Az eltűnt idő szaga

2013.03.04. 12:32 Módosítva: 2013.03.04. 12:33

A jelenlegi amerikai vígjátéktermés Judd Apatow producer és baráti körének kreatív füstjét nyeli. Ezzel nem is lenne ez különösebb probléma, ha a komédia-csinálók Apatow korai zsengéit vennék maguk elé példának: a Freaks and Geeks például az új évezred legjobb – mert legrealistább és legviccesebb – tévésorozata. Sajnos a hollywoodi vígjáték írók-rendezők inkább a mostani munkáit preferálják.

Apatow filmjei minőségükben meglehetősen különböznek tévés munkáitól. Vígjátékaira – melyek közt van pár, a közepesnél jobb darab is, ezt azért el kell ismerni – általánosságban a vizihulla szindróma jellemző: mind legalább fél órával hosszabbak a szükségesnél, és bűzlenek az improvizációtól. Utóbbi alatt azt értem, hogy a forgatókönyvben gyakran csak instrukciós szinten meglévő jeleneteket a forgatás során a színészek túlzásba vitt rögtönzéseivel próbálják megmenteni. Az ilyen filmekből hiányzik a fókusz: egyes jelenetek percekig tartó idióta magánszámokkal, gyér poénok körüli körözéssel mennek el, amibe a film tempója belerokkan.

Ha mindezt fosós-fingós poénokkal kombináljuk, a végeredmény még rosszabb. Bár a Személyiségtolvajhoz Apatownak papíron nincs köze, attól még simán lehetne: ugyanúgy mórikáló, szétfolyós, átgondolatlan jelenetek sorozata, ahogy Apatow utolsó féltucat filmje is az. Unalmasan harsány, a saját posványában dagonyázó film: felütésként a mindenre kapható Melissa McCarthy már a film legelején elokádja magát. Előrelépést jelent ez vajon a karrierjében a Koszorúslányok mosdókagylóba szarós jelenetéhez képest? A Cahiers du cinema biztosan tudja.

A film a személyiségek ütköztetésére épít: a gyakran irritálóan hétköznapi Jason Bateman feszül neki (szó szerint) McCarthy burleszk tömegének. Bateman egy átlagembert alakít – mint szinte mindig -, aki elutazik Floridába, hogy személyesen nézzen a körmére annak a nőnek, aki a kreditkártyáit és a férfi személyiségét úgymond felhasználva költi a pénzét (ez a bűnözési forma Amerikában nagyon elterjedt, gondolom nálunk sem sokáig várat magára.)

A forgatókönyv egy poénsivatag: pánikszerűen szeretne McCarthy súlyából és extrém viselkedéséből vicceket kisajtolni, de totálisan fantáziátlanul van megírva. Ha a cikiségnek, üresjáratoknak és kisgimnazista szintű vicceknek ezt a darálóját kell majd két órán keresztül bámulnia az embernek, az felér az agya megerőszakolásával. A film a felénél behoz mindenféle, a rettenetes forgatókönyvíró-iskolák tanfolyamairól berángatott gonoszokat, akik írókám kreatív kétségbeeseésének megtestesülései. Ekkor az eleve unalmas sztori még egy olyan ráadás elemmel bővül, amely feleslegesen elhúzza a kínszenvedés rétestésztáját.

Hogy mindennek a katyvasznak valami értelmet adjon, az alkotók bedobnak pár melodrámai elemet, amitől az egész csak még nézhetetlenebb lesz. A filmesek ezzel a klasszikus Repülők, vonatok, autókat próbálják koppintani, de csak azt érik el, hogy bebizonyítsák, sehol nincsenek Steve Martinhoz, John Candyhez és főleg John Hugheshoz képest.



  • Hírek
  • Hírek