz, hogy hát a Fidesz van hatalmon, nem? Mi mást nyomnának? De még rengeteg ellenzéki fejében se fordul meg, hogy a közszolgálatiság az ellenkezőjét jelenti annak, hogy azt harsogjuk, amit a kormány éppen diktál. Mégis ez történik, de nemcsak a közszolgálati tv-vel és rádióval, hanem szerintem számos kereskedelmi csatornával vagy internetes újsággal is. Miért? Én is ezt kérdezem

– fogalmaz Závada Pál.

Túl nagy szava volt

A helyiségben, ahol beszélgetünk, van egy gyönyörű, fekete zongora, amelynek tetején szintén könyvek tornyosulnak rendezett rendezetlenségben. Egy pillanatra Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol-trilógiáján akad meg a szemem. Beugrik az őszi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, amelynek vendége volt, és több mint négy órán keresztül dedikált. Úgy éreztem, van remény, az irodalom ma is fontos, az írókat pedig kedvelik. Mondjuk, biztosan nem úgy, mint 30-40 évvel ezelőtt, amikor ha egy író közéleti témában megszólalt, az emberek odafigyeltek rá, szavának volt súlya, de ha ma például egy fontos szerző megszólal, talán csak egy szűk réteget érdekel, és az sem biztos, hogy ismerik őket az emberek. Legalábbis Magyarországon.

Závada Pál ezt egyrészt természetesnek tartja, szerinte azóta sokféle szerep kialakult, másrészt egyáltalán nem tartja bajnak, sőt. „Vannak, akik nem szépirodalmat írnak, gondoljunk csak Tamás Gáspár Miklósra, akinek a legrangosabb írókéhoz méltó íráskészsége volt, de filozófiai esszéket írt. És gondolkodóként volt meghatározó véleménybefolyásoló szerepe, amelyet ő ambicionált is – hasonlóan háború előtti és utáni elődeihez, például Németh Lászlóhoz vagy Illyés Gyulához, de az övékénél jótékonyabb következménnyel.

De azóta valóban, az ilyen befolyás általában véve csökkent, és még azt is mondanám, hogy ezekben a történelmi időkben bizonyos írni vagy szónokolni tudó figuráknak – akik ugyan nem voltak hivatásos politikusok, de erőteljesen voltak képesek megszólalni – túl nagy szava volt. Túllépték hatáskörüket – nemcsak a politikai nézeteiket, hanem az értékrendjüket illetően is, főleg, ha ez súlyos tévedésekkel és károkozással párosult.

Závada szerint ezek gyakran nem csak ártalmatlan, jószándékú megszólalások voltak, mint valami korabeli, népszerű celebé, hanem bizonyos magatartásokat, viselkedéseket, politikai értékválasztásokat erősen befolyásoló, káros megszólalások.

A közvetlenül véleménybefolyásoló szerep tőlem idegen – ha megszólalok is, nem azért, hogy népszerűsítsem vagy terjesszem azt, ami épp eszembe jutott. Az meg pláne nem célom, hogy bármiféle pártpolitikai szólamokat támogassak.

Felvetődik a kérdés, hogy az íróknak kell-e társadalmi szerepet vállalniuk. Závada szerint annyira, mint bárki másnak. „Ha valakit megkérdeznek, válaszoljon – de szólalhasson meg anélkül is. Tegyen szóvá tűrhetetlen dolgokat, ha úgy adódik, vitatkozzon a szomszédjával, vagy győzze meg a barátait, a rokonait. Ennyi felelőssége mindnyájunknak van. Szerintem az írók nem különböznek ebben, nem az a dolguk, hogy olyan tandrámát írjanak, amelynek az a tanulsága, hogy nyissátok ki a szemeteket, mert félre vagytok vezetve.” 

Závada szerint irodalmat nem ajánlatos így írni. Azt sem tartja szerencsésnek, ha egy író keresi az irodalmon túli helyzeteket – ha túl sokat gyakorolja, még a végén elhiszi, hogy ő bizony egy megmondóember.

Súlyos tévedések, káros megszólalások

Könnyen megbocsát, kérdem Závada Páltól, aki a szemembe néz, de nem szól. Azért kérdezem, mert a Pernye és fű című új regényét és az interjúkat olvasva egyfajta önostorozást érzek. Az író szerint az ember saját magával szemben legyen önkritikus, s hogyha különféle választásokról gondolkodunk, nem árt, hogy ha a saját mulasztásainkról sem feledkezünk el. De nem tudja, hogy aki önkritikusabb, az egyúttal kevésbé megbocsátó-e. Elmondom, hogy konkrétan arra gondoltam, amikor azt nyilatkozta, hogy „a mai napig lelkiismeret-furdalást okoz, hogy időben nem nyílt ki a szemem bizonyos dolgokra”.

Az író tisztázza, hogy több évtizede a XX. századi történelem kérdéseivel foglalkozik, illetve azzal, hogy a magánszféra hogyan találkozik a történelmi eseményekkel. És az ember vagy a személyes viszonyok hogyan vannak beledobva a történelem viharaiba. Összetett feladat ezt vizsgálni, mert rengeteg tényezőre tekintettel kell lenni – közben ugyanis etikai kérdések, választási lehetőségek is fölmerülnek, emberi viszonyok szélsőséges formát öltenek, értékrendek rendülnek meg. És ha el is készült az anyaggyűjtéssel vagy az interjúkkal, még akkor sem egyértelmű, hogy az ember eljut bármiféle válaszhoz is.

Még mielőtt bármilyen következtetésre jutunk, Závada a kérdésekről beszél, amelyek szerinte azért kényesek, mert az emberek álláspontjától, értékrendjétől függően vezetnek oda, hogy aztán akár történelmi eseményeket, akár adott személy vagy közösség szerepét az eseményekben meg lehessen ítélni. „Ha csak a háborút vesszük – diktatúrák kialakulásának, kibontakozásának, a különféle vérengzéseknek az eseménysorozatát, majd a háború utáni kommunista diktatúra kiépülését –, akkor szinte csak ilyeneket találunk. És hiába hisszük, hogy az értékrendünk, az etikai megítélésünk vagy nézőszögünk egyértelmű, mégis zavarba jöhetünk, mert a megítélés ennél bonyolultabb lehet.”

Tehát semmi sem fekete-fehér? – kérdezem. Závada nem habozik, egyből rávágja, hogy vannak dolgok, amelyek nem színezhetők át, és ez a bűnök súlyosságától vagy egyértelműségétől függ.

Az egyértelműnek látszó történelmi magyarázatokat is könnyű elferdíteni. Vagy átkeretezni, ahogy manapság mondják – annak megfelelően, hogy éppen mik a közvetlen politikai vagy más célok. Milyen könnyű hazugságokat gyártani – már ez is figyelmeztethetne minket arra, hogy a helyzet nem egyszerű.

Úgy véli, világosabban kellene látni, jobban fel kellett volna készülni akkor, amikor a saját válaszait próbálta megtalálni. „Erre a fajta önkritikára gondolok ilyenkor, hogy az ember nincs eléggé fölkészülve mondjuk egy társadalmi rétegeket, véleménycsoportokat megosztó, kényes kérdéseket feszegető vitára. Erre a fajta mulasztásra gondoltam a lelkifurdalással kapcsolatban. Évtizedekkel korábban még a mainál is tanácstalanabbul tévelyegtünk egy-egy kérdésben. Nem mintha ma olyan egyszerű lenne.” 

A szerző az új művében a forgatás történetét próbálta újrakölteni, azért, mert ami valójában történt – a figurákat is beleértve – nem látszott elég érdekesnek és tanulságosnak. A karakterekbe ezért több jellemet, alkatot olvasztott, a viszonyokba pedig több problémát sűrített, amelyek aztán a forgatás fiktív történetében is megjelennek. De hangsúlyozza, hogy a valóságban egyáltalán nem így zajlottak le az események. Hetekre-hónapokra például esélyük sem lett volna letáborozni egy üres házban.

Semmi ilyesmi nem történt. Sokkal kevesebb időnk volt, többnyire rohantunk. Nem volt ilyen támaszpontunk, mint ebben a regényben. Ezzel kicsit idealizáltam, annak érdekében, hogy a szereplőknek legyen idejük legalább esténként összevitatkozni, jól kidumálni olyan problémákat, amelyek engem érdekeltek. S utólag megpróbáltam belesűríteni ezekbe a helyzetekbe

– mondja a népszerű író, aki nemrégiben ünnepelte 70. születésnapját.

Nem számított jó üzletnek

Závada Pál a Holmi című folyóirat szerkesztője volt 1990-től egészen 2014-es megszűnéséig. Ez azért kerül szóba, a magyar nyelvű folyóiratok helyzete napjainkban kiszámíthatatlan és tervezhetetlen. Létük bizonyos értelemben a szerencsejátékosok szerencséjétől függ. A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) a közelmúltban ugyanis arról döntött, hogy pluszpénzekből több mint 500 millió forintot oszt szét a szcénában. Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter lapunknak elmondta, a forrással a korábbi, évi 1,8 milliárd forintos többlettámogatás tudják pótolni.

Ettől függetlenül vagy épp emiatt, de a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat hatalmas bajban van. Závada azt mondja, hogy a Holmi fennállását bizonyos kimondott és kimondatlan egyensúlytartási törekvések tették lehetővé. A költségvetés rémesen szűkös volt, de az NKA támogatása a kilencvenes években szerinte még viszonylag korrekt volt, noha a nyomdai költségeket is alig fedezte. 

A folyóirat-kiadás nem számított jó üzletnek, a szerkesztők szinte ingyen dolgoztak. Irodánk nem volt, telefont vagy printelést sem lehetett elszámolni, mindenki otthon, a saját gépén dolgozott, honoráriumra pedig megalázóan kicsi pénzek jutottak.

A szerző úgy látja, hogy az NKA kuratóriumaiban eredetileg mindenfajta szakmai műhely képviselői szavaztak, „a Fidesz hatalomra kerülése után ez azonban felborult, és egyszínű lett. Most nem lehet tudni, kik szavaznak. Egyáltalán nem tudni semmit, azt sem, hogy kik osztják szét az állami díjakat. Minden informális úton megy.”

A Holmi 2014-ben ért véget, Závada szerint még nem a pénzhiány miatt, hanem azért, mert nem volt, aki a szerkesztést folytassa. Bár törekedtek a fiatalításra, de nem sikerült. „Az utolsó éveket már nehezen bírtuk, főként mert Réz Pál főszerkesztőnek annyira megromlott a látása – lapjának megszűnése után két évvel pedig ő maga is meghalt (2016).”

Azóta a lapfinanszírozási rendszer egészen tarthatatlanná vált, csoda, hogy még léteznek lapok – a vidéki folyóiratok többnyire önkormányzati pénzek segítségével. De csupán az előfizetői bevételekből nem tartható fenn egy folyóirat.

Az író úgy fogalmaz, hogy miközben a printlapok visszaszorulása világtendencia, a folyóiratoknak is több hely kéne hogy jusson az interneten, illetve Szlovákiában volt, vagy van olyan kísérlet, hogy egy internetes napilap az előfizetését bizonyos folyóiratokéval köti össze, és egy csomagot lehet megvenni. „Ez már az előállítóknak is megéri, mert a napilap verzió komoly reklámbevétellel is járhat, amellyel a folyóiratokat is támogatni tudják. De ez nálunk nem bírt kialakulni.”

Závada szerint egy normális országban természetes, hogy állami forrásokra is lehet pályázni. „De nálunk, mivel önkényuralomban élünk, sokan nem is akarunk állami forrásokat igénybe venni, mert annyira megalázó ehhez a gyalázatos elosztáshoz asszisztálni. Gyakran ábrándozunk egy ideális magánmecenatúráról, viszont valami átgondoltabb előfizetési szisztéma valamelyest segíthetne ezen a reménytelennek látszó a helyzeten” – vélekedik.

A barátja emlékét őrzi

A borítót muszáj szóba hoznom, mert olyan ritka, hogy a könyvesboltban nézelődve önmagában már ez is ok, hogy a Pernye és fű című kötetet leemeljem a polcról. Önálló alkotásként is megállja a helyét. S kiderül, nem tévedek, hiszen a kép a '24 márciusában, 78 éves korában elhunyt Szüts Miklós festőművész gyönyörű alkotása. A szürke, fekete, rozsdás, pirosas, sárgás színek kavalkádjában egy őszi táj rajzolódik ki, folyóval, két parttal, erdős résszel. Behúz ez a mély ábrázolásmód, olyannyira, hogy képzeletben könnyen a képben találom magam. A mélységet pedig a borító alján olvasható szöveg teszi emberivé, különlegessé. „A tótkomlósi Szárazér – Palinak. 2007 decemberében. Isten éltessen – M.”

Závada Pál szobájának falán ott lóg az akvarell eredetije. „Szüts Miklós barátom festette nekem” – mutat rá büszkén, majd elmeséli, hogy a festmény Tótkomlóson egy hídon készült, a Szárazér nevű folyócskánál. A regénybeli T-t amúgy Tótkomlósról mintázta, „s úgy gondoltam, ez lesz a borító képe, részben mert pászol a dologhoz, részben Miklós emlékére”.

Elmondom, mennyire megható volt olvasni Szüts Miklós elmegy című írását, amelyben megemlékezett barátjáról. Závada azt írja, Miklós szemszögéből olyan természetesen fedte át egymást élet és mű, ahogyan életterek és alkotóházak, kisebb-nagyobb utazások, eltűnődő ücsörgések meg szenvedélyes munkák, lakószobák és műtermek lógtak át egymásba.

Az író szerint szomorú dolog, hogy ilyen alkalmakkor kell a barátságra emlékezni. Eszébe jut, hogy 2015 végén Esterházy Péternek és Szüts Miklósnak közös könyve jelent meg A bűnös címmel, amelyben Szüts festményeihez Esterházy írt egy kisregényt. „Akkor már sejtettük, hogy Péternek talán nem lehet sok ideje hátra, de azt nem tudtuk, hogy Miklósnak is ennyire kevés.” Két hasonlóan komoly veszteség barátainak, és neki is.

Úgy látszik, a születésnapok meg az egyéb vidámabb alkalmak mégsem látszanak elegendőnek ahhoz, hogy az ember igazán mélyebben belenézzen a még létező és még eleven kapcsolataiba.

A fentebb idézett búcsúlevélben Závada ezt is írja. „Miklós most elmegy éppen – alakja távolodik, szelleme a gyász fölforrósodásával felélénkülve jár át bennünket még –, szorongva gondolok rá, mennyire engedjük el vajon magunktól. Ha már ennyire elment, rajtunk áll, mit hogyan őrzünk meg belőle.”

És Závada Pál őrzi barátja emlékét, a Pernye és fűben is, örökre.

(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)