50 éves Tarantino, a nagy újrahasznosító

Kétféle filmrajongó létezik. Az egyik gyűlöli Tarantinót, mert ez a tehetségtelen kókler azzal csinált karriert, hogy gátlástalanul összelopkodta a mozgókép-történelem legjobb jeleneteit, hogy aztán az ötlettelen fércműveivel elnyerje mások elől a legfontosabb filmes díjakat. A mozirajongók másik fele viszont isteníti Tarantinót, mert igaz ugyan, hogy rendszeresen mások alkotásaiból kölcsönöz címet, karaktereket és zenét, sokszor pedig komplett monológokat és beállításokat is lenyúl, de a végeredmény mindig zseniális műfaji mix lesz, egy-egy utalástenger a spagettiwesternek, az ázsiai akciómozik, a fekete faszagyerekes blaxploitationök, a francia újhullámos klasszikusok, a B-kategóriás szutykok és a keménytökű krimik legjobbjaira. Nem titok, mi az utóbbi csoportba tartozunk.

A Los Angeles peremvárosaiban felnövő Tarantino sosem járt filmes főiskolára. Sőt, a Harbor City-i középiskolából is kidobták 16 évesen, és mivel később a James Best Theater Company színitanodájában is veszettül unatkozott, az egyik, a ma már nem létező Video Archives kölcsönzőlánc egyik Manhattan Beach-i tékájában vállalt munkát. Ez a videókölcsönző nemcsak az itt magába szívott filmes műveltsége miatt volt mérföldkő a pályáján, hanem mert összehaverkodott egy másik tékással, Roger Avaryvel, akivel később együtt nyert forgatókönyvírói Oscart a Ponyvaregényért.

Tarantino filmes iskolája saját bevallása szerint az 1984 és 87 között Avaryvel közösen elkészített My Best Friend's Birthday volt. Íróként, rendezőként, vágóként és főszereplőként jegyezte, és tékákban mutatta be egészen addig, amíg egy raktártűzben meg nem semmisült az eredeti felvétel. 1987-ben Tarantino és Avary összerakták a Tiszta románc forgatókönyvét, amit 50 ezer dollárért tudtak elpasszolni Hollywoodban, bár Tony Scott csak évekkel később forgatta le belőle a filmváltozatot. Tarantino ebből a pénzből vette azt a tűzpiros Chevrolet-t, amivel Travolta száguldozott a Ponyvaregényben. Szintén 87-ben írta meg a Született gyilkosok szkriptjét (már Avary nélkül), amiért 10 ezer dollárt kapott, de az Oliver Stone-féle, 94-es filmváltozat szerinte ostoba fércmű lett, ami kiherélte az ő eredeti ötleteit.

Kutyaszorítóban = Lángoló város?

Ahogy mondani szokás, a nagy áttörést a Sundance-től Avignonon át Torontóig mindenhol díjazott Kutyaszorítóban hozta meg Tarantinónak, ami szintén közös munka Avaryvel. Később viszont pont ez lett Tarantino-ellenes körökben az a film, amivel a legkönnyebben levezethető a rendező kedvelt munkamódszere, a nagyközönség számára ismeretlen alkotások újrahasznosítása. A raktárépületbe menekülő, egymást átverő és mexican standoff felállásban pisztollyal fenyegetőző ékszerrablók ugyanis már ebben a 87-es Chow Yun-Fat-krimiben is ugyanúgy benne voltak. Lásd a vonatkozó videót:

Tarantino legtöbbet emlegetett filmje, a konyhába szorult házibulikban még ma is sűrűn idézgetett Ponyvaregény 1992-ben született meg egy amszterdami út során, így például Travolta elmélkedése a hasisbárokról és a majonéztől fuldokló európai McDonald'sokról az író-rendező személyes élménye volt. Az akkor még Black Mask munkacímen futó forgatókönyvbe később Roger Avary is belenyúlt. Olyan morbid részekkel turbózta fel Tarantino Godard és Truffaut filmjei előtt tisztelgő krimijét, mint a segglyukba rejtett aranyóra vagy a szájpeckes-bőrszerkós orgia a bolt pincéjében (ezek egy korábbi, Tarantinóval közös filmtervéből, a Pandemonium Reignsből lettek átmentve).

A 94-es premier után a Ponyvaregény Oscart és 59 további díjat hozott a két forgatókönyvírónak, akik azonban Avary "saját Ponyvaregénye", a Killing Zoe után soha többé nem dolgoztak együtt. Tarantino ugyanis talált magának egy másik, sokkal tehetségesebb, hozzá hasonlóan filmőrült szerzőtársat.

Rodriguez és Tarantino

A popkultúra két legismertebb B-film-imádója a 92-es Torontói Filmfesztiválon haverkodott össze. Bár a Kutyaszorítóbannal ellentétben Robert Rodriguez fapados Desperado-előzménye, az El Mariachi itt nem nyert semmit, a két mozifenegyerek azóta is rendszeresen együtt dolgozik. Sőt, az elmúlt 20 évben pont ugyanolyan megbízható szállítói lettek a geek szubkultúrában sikeres filmeknek, mint amilyen a Spielberg-Lucas-páros volt a kasszarobbantó nyári blockbustereikkel (Star Wars-folytatások, E.T., Indiana Jones) a 80-as években.

Tarantino viccmesélő idiótaként tűnt fel a 95-ös Desperadóban, aminek a forgatási szüneteiben összerakták a Négy szoba című szkeccsfilmbe a saját részeiket. Tarantino még pénzt sem adott a szállodai ujjcsapkodós jelenetbe meghívott Bruce Willisnek, Rodriguez pedig kiváló reklámot csinált kedvenc színészeinek, a mindig macsó Antonio Banderasnak és a tévében sztriptízelő Salma Hayeknek.

Tarantino ezután megírta a 96-os Alkonyattól pirkadatig forgatókönyvét, amiben a horrorfilmek előtt tisztelgett: a szentelt vizes lufikkal legyőzött, puhatestű, szörnymaszkos vámpírokban például gyönyörűen egyesül mindaz, ami miett szerettük a Draculát, a Blackulát, az Elveszett fiúkat és a Holtak hajnalát. A rendező a kedvencei előtti főhajtást egy évvel később a Jackie Brownnal folytatta, amivel sikeresen visszahozta a köztudatba a 70-es évek csöcsös-lövöldözős blaxploitation krimijeinek elfeledett sztárját, Pam Griert (pedig a film alapjául szolgáló Rumpuncs című Elmore Leonard-regényben egy fehér nő volt a főszereplő). És ahogy Rodriguez szinte a kezdetektől fogva Danny Trejóval és Cheech Marinnal dolgozott együtt, ekkorra már Tarantino is megtalálta a saját tökös faszagyerekét Samuel L. Jackson személyében, aki szinte mindegyik filmjében feltűnt.

Tisztelgéscunami a Kill Billben

Tarantino jó eséllyel az egyetlen olyan rendező, akinek az ázsiai filmek rajongói megbocsátják, hogy keveri a japánok hagyományos, szamurájkardos leszámolásait és jakuzafilmjeit (lásd a Hattori Hanzót alakító Sonny Chiba életműve), a Bruce Lee-klasszikusokkal és a kungfubalettnek is beillő hongkongi wuxiákkal. Az ebben a stílusban elkészített Kill Billt ráadásul egy Morricone-dallamokkal kísért animével és egy rakás spagettiwesternes utalással is megfejelte, totális műfaji katyvasz helyett minden idők legtöbb popkulturális tisztelgését felvonultató duplafilmjét összehozva. A két részben Bruce Lee sárga motorosdzsekijétől a Kuroszava szamurájain át a zombifilmekig tényleg minden megtalálható, fanatikus filmrajongó legyen a talápán, aki dekódolni tudja az összes nyúlást és tisztelgést:

Tarantino egyébként még saját magától is képes lopni: a Kill Bill 1-2 tulajdonképpen annak a Fox Force Five című, kidobott női bérgyilkosos filmtervnek a részletes kibontása, amit a csalódott Mia Wallace (Uma Thurman) mesélt el Vincent Vegának (John Travolta) a Ponyvaregény éttermi jelenetében.

Rodriguez jobb Tarantino-filmet csinált Tarantinónál

Bár mi is kedveljük Tarantino újrahasznosító mániáját, és azt a törekvést, hogy az agyondíjazott rendező a magas művészet elefántcsont tornyaiba, Cannes és a Kodak színház vörös szőnyegén állva emelte át a mainstreambe a geek rétegfilmeket, a Halálbiztosért rajongunk a legkevésbé. Míg a film párja, Robert Rodriguez Terrorbolygója egy extrém harsány, géppuskalábas, agyvelőrobbantós egyvelege lett a zombis horroroknak és egyéb apokalipszisfilmeknek (a kulcsjelenetben egy lerohadó tökű, mutáns Quentin Tarantinóval!), Tarantino kevésbé tudta megidézni az egymás után két szutyokfilmet levetítő grindhouse mozik hangulatát.

A Halálboztost ugyanis kimondottan vontatottá teszi, hogy a főszereplő csajok (Rosario Dawson, Mary Elizabeth Winstead és a leghíresebb női kaszkadőr, Zoë Bell) a játékidő háromnegyedében nagyjából annyira lényeges dolgokról beszélgetnek, mint Vincent Vega sajtos negyedfontosa. Így alig tud kibontakozni a kínzókamrává tuningolt autóban feszítő kaszkadőr-sorozatgyilkos, a mára kicsit elfeledett Kurt Russell zseniális figurája.

Szórakoztatva meghamisított történelem

A 2007-es Halálbiztos után minden Tarantino-rajongó remegve várta, hogy bálványa vajon a régóta lebegtetett Vega Brothersszel (Vincent ikertestvérének európai drogkalandjai) vagy egy saját Bond-filmmel folytatja-e a hommage-okkal kikövezett diadalútját. A rendező azonban úgy döntött, leporol inkább két olasz klasszikust, az 1978-as Inglorious Bastards című háborús mozit és Franco Nero kultikus westernjét, a 66-os Djangót.

A két film esetében még a fanatikus Tarantino-gyűlölőknek is be kell látniuk, hogy a rendező a címen, és egy két belterjes kikacsontáson túl semmit sem hagyott meg az alapanyagból: mindkét film önállóan is értelmezhető tisztelgés lett az elmúlt 100 év mozgóképes termése felé. Sőt, a 2009-es Becstelen brigantyk és a 2012-es Django elszabadul egyenesen Tarantino „revizionista történelmi trilógiájának" (ő maga és régi harcostársa, a horrofilmes Eli Roth használták eredetileg a kifejezést) első két fejezetévé nőtte ki magát, amikben fiktív eseményekkel és szereplőkkel akarja kompenzálni a nagy történelmi igazságtalanságokat.

Nem véletlen tehát, hogy a háborús opuszokat az olcsó slasher horrorral, Roger Corman B-filmjeivel és a francia újhullámmal vegyítő Brigantykban épp egy zsidó lány mozijában géppuskázzák szarrá Hitlert a teljes náci vezérkarral együtt. Ahogy az is tudatos rendezői koncepció volt, hogy Jamie Foxx tökös fekete cowboya pontosan ugyanaz az öntudatos, fekete rendcsináló, akiket a 60-as és a 70-es évek hihetetlenül népszerű blaxploitation filmjeiben, Tarantino halhatatlan kedvenceiben, a Boss Niggerben, a Foxy Brownban, a Coffyban vagy a Friday Fosterben megkedveltek a nézők.

És pont a két legutóbbi Tarantino-film volt az, ami megismertette a szélesebb közönséggel az osztrák filmgyártás állócsillagát, Cristoph Waltzot, aki náci tisztként és vadnyugati fejvadászként is Oscar-díjat kapott, előrevetítve egy Samuel L. Jackson-i, állandó főszereplői státuszt a Tarantino-életműben. Valamint a betonbiztos pozíciót a hollywoodi filmek stáblistáján.