A koncert közepén kapcsolta le Busa Pistát a yard, pedig csak Mari hónaljáról beszélt

Hazafelé a metrón végig ezen agyaltam, hogy mégis milyen cikket érdemes ilyenkor írni. Hiszen egy több mint kétórás bulit láttunk, amiről előzetesen Mc Columbo és Sena Dagadu elmesélték nekem, hogy 46 dalt hallhattunk benne mindent összevetve, így voltaképpen totál felesleges lenne egyesével sorolni, hogy mit is láttunk. Erre a feladatra egy koncertvideó alkalmasabb lehet.

Sokkal többet ér az, amit nem biztos, hogy szavakkal át tudok adni, de azért megpróbálok. Ugyanis az Irie Maffia egy (mondjuk ki) fesztiválzenekar. Ha meglátjuk őket a színpadon, akkor egy nagy volumenű, felhőtlen bulit várunk, ami tovább hangol minket az estére. Voltam már pár ilyen koncerten, de erre alapvetően nem alkalmas egy aréna. Mégis volt egy pont, amikor ott állva az MVM Dome-ban azt kívántam, hogy bárcsak nyár lenne, valamelyik baromi nagy fesztivál nagyszínpada előtt állnánk, és a koncert után folytatódhatna a móka. 

Mert ez a csapat erre képes. Egy esős, hűvös március 15-ből egy színes, vidám, nyári fesztiválszínpadot varázsol. Ehhez erő kell, lendület és valami olyan, amivel a hazai zenei palettán igen kevesen rendelkeznek. Ez a dolog az öröm. Az a fajta öröm, ami átjárja a zenészt, a zenét és ezt képes a közönségnek is közvetíteni. Az az öröm, ami ebben a sírva vigadó társadalomban szinte zsigerileg hiányzik, amit még a „legvidámabb” popzenészeink is csak hírből ismernek, hébe-hóba tudnak közvetíteni.

Pedig voltak jelentős kihívások. Az egyik rögtön a hangosítás, ugyanis (aki ismeri a csapat zenéjét, az jól tudja, hogy) az intenzív soundjuk az, ami többek közt meghatározza a formációt. A Dome viszont nem feltétlenül tökéletes közeg egy ilyen sokrétű banda hibátlan hangosítására. Bár a technikusok mindent elkövettek, és alapvetően élvezhető volt a koncert, azért bizonyos tartományok – elsősorban a közép, kiemelten a gitár, plusz az atmoszférák és a billentyűk – nem tudtak olyan jelentősen érvényesülni, ahogy azt megszoktuk a csapattól. Ez valamennyit elvett az élményből, de tönkre nem tette a bulit. 

Szintén volt némi csetepaté nem messze onnan, ahol a küzdőtéren álltunk, ami külön meglepő volt. Hiszen sosem gondoltam volna, hogy pont egy Irie Maffai-koncerten fogok bokszot látni, de hát mindenből van egy első alkalom. 

Négy front

Aztán nagyjából ennyivel le is zárnám a negatív dolgokat, mert nincs nagyon több. Persze azon fenn lehet akadni, hogy nem hallhattunk minden-minden Irie-dalt, ami csak létezik, és nem toltunk végig egy teljes mondókát, vagy épp miért kopott ki a Sziget-himnusz stb. Egy több mint kétórás bulinál, amibe szinte minden jelentősebb dalt belesűrítettek, nekem ennyi veszteség belefér, de ízlések és pofonok. 

A zenekar régi lemezinél ezek az attribútumok erősen elkülönültek. Manapság profin, patikamérlegen osztják fel a dalokat, de néha kicsit hiányzik az a korai, nyers energia, amit az eltérő karakterek egyedi varázsa adott. Ezt most megkaptuk, így Sena Dagadu ősereje, Mc Kemon lazasága, Mc Columbo partiállatsága és Busa Pista fenegyerek attitűdje mind meg tudott jelenni.

Ahogy Columbo végigugrálta a koncertet, az egészen fenomenális volt, irigylésre méltó a lendülete, ami húzta magával a nézőket is. Kemonnak elég volt lendítenie a karját, és a tömeg hullámzásba kezdett, Busa Pista rímdarálásai odaszögezték a közönség tudatát, amikor pedig Sena Dagadu a Bloodshot Eyest énekelte, gyakorlatilag rázott a hideg, olyan elemi erővel hatott. 

így többek közt dögös gitárszólók, néhány kiugró fúvósteljesítmény és dobszóló is színesítette az estét. Arról pedig pláne nem lehet megfeledkezni, hogy mint húszéves jubileum, ráadásul attól a bandától, ami a hazai zenei élet egyik legtöbbet kooperáló formációja, sok-sok zenésszel volt már korábban közös daluk, így a koncerten együttműködésekben sem volt hiány. A teljesség igénye nélkül olyan nevek jelentek meg, mint Fluor Tomi, Marsalkó Dávid, a Follow the Flow vagy Said.

Aztán jött a yard

Ahogy a korábbi interjúban ígérték nekünk, tényleg színházasra vették a formát, ugyanis volt egy jól megálmodott díszlet, amit aktívan ki is használtak. Rendezői balon egy kisbusz, rendezői jobbon egy bárpult, középen a zenekar karzattal, lépcsőzetes színpaddal, miegymással. Aki épp nem zenélt, lazán bevágódhatott a bárpulthoz inni valamit, de a kisbusz is sokszor fókuszba került. Volt koccintás a zenekar és a közönség egészségére, és a sok betévedő, kooperáló zenész néha úgy támasztotta a pultot, mintha tényleg egy zenészbárban járnánk, egy esti bulit után.

A kisbusz jelentősége a „gyep-zenés” blokknál került igazán elő, amikor Busa Pista egy füstfüggöny mögül tűnt fel, ahogy kimászott a kocsiból. Ekkor megtudtuk, hogy van az a generáció, amelynek a Baszd fel a kéket szinte olyan alapdal (vagy városszéli himnusz), mintha csak falunapon a Hull a szilvát vagy a Kossuth Lajos azt üzentét dobná be valaki. Ehhez még némi közjátékot is rendeztek, ugyanis feltűnt a színpadon egy rendőr, aki lekapcsolta a korábban Mari hónalját emlegető zenészt, majd egy asztalhoz ültette kihallgatási szituációba, hogy helyzetbe kerüljön a rapper a dal kezdéséhez, ami úgy szól:

Itt ülök a széken egy kis szoba közepében,
Előttem egy asztal, a lámpafénybe nézek.
Kérdésekkel faggatóznak felőlem a kékek,
Nem akarok semmi mást, csak azt, hogy lelépjek.

A koncerten a legrégebbitől a legújabb dalokig minden megszólalt, még olyan zene is, amit eddig nem adott ki a banda, tesztelve egy kicsit a közönségen. Innen is üzenem nekik, hogy ütős kis nóta lett.

Kicsit tán csapongó vagyok, de mentségemre szóljon, napokat lehetne ülni a koncert feldolgozásán, annyi mindennel stimulálták az emberek agyát. Ha már csak Sena Dagadu különböző ruhakölteményeiről beszélünk is, a tollas fejdísztől a világító vállkiegészítőig, vagy arról, hogy a zenészek egy része kitűzte magára a kokárdát a koncertszínpadon is, bőven volt mit nézni. A vetítők és fények is ízlésesen lettek kialakítva, három helyen láthattuk nagyban a csapatot, mindegyiken egy oroszlán formájú képkeretbe ágyazva. 

Össztánc

Külön szimpatikus volt, ahogy a koncert végén Szabó Simon színművész, aki a koncert megrendezéséért is felelt, kijött a színfalak mögül, majd egyesével felsorolta a banda háttérembereit és csapattagjait a technikusoktól a roadokon át a zenészekig, és megköszönte nekik, megtapsoltatta őket.

Ez a fajta pozitív összhang koncert közben is látszott. Hiába volt megrendezve, akadtak szabad, játékos pillanatok, és a frontemberek nem csupán egymással és a közönséggel kokettáltak, de hangszeres zenészekkel és vokalistákkal is, ha adódott rá lehetőség. 

A koncert végén is, ahogy az utolsó, párdalos szekcióba belevágtunk a Bajnok vezetésével, a köszönések után, minden közreműködő kiment szépen, lassan a színpadra, és egy nagy, közös tánccal, meghajlással, konfettiágyúval zárták az estét.

Mondhatnék még sok mindent, de az Irie Maffia húszéves jubileumi koncertje magáért beszélt. A csapat mindent megtett, hogy szórakoztassa a közönséget, amire a nézők szemlátomást vevők voltak. Bár az ülő szektorok sajnos szellősek maradtak, a küzdőtér nagyjából azért megtelt, így elég erőteljes koncertélményt tudhatott magának mind a közönség, mind az Irie Maffia 2025. március 15-én az MVM Dome-ban.