Olcsón adták az életüket

2013.02.14. 15:42 Módosítva: 2013-02-14 23:39:43

John McClane volt két évtizeddel ezelőtt az akciófilmek Woody Allenje, a fickó, akin fékezés nélkül hajtanak át az események, de ő mégis felkel, valamit morog arról, hogy ezt azért nem kellett volna, meg legalább annyit mondhatnál baszdmeg, hogy pardon, aztán kelletlenül, de csőre tölti a Glockot. Mit keresek mégis én itt, karácsony van, meg mennyből az angyal, és egyébként is mi viszi ki negyven fokon a vérfoltot ebből a kurva atlétából? Yipi-ka-yay, motherfucker!

A magyar változat munkatársai között csak Drágán add az életedként emlegetett első rész talán minden idők egyik legjobb akciófilmje, ami egyszerre pörgős, humoros és mégis hitelesnek tűnik. Persze valójában annyira hiteles a Die Hard 1, mint Lakat T Károly haja, de a nagy rohanásban nincs időnk azon elgondolkodni, hogy mégis, hogy a francba él túl mindent ez az alkoholizmussal flörtölő New York-i zsaru Los Angelesben. Egyébként is Bruce Willis közben olyan fájdalmasan néz, hogy neki elhisszük, hogy tényleg nem egy Schwarzenegger, ha ezek a köcsög terroristák nem baszogatnák a családját, ő aztán otthon ülne, és tojáslikőrt szopogatva tévézné öntudatlanra magát.

A Die Hard-franchise lényege éppen az, hogy jó arányban tálalja a hatalmas robbanásokat, a véres, de veszélytelen felületi sérüléseket, meg az öniróniába áztatott humort. Semmi csúcsgasztronómia, csak marhahúspogácsa, egy vékony szelet cheddar sajt, meg ugye két apró karika savanyú uborka. Kétszázötven forint, ha kettőt veszel, akciósan csak négyszáz.

A negyedik részre ebből csak annyi maradt, hogy John McClane folyton morog, de ez legfeljebb annyira vicces, mint az idült ízületi fájdalom. A cselekmény elszabadul, John McClane inkább már egy Neóval keresztezett Rambó, de még mindig úgy néz, mint aki a világ megmentése helyett inkább kuglizna a haverokkal. Ha a fastfood hasonlatot erőltetnénk tovább, ez már csalamádés hamburger, de még menüben, light kólával.

És akkor jött az ötödik rész, ami annyira rossz, hogy az sem tűnt volna fel, ha Steven Segal játssza John McClane-t. Persze az első tíz percet elviszi az, hogy Budapesten forgatták, az Operaház a moszkvai legfelsőbb bíróság hátsó bejárata, a Szépművészeti Múzeum meg az eleje, és Árpa Attila meg Ganxsta Zoli úgy üldözi egy páncélozott teherautóval Bruce Willis fiát, hogy a Keletitől hirtelen a pesti rakpartra farolnak, aztán elindulnak visszafelé, és egy felüljárón lebucskázva máris a Nyugatinál vannak. Mondjuk a vidékieket ez sem szórakoztatja, nem is beszélve a németekről, belgákról, japánokról és az amerikaiakról.

Ők kapnak egy jól induló filmet, amiben csak az a gyanús, hogy valahogy kimaradtak a párbeszédek, az egész olyan, mint egy videoklip: a Hősök terén oroszok tüntetnek, Bruce Willis nagyon néz, BMW-k robbannak, aztán jönnek a kommandósok, persze öltönyben meg bőrcipőben, mert gyilkolni csak így érdemes, Robert De Niro is így nyomta a Szemtől szemben csúcsjelenetében.

Aztán John McClane hirtelen Pókember lesz, és úgy ugrál a moszkvai toronyházak állványzatán, hogy az elrugaszkodás és a földet érés között még pár poénra és némi lelkizésre is van ideje: jaj fiacskám, tudom, hogy kém vagy, de apu vigyáz rád, lelövi a rossz bácsikat, és csinál neked kakaót is, csak hozd ide a James Bonddal díszített bögrédet. Jön a helikopter, meg a dupla csavar, ami legfeljebb annyira pörget meg minket, mint a dodzsem a búcsúban szezon végén, és mire kettőt szédülünk, máris valami b-filmben találjuk magunkat.

A Die Hard 5 már eddig is csak pár egymással össze nem függő akciójelenetből állt, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy ezt a forgatókönyvet nem is a Die Hard-széria ötödik részének írták, csak úgy találták a filmstúdióban valamelyik polcon. Még jó, hogy nem valami elszabott horrorfilmtervet alakítottak át, mert akkor most John McClane rohangálhatna a mutáns homoki cápák elől a szaud-arábiai sivatagban. De persze így sem ússzuk meg az egzotikus helyszínt, most jön a finálé, apa és fia ugyanis Csernobilba veszi az irányt, mert ott van halálos sugárzás, málló vakolat, meg még egy Lenin-szobor is.

Azt most hagyjuk, hogy a forgatókönyvírók olyan hülyének nézik a törzsközönséget, hogy el sem árulják: Csernobil az bizony Ukrajnában van. Az egyszeri amerikai a fókuszcsoportos vizsgálatok szerint biztos azt gondolja, hogy Oroszország az a Szovjetunió, csak időnként átbrandelik kicsit, mint a Pepsit. De tényleg durva lehet arrafelé a sugárzás, mert az egész filmnek két feje nő. Az egyik még hasonlít a Die Hardra, csak kicsit sok rajta a ragya, a másik viszont olyan, mint az Amerikai Nindzsa, ráadásul alámondásos, és szemcsés, mint a megviselt VHS, amire korábban a ballagási felvételeket, majd néhány Dallas-részt vettek.

Ne lőjük le a főgonoszt, meg persze a történet végét, de azért tényleg annyi itt a hülyeség, hogy az már az Asylum b-filmstúdiónál is túltermelési válságot okozna. Maradjunk annyiban, hogy ebbe még Dolph Lundgren is belepirulna, pedig ő aztán mindent elvállal, amiért fizetnek. Sőt talán azt is, ahol nincs gázsi, de elég bőséges a büféasztal.

Tényleg, Bruce Willis még mindig nagyon tud nézni, még mindig kopasz, és még mindig úgy vérzik, ahogy senki más ebben az iparágban, de ez már kevés huszonöt évvel az első, legendás rész után. Arról már nem is beszélve, hogy a fiát alakító Jai Courtney-nél még egy kissé megviselt GI Joe-bábunak is jobb a színészi játéka.

Ha már ötödik rész, akkor inkább a Resindent Evil 5, az is nézhetetlenül rossz volt, de abban legalább nem csak nagy fegyverek, meg hülye dialógusok vannak, de jár mellé Milla Jovovich is. Meg a mellei.

 

(3/10)