Egy kullancs élete és halála

2000.08.17. 12:34
A szag teszi az embert, legalábbis ezt találta ki Süskind. És regénybe öntötte. Kitalálta nekünk a kis szagtalan, csorvadék Jean-Pierre Grenouille-t. Aki egy igazi szaglózseni - maga a heftikirály - és mi mássá is válhatna, mint fantasztikus parfümkészítővé, hozzá képest Elizabeth Arden, Nina Ricci vagy Laura Biagiotti a wc-illatosító iparban tevékenykedhetnének.

És regénybe öntötte. De gyerekszoba híján elvadul, gyilkolászni kezd, amivel nem igazán vívja ki embertársai csodálatát. Míg el nem készül a szuperpacsulival.

Megtudhatjuk, milyen eljárással lehet kivonni a különböző illatanyagokat, s kézhez kapjuk az emberi illat gyártásának receptjét - nem kell hozzá egyéb, csak némi macskaszar, egy kis rohadó sajt, kevéske szardínia és már majdnem meg is vagyunk. Ha már megtaláltuk életünk párját és nem akarjuk, hogy elhagyjon minket, akkor - a kis kullancs nyomdokaiba lépve, őt is konzerválhatjuk az örökkévalóságnak - persze illat alakjában.

Szegény kis Grenouille egész fiatalsága a szagok felkutatásával, osztályozásával és tárolásával telt. Nem szerette senki és ő sem szeretett senkit. Aztán ráébredt szagtalanságára és ezzel másságára is. És már csak arra vágyott, hogy szeressék, imádják, hogy lábai előtt heverjen a világ. S a módszer a kezében volt.

A világtörténelem tele van Jean-Pierrehez hasonló szeretetéhes, elismerésre vágyó bolondokkal. Mindegyikük a bennük élő elnyomott kis személyiséget akarja a világ elé tárni, aminek általában katasztrofális vége lesz. A kis nérók leégetik a nagy Rómát, és bajszos huszadik századi diktátorok nyírják ki barátaikat és felebarátaikat, Magyarországról Amerikába származott földönkívüliek pedig mindennél nagyobb bombákat gyártanak. Kis kullancs Grenouille-ünk nyolcas gyilkossága ehhez képest aprócska atomocska a gyilkolászások óceánjában. Mit nekünk még egy pár hulla az irodalom temetőiben.

Felmerül időközben az a sanda gyanú , hogy az alkotók (forgatókönyv-, dráma-, sima írók ) nem nagyon szeretik a kivételes képességekkel rendelkező embereket. Akármit is olvasunk-nézünk, ha szerepel benne valami zseniális karakter, akkor az vagy egy szórakozott, rokonszenves, de alapjában véve gagyi fószer - pl. Vissza a jövőbe, Flubber etc. - vagy teljesen gonosz, romlott, sátáni figura - akármelyik dzsémszbond film, Jekyll & Hyde, Rex felügyelő egy két alakja - akiket legszívesebben eltaposnánk, mint utolsó férgeket.

Így hát a jól kitalált és megírt történet mellé már csak egy kis Händel vagy Bach kell - de az isten szerelmére nehogy azt a megalomániásan kozmikus Beethovent hallgassátok (na jó kivéve a barlangi szimfonikus jelenetnél). És nyomás vissza a büdös XVIII. századba.