Még a Rapülők előtt szóltam: Petikém, hidd el, ez a rap izé nem fog menni Magyarországon!

Kezdjük az elején! Geszti Péterrel már 35 éve ismerjük egymást. A rendszerváltás előtti utolsó évben dolgoztunk együtt az egyetlen országos – és akkor legmenőbbnek számító – könnyűzenei adónál, a Danubius Rádiónál. Ez még a Bochkor–Búza–Rónai–Rókusfalvy-műsorvezetéssel fémjelzett hőskorban volt. Geszti lemezekkel jött-ment, jómagam pedig híreket szerkesztettem és olvastam be. Persze mindig kerítettünk időt átbeszélni a legújabb zenei trendeket, magam az éppen kifutott újhullámban hittem, bár erről nem akartam tudomást venni.

Emlékszem, az egyik esti műszak után – talán már 1990-et írtunk –, amikor 10 órakor átadtuk a stúdiót és a zenéket az éjszakai stábnak, ballagtunk a régi Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületében a Hírszerkesztőség folyosóján a lift felé, hogy a Pagodán átsétálva elcsípjünk egy késői buszt. Amíg a liftre vártunk, megint a zenére terelődött a szó, és Péter váratlanul megkérdezte: „Te, mit szólnál, ha magyar rapzenét csinálnék? Tudod, mint a Run D.M.C. dala, a Walk this way! csak éppen csavaros magyar szöveggel.”

Csak néztem rá nagy szemekkel, hiszen még mindig a brit szintipop bűvöletében éltem, és csak annyit mondtam neki:

 Petikém, hidd el, ez a rap izé nem fog menni itt Magyarországon!

Aztán nem sokkal később felszálltak a Rapülők, majd 1992 és 1994 között akkorát ütöttek a magyar könnyűzenén, mint mondjuk a megújult Hungária, amikor ráfordult a rock and roll korszakára, vagy amikor Szikora Robi befogta a gidákkal a csikidamot. Utólag már örülök, hogy nem hallgatott rám Peti!

Las Vegas-i gigabuli a Sportarénában

Az idén január végi Geszti Sixty dupla koncertnek nehéz minden részletét szóban megidézni, így nagyban támaszkodom azokra – az időközben a netre felkerült – rajongói videókra, amelyekből pillanatok alatt kitűnik, mit is szeretnék elmesélni. Már a színpad elrendezése is szokatlan volt, ugyanis – általam eddig soha nem látott formában – egy legalább 35-40 méteres görbített vászon adta a hátteret. Vagyis nem két 5×5 méteres kivetítőn lehetett követni a történéseket, hanem mint egy színes, szélesvásznú, 4K-minőségű koncertfilmet, úgy láthattuk azt, mi zajlik a színpadon.

A Jazz+Az Megint hétfő lágy dallama volt a belépő, amely mögött a háttérben teljes egészében megjelentek a budapesti utcák, kicsit hasonlóan a kétezres években készült Dés László-klipekhez. Ha ez még nem lett volna elég, akkor később minden dal önálló életre kelt a gigantikus háttérfalon, ahol nótánként kaptunk egy-egy agyas klipet, hol mozgóképekkel, hol pedig zseniális animációkkal, amelyekbe belekeverték a zenészeket is a színpadról. 

Erre volt remek példa a Jazz+Az-blokkot folytató Ma jól vagyok, amit a háttérben David Bowie karakterére húzott fel Geszti, nem ritkán Bowie-ra mintázva magát (bár volt olyan fej, ahol inkább Elon Muskra hasonlított). És stílusosan a nóta indítója is Bowie korszakos slágerét hozta, a Let’s Dance!-et. Magyarázat helyett érdemes belenézni ebbe a felvételbe:

Ugyanilyen ütősre sikeredett a Hello, édes! megjelenített változata is, ahol Geszti látványosan meghallgatta az üzenetrögzítőt, amely három üzenetről beszélt. Viszont ahhoz, hogy megértsük a háttérfal lehetetlen méretét és az ütős videóanimációkat, ahhoz érdemes belepillantani ebbe a rajongói felvételbe:

Hasonló látványelemekkel legurult a Mit tehet a sejt, majd pedig előjött Geszti Péter régi televíziós múltja – a Tóksó –, amelynek háttérklipje számomra régen elveszettnek hitt archív bejátszásokkal volt tele. Ugyanebben pedig Dés László brillírozott egy hihetetlenül erős szólóval.

Ha már múltidézés, akkor nem maradhattak el a gyerekszerepek, illetve a feledhetetlen szinkron. Ennek egyik legjobban sikerült figurája a Mézga családból Aladár, akivel külön a koncertre készült Gesztivel egy zseniálisan animált bejátszás.

És nem lesz többé Stockholm-szindrómánk

A megakoncert középső etapja a vendégekre épült, és milyen jól tette. A rajongók biztosan emlékeznek mekkora meglepetés volt, amikor 2024 nyárindítójaként letartolta a hazai zenei netet Geszti véresen romantikus klipje, amit Péterfy Borival készítettek. Élőben sem okozott csalódást a Beléd szerettem. Ez van.

Majd jött a viszonylag újnak számító Noé, méghozzá Kálmán Tamás Kátéval.

Oláh Ibolya meggondolta magát

A koncert egy pontján elsötétült a színpad, és a küzdőtér közepén, addig elhagyottnak tűnő kis emelvényen szólaltak mega dobok, majd pedig a síp, hogy – mindenki megrökönyödésére –felvezessék a Geszti Péter szövegére Oláh Ibolya énekelte Magyarország című dalt. A torokszorítóra sikeredett drámai produkciót a tízezres nézősereg hosszas ovációval díjazta. De miért volt ennyire fontos ez a dal a koncerten?

Még három éve a Partizán POP című műsor vendégeként Oláh Ibolya bejelentette, hogy soha többé nem énekli el ezt az ikonikus dalt, amely személyéhez köthető. Erről az Index is beszámolt. Először 2005. augusztus 20-án énekelte, majd amikor a műsorban arról faggatták, hogy miként viszonyul a szerzeményhez ezt mondta:

Abban az időben nagyon hittem ebben a dalban. Meg az emberekben is. Már nem merném előadni. És nem is fogom. Ezt a dalt már nem adom elő. Ez van. Mást szívesen eléneklek. Én nem hiszek már ebben. Az emberekben… Hittem, hogy tényleg lehet jó dolgokat csinálni, hittem az összetartásban.

Az énekesnő visszaemlékezett egy olyan esetre, amikor egy helyen a Magyarország című dalt adta elő, és a fellépés után az őröknek kellett kimenekíteniük.

– fogalmazott, utalva rá, hogy nagyon sok támadás érte a származása miatt. Persze tudja, hogy Geszti Péter jót akart, és ő is azzal, hogy elénekelte ezt a számot, de nem nagyon tud azonosulni ezzel a történettel.

Ez például szívfacsaró, fáj a lelkem, hogy ezt kell mondjam, de nagyon hittem, tényleg, egy olyan országban, ahol az emberek nem ilyenek egymással, hanem mások. Ennyi.

A történet itt véget is érhetne, azonban 2025 januárjának utolsó hétvégéjén valami mégis megváltozott. Geszti Péter mégis rávette Oláh Ibolyát, hogy énekeljék el együtt a Magyarországot. És ez – szemmel láthatóan és füllel hallhatóan – nagyon helyre tette a rajongók lelkivilágát ott a Papp László Sportarénában, amint ez érzékelhető ebből a hatperces felvételből is. A kommentekből pedig csak néhány „Ez most nagyon jól esett!”, „Ezt most megkönnyeztem! Köszönöm!”, vagy „Számomra ez a dal egy jövőbeli vágyott Magyarország himnusza, ahol az emberek egymást segítik…”

Megjöttek a Rapülők

Ha részekre bontjuk a két és félórás koncertet, akkor az utolsóba kerültek a Geszti életmű rapülős és LGT-remixes korszakai. A Rapülők előtti időszakot és barátságuk kezdetét, valamint közös gyerekszínészes múltjukat elevenítette fel Berkes Gábor, vagyis a Kis Berkes. A hőskort idéző narancssárga repülős overallban sztorizott egykori zenekaráról, a nyolcvanas évek hazai szintipop szinterét uraló Első emeletről, ahonnan 1992-ben csábította el Geszti Péter a dobos Michellel (Szentmihályi Gáborral) együtt, hogy felszálljanak az induló Rapülőkre.

Majd pedig következett a Rapülők  fergeteges  slágercunamija, olyan tuti nyerő dalszériával, mint Az élet szép, Áj láv jú , Party zóna , Zúg a Volga és a többi. Geszti javára legyen mondva, hogy megállás nélkül táncolta-énekelte végig a show-t, ahogyan a Kis Berkes is hozta a dinamikát a billentyűs betéteknél.

Ezt váltották aztán az elmúlt évtizedekben született LGT-átiratok, a teljesség igénye nélkül az Embertelen dal, a Nem adom fel, a Mindenki és a  Ringasd el magad!

A fináléban ismét visszatért Dés László, akivel a szülinapos a 2016-os musical, A Pál utcai fiúk ma már emblematikus betétdalát, a Mi vagyunk a Grund! – fogadalmi dalt adták elő.

Összegezve tehát: egy roppant profin összerakott, mind látványában, mind pedig hangtechnikájában egyedülálló produkció szemtanúi voltak, akik látták a fellépést. Azt azért sajnálom, hogy a vasárnapi koncert utolsó harmadában, méghozzá a Rapülők blokk alatt, valami félrement. A zene elkezdett torzítani, kásásan bömböltek a hangszórók, már nem nagyon lehetett elkülöníteni a különböző szólamokat – néha az ének is érthetetlenné vált – és olyan fájóan hangosra lett keverve az a rész, hogy szinte félsüketen támolyogtam ki az egyébként fergeteges buli végén a ruhatárba.

(Borítókép: broadway.hu)