A kóla győzi le a diktatúrát

Az ország apátiába zuhant. A politikai vezetést súlyos bűnök terhelik, a választók többsége félelemtől és opportunizmustól vezérelve mégis inkább a rezsim fenntartása felé hajlik. A multik által fűtött kapitalizmus biztosítja egy vékony réteg boldogulását, ennek azonban a társadalom leszakadófélben lévő többsége fizeti meg az árát. A tájékoztatást monopolizáló tévécsatornákban víghandrási szintre süllyedt a politikai objektivitás. És mégis: ebben a közegben kéne valahogy a megosztott és töketlen ellenzéknek választást nyernie.

Ugye tisztára olyan, mintha az Együtt 2014 spin-doctorjainak kiszivárgott munkaanyagából idéztünk volna? És nem. Amiről szó van, az nem Magyarország, hanem Chile, nem 2013, hanem 1988, és nem Szigetvári Viktor memója, hanem Antonio Skármeta chilei író El Plebiscito (A Népszavazás) című darabjából készült „No” című film alapszituációja.

A közmédiában 15 perc is elég

A Pablo Larraín chilei rendező által a nyolcvanas évek stílusában feldolgozott alapanyag persze nem fikció: a dél-amerikai országban ugyanis a baloldali Salvador Allende elleni 1973-as puccsot követően Augusto Pinochet tábornok vezetésével egy kemény katonai junta került hatalomra, és maradt is ott 17 évig, közben kivégzett legalább 2500 embert, megkínzott nagyjából harmincezret, és börtönbe vetett nyolcvanezret.

A rezsim a még a francia III. Napóleon által kifejlesztett módszerrel legitimálta a hatalmát: 1980-ban tartott egy minden előzetes vita és kampány nélküli népszavazást, melyen a választók – igaz erősen megkérdőjelezhető körülmények között – elsöprő többséggel, nyolc kerek évre megerősítették Pinochet tábornok elnöki mandátumát. És ezt a procedúrát akarta a hatalom 1988 őszén megismételni, azzal a különbséggel, hogy ekkor az ellenzéknek már gálánsan biztosított napi 15 percet a köztévében, hogy a Pinochetet elutasító „nem” mellett kampányoljon. És itt jön be a fikciós szál: a film szerint ugyanis kizárólag ez a napi 15 perc volt az, ami biztosította a demokrácia győzelmét.

García Bernal a kreatív guru

Persze a kortársak szerint sokkal összetettebb okai voltak a diktatúra leszavazásának – és ilyenkor előkerülnek olyan fogalmak, mint „bázisdemokrácia”, meg „alulról szerveződés” –, de egy játékfilm ugye nem a Híradó, itt egyetlen elemet kell döntővé emelni. És ez az elem, a Nagy Kreatív Kampány, amit a Gael García Bernal – ő ugye néhány éve még tanulóéveit taposó Che Guevarát játszotta el az Egy motoros naplójában – alakította kreatív guru javasol és vezényel le. Ennek az a radikális alapgondolata – és itt most hagyjuk, hogy ez spoiler, mert a film trailere nagyjából az egész történetet elmeséli –, hogy a sérelmek és áldozatok helyett a kampányt a boldogságra kell építeni. A politika egyszerű termékként való eladása ma már egyáltalán nem számít világmegváltó gondolatnak, de azért ha belegondolunk, mégiscsak merész dolog egy ezreket kivégző és megnyomorító diktatúra elleni kampányból kihagyni.

Az ellenzék kampánya a gyász és a pátosz helyett erejét a kólareklámok és a szappanoperák hangulatából meríti. Persze az elején néhány öreg ellenzéki egy kicsit berzenkedik, hogy hiányzik az erkölcs meg az áldozat. Ráadásul a főszereplő radikális marxista nője igazi TGM-ként reklamálja végig a film első felét, hogy egyáltalán, minek legitimálni a rendszert, mikor a választásba előre bele van kódolva a rezsim győzelme.

A demokrácia csak egy referencia a CV-ben

De az ő hangjuk gyorsan elhal, mert bombasztikus sikerrel debütál a nyolcvanas évek bombasztikus reklámjainak elemeiből összebarkácsolt, és a „Kitörő örömre lelj, végre Magyarország”-nál is fülbemászóbb kampánydallal leöntött imázsfilm. És gyorsan kiderül, hogy a totális boldogság kampányával a rezsim képtelen tartani a lépést. A rezsim "Igen"-je mindig csak szürke Nem-ként bír megjelenni, beszorul a negativitás csapdájába, akár a kampány kigúnyolásával, akár a kormányképességgel próbálkozik. Hiába érvel a gazdasággal, ami a neoliberális reformoknak köszönhetően - legalább is a makrogazdasági mutatókban - épp ekkortájt hagyta maga mögött a dél-amerikai átlagot, és ekkor hízlalja fel a mikrosütős-nintendos-casios középosztályt.

Gondolom, senki nem ejti el meglepetésében a laptopját, ha elárulom, hogy végül a valódi múltban, és a valóságtól alig eltáncoló filmben is győzött az ellenzék, győzött a demokrácia. De nem erkölcsi fölénye miatt, nem azért, mert a film a demokráciát annyival jobb rendszernek ábrázolná. Hanem azért, mert a diktatúrának mindig van egy avítt, naftalinos kipárolgása, egy kellemetlen, kullancs-hangulata. És hiába vannak emellett érvei – akár jó érvei – is, ezek az érvek valahogy mindig áporodottnak hatnak.

A győzelem tehát nem is annyira a demokráciáé, mint a fogyasztói társadalom igényeit megértő reklámiparé. És még akkor is, ha a választási győzelem pillanatában hallani lehetett a „művész”-besorolású filmekhez képest szokatlanul nagy tömeg megkönnyebbült sóhaját, ez a győzelem nem annyira a demokrácia győzelme. A film ennek megfelelően nem konfettiesős-pezsgőlocsolós örömmámorral zárul. Inkább visszatérünk a demokrácia kisrealizmusába, ahol a szplínes García Bernal egy apolitikusan cool jelenetben begördeszkázik a céges mítingre, és szembesül azzal, hogy a demokratikus fordulat nem más, csak egy újabb referencia a CV-jében.