A bátrak maradnak, és végignézik

Hatéves kislány tanulja a bátorságot Louisiana hurrikán tépázta, elfeledett mocsaras vidékén. A díjesőt hozó amerikai független elsőfilmet A messzi dél vadjait a a Katrina hurrikán ihlette. Olyan gyerekszereplőt talált a rendező a film iszonyatos és fennkölt világába, akiért mindenképp érdemes beülni a moziba. Ráadásul ő lett minden idők legfiatalabb Oscar-jelölt női főszereplője.

„Az egész világ azon múlik, hogy minden jól összepasszoljon. Ha a legkisebb darab eltörik, az egész világ eltörik” – magyarázza a világ működését a beszédes nevű hatéves kislány, Hushpuppy (Csitt, kölyök) A messzi dél vadjaiban. A világ többi részétől egy gát által elválasztott mocsárban, egy totálisan lepusztult kis közösség tagjaként próbál boldogulni, miután túlélik a hurrikánt. Anyja elhagyta, apja beteg, csak magára támaszkodhat. Megpróbálja ezért a maga elbűvölően gyermeki módján megszelídíteni saját félelmeit.

A Katrina hurrikán öröksége

A 2005-ös Katrina hurrikán traumáját és utóhatását számos rövid- és nagyjátékfilm, dokumentarista vagy részben fikciós történet dolgozta már fel. A témában úttörő Spike Lee Rekviem a hurrikánról című televíziós dokumentumfilmje óta még mindig készülnek az újabb verziók, idén várható például a The American Can, amin Will Smith már évek óta dolgozik producerként. A Katrinával foglalkozó alkotások közül már 2008-ban kitűnt Benh Zeitlin rövidfilmje, a Dicsőség a tenger felett sajátos mágikus realizmusával.

Zeitlin annyira rákattant a Katrina állhatatos túlélőire, akik kitartottak és nem engedték, hogy kipaterolják őket a házaikból, hogy nem tudta otthagyni New Orleanst, és végül a témát egy egyfelvonásos színpadi darab (Juicy and Delicious) felhasználásával nagyfilmmé alakította. A messzi dél vadjai saját életet kezdett el élni, és a készítők legnagyobb meglepetésére begyűjtötte a Sundance fődíját, majd a Cannes-i Arany Kamerát, csütörtökön pedig négy kategóriában is Oscar-jelöltnek hirdették ki: legjobb film, rendezés, adaptált forgatókönyv, női főszereplő.

Nagy erőssége a csupán 1,3 millió dollárból készült mozinak, hogy eredeti dél-louisianai helyszíneken forgatták, és a szereplők fele is az ottani mocsaras vidékekről származó autentikus figura. A Hushpuppy bárdolatlan, mégis feltétel nélkül gondoskodó apját alakító Dwight Henry a casting helyszínével szembeni pékséget működtette, és eredetileg esze ágában sem volt játszani, a stáb hosszas nyomására vállalta csak el a filmet. A főszerepet játszó Quvenzhané Wallis még nem töltötte be az előírt hat évet a casting idején, ezért anyja hazudott a szerepért, Quvenzhané pedig négyezer másik környékbeli gyereket ütött ki a nyeregből.

Képzelet és valóság egymáson

A kislány játéka egyszerre intelligens és impulzív, minden mozdulatában együtt él a szereppel, és olyan természetes energikussággal eleveníti meg a figurát, hogy képes lenne akár egymaga elvinni a hátán a filmet. De ott van erénynek a minden részletében következetes forgatókönyv is, ami Hushpuppy szemszögéből mutatja be a pusztuló világot. A szereplők embertelen körülmények között próbálnak túlélni, amit a néhol szándékosan életlen, remegő kézikamerás képek hoznak közel, de kontrasztként megjelenik a kislány képzeletében összeálló, lenyűgöző párhuzamos univerzum, a bájos világmagyarázatok és okfejtések.

A film finoman ágyazza egymásba ezt a két vetületet, és pontosan tükrözi a gyermeki mágikus gondolkodást, amikor a valóság és képzelet birodalma még szorosan összefügg. Amikor Hushpuppy úgy gondolja, a fülsiketítő dörgések zaja azt jelzi, hogy óriási jégtömbök szakadtak le a sarkvidéken, vagy amikor azt hiszi, azért lett beteg az apja, mert dühében azt kívánta, hogy meghaljon. Ettől lesz igazán varázsa a filmnek, és emiatt tud közel kerülni a nézőhöz. De nem valamiféle elkomoruló történet lett, mert a rendező a figurákat súlyos tragédiájukban is finom humorral ábrázolja, ami oldja az atmoszférát.

Rövid vádiratként felvillan a természetközeli mikroközösség kontra fogyasztói társadalom problémája, az erőszakos kilakoltatás, az embertelen menhelyek vagy a klímaváltozás kérdése, de az a jó, hogy Zeitlin nem rág a szánkba semmilyen véleményt.

Pedig a film nem is egy olyan világot mutat be itt a mocsárban, amivel könnyen azonosulhatunk, vagy aminek a létezését egyértelműen jóvá lehetne hagyni. Csupán előítéletmentesen megjelenít egy szívós kis közösséget, ami tudja, mit jelent a természet, hiszen benne él, és tisztában van a környezeti változásokkal, ahogy azzal is, hogy csak apró részei vagyunk az univerzumnak.

Ugyanakkor lepusztultan, koszban, törvényen kívül tengődnek, és megtiltják tagjaiknak, hogy gyengének mutatkozzanak („a bátrak maradnak, és végignézik”), épp ezért sírásnak nincs helye, gyerekként is külön házban kell élni, felnőttként kell viselkedni. Látszik, hogy a készítők szem előtt tartották, hogy filmjük minél érthetőbb és a témához mérten könnyen befogadható legyen, ami nem is baj, mert így legalább a végeredmény egész közönségbarát lett.

Egyedül a végkifejlet csordul túl érzelmileg, ami az addig szikár atmoszféra fényében picit súlytalanná teszi a befejezést. 8/10

A Mozinet este jótékonysági vetítéssel indította útjára a forgalmazást, az előadás bevételének felét a Természetvédelmi Világalap (WWF) Hiúz Fajvédelmi Programjának támogatására fordítják.