Végelgyengülés a naplementében

A halálos betegségekkel, halálos betegekkel foglalkozó filmeknek mind meg kell küzdniük azzal a hendikeppel, hogy a néző egyrészt tisztában van a film végkimenetelével, másrészt feltételezi, hogy giccset kap a képébe. A Most jó egyik akadályt sem veszi tökéletesen, de ettől még nézhető marad.

A tündeszerű, furcsa szépséggé cseperedett Dakota Fanning alakítja Tessát, a beteg tinilányt. Tessát a rák marcangolja. Már csak nagyon kevés ideje van hátra, amit megpróbál maradéktalanul és a végsőkig kihasználni. Bakancslistát szerkeszt: egybegyűjti azokat a dolgokat, amiket még meg szeretne valósítani élete során. Egyszerű, szép célok ezek: végigtáncolni egy estét, megfürödni a tengerben éjjel, ilyesmi, no meg legfontosabbként ott trónol a lista tetején a szüzesség elvesztése.

Tessa mindehhez nonchalant melankóliával áll hozzá, bár szája sarkában szüntelen ott játszik egy apró mosoly. A forgatókönyv és Fanning koravén bölcsként alkotják meg Tessa figuráját, mert hát mi másként is alkothatnák meg: az elkerülhetetlen elmúlás tudatának intenzitása rövid távon felnőttet csinál azokból, akiknek megvan hozzá az esze. Fanning játéka nem feltétlenül válik a film előnyére, monoton szövegmondása és mimikájának behatároltsága egy idő után unalmassá válik, bár kétségtelen, hogy a film vége felé, amikor ő és szerettei az érzelmi életüket magasabb sebességbe kapcsolják és utat engednek a könnyeiknek, az emocionális gátszakadásnak meglesz a hatása.

Ugyanakkor minden túlságosan kiszámított ebben a filmben, szinte mintha patikamérlegen méricskélték volna, hogy a szenvedésnek és a reklámfilmes esztétikának mi a legnézőbarátabb keveréke – egy olyan mix, ami sem a gyomrot nem kavarja fel túlságosan, sem hegeket nem hagy.

A Most jó a lelki dózerolás és a giccs között egyensúlyoz – szívesen írnám, hogy ügyesen, de nem lenne igaz: egy efféle, ezerszer lejátszott sztorit nem elég, ha meleg színekbe mártott gyönyörű fényképezéssel (mert meg kell hagyni, az operatőri munka első osztályú) és állandó pszeudo- filozofálgatással akarunk eladni. A remek mellékszereplők emelik ezt az igazából jószándékú, csak éppen felszínes filmet fel, egyenest a kellemes kategóriába (csakhogy ha egy halálos betegségről szóló film „kellemes”, az szerintem koncepcionális bukás): a remek Paddy Considine kisujjból hozza Tessa nagyszívű apját (a jelenet, mikor már nem bírja tovább játszani a bástyát, és lánya szeme láttára összeomlik, a film csúcspontja), és Jeremy Irvine is szimpatikus Tessa fiújának meglehetősen alulírt szerepében.

Egyszernézős, pillekönnyű, kellemes film a Most jó, amely esetleg még meg is pityeregteti a nézőjét – csakhogy egy rákos lány utolsó napjairól szóló történetnek épp ilyennek nem szabadna lennie. Az ilyesmiről ez kevés.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!