Amíg Ang Lee él, Isten nem pusztíthatja el a világot

A Yann Martel Booker-díjas regényéből Ang Lee által megálmodott Pi élete a legjobb élmény, amit idén karácsonyra kaphatunk, végre elkészült ugyanis az első olyan 3D-s mozi, amiben a látvány és a történet szerves egységet alkot.

Ang Lee-t nem lehet nem szeretni, az Étel, ital, férfi, nő óta ő az egyik leghitelesebb kortárs rendező, akiről biztosan lehet tudni, hogy nem szereti megúszni a feladatokat, elképesztő tehetsége van a főszereplők kiválasztásához (Brokeback Mountain), gyönyörűen tud történeteket elmesélni (Tigris és sárkány), és nem fél a sok rétegű, nehéz művektől (Ellenséges vágyak). Ráadásul Ang Lee a számtalan BAFTA-, Golden Globe-, és az Oscar-díj után is ugyanaz az ember maradt, akiért 1994 óta rajongani lehet.

Nem véletlen, hogy Yann Martel a szakmai alázat nagymesterével tudott csak megállapodni a Pi életének megfilmesítéséről. A sikerkönyv pedig nem is kerülhetett volna jobb kezekbe, és most csak félve jegyzem meg, hogy mi lett volna, ha M. Shyalaman kapja a megbízást.

A történet egy indiai kisfiúról szól, akit az élet egy uszodamániás nagybácsi miatt Piscine névvel ver meg, ami miatt örökké magyarázkodnia kell. A fiú gyerekként buddhista, kamaszként keresztény, majd muszlim lesz, felnőttként pedig - miközben kabbalát oktat az egyetemen - elmeséli élete legfontosabb transzcendentális élményét egy fiatal írónak. Amikor szülei felszámolták az állatkertjüket és Kanadába akartak költözni egy japán teherhajó fedélzetén, hajótörést szenvedtek, ő pedig egy bengáli tigris, egy zebra és egy hiéna társaságában megmenekült. A csónakban, melyben 227 napot töltött a Csendes-óceánon sodródva, végül csak ketten maradtak, ő meg Richard Parker, a tigris.

A történetnek, mely az írót - és így a nézőt is - arról kéne meggyőznie, hogy Isten márpedig létezik, engem ugyan nem tett hívővé, de azt el kell ismernem, hogy a legszebb és legokosabb agitációs munka, amit valaha láttam. A varázslatosan szép mese mégsem erőszakosan térít, a hit e furcsa templomában számtalan szoba van a kétség számára, éppen ezért simán átadhatjuk magunkat neki már az első pillanatban. És be is szippant emberségével, finom humorával, a kétségbeejtő helyzetek ellenére soha el nem múló, reményt nyújtó filozófiájával.

És természetesen a látvánnyal, ami leírhatatlanul gyönyörű. Feltalálása óta soha még ilyen tökéletesen nem használták a 3D-s technikát arra, amire való, egy újabb érzékelési szintet megnyitva, de nem átadva, aláhelyezve neki mindent. A látvány csak kiegészíti a történetet, de nem uralja le, nem szédít, nem ijeszt (pedig egy balfékebb rendező mi mindent kihozhatott volna a tengeri beteg, éhes tigris támadásaiból). A Pi élete így akár a természetfilmek bibliája is lehetne, az operatőr Claudio Miranda számíthat egy szobrocskára.

Ang Lee-t pedig ismét imádni lehet azért, mert - mint már oly sokszor - ragaszkodott hozzá, hogy Amerikában ismeretlen színészeket válasszon, és újra tévedhetetlennek bizonyult. Az egy pár perces jelenet erejéig feltűnő Gérard Depardieu-n kívül nincs egyetlen sztár sem, aki csillogásával elvonhatná a figyelmünket a történetről. A Pit alakító Suraj Sharma őszinte, manírmentes játéka kísértetiesen emlékeztet a Gettómilliomosban feltűnt Dev Patelre, és mégis sokkal jobb, hogy nem ő kapta ezt a szerepet. És bármennyire is bornírt leírni,  de Richard Parker is kitűnően játszik, ilyen szép CGI-munka talán még soha nem készült, ennek a tigrisnek valódi arcjátéka van, a tekintetében ott van a rémület, a vérszomj, a hűség, a kiszolgáltatottság és a fenségesség minden mélysége.

Lehetne még folytatni a film érdemeinek felsorolását, de spoilerezés nélkül nem lenne értelme. Így inkább legyen elég csak annyi, hogy a Pi élete olyan megnyugtatóan tökéletes, hogy beillene Isten-bizonyítéknak, 10/10.