Adrien Brody étkezési zavarokkal és PTSD-vel küzdött az egyik legismertebb szerepe után„Tényleg, mintha csak élnének” – mondogattuk lelkesen vigyorogva az általánosban 1993-ban, miközben körbejárt a híre, hogyan eszi meg a T-rex a vérszívó ügyvédet az összeomló bambuszház vécéjéről. Az elsők között néztem meg szüleimmel kilenc évesen a legendás dinoszauruszokat megelevenítő Jurassic Parkot, aminél nagyszerűbb látványfilmet akkori gyerekfejjel nehezen lehetett elképzelni.
Zsongott a fejem a dinoszauruszoktól, buzgott bennem az alkotóvágy, hazaérve rögtön félredobtam a megmaradt másnapi házi feladatokat, és neki álltam megrajzolni képregényben az egész filmet, aminek szinte minden jelenetét pontosan láttam magam előtt. Másnap a suliból hazaérve alig vártam, hogy folytathassam a végül egy 25-30 oldalas képregény formájában testet öltő nagy művemet.
Az első felindulás után sem fogyott ki a lendületem. Hamarosan megtudtam, hogy a film valójában az eredeti regénynek csak egy erősen leegyszerűsített változata, így a következő cél Michael Crichton meglehetősen komplex, ráadásul mikrobetűkkel nyomott Őslényparkjának a megszerzése lett, hiába próbált az egész család a sokkal egyszerűbb nyelvezetű filmregény felé terelgetni.
A csaknem hatszáz oldalas Őslénypark villámgyors kiolvasása után, új információkkal a birtokomban már elérkezett az ideje, hogy megkezdjem a nagyszülőktől korábban kapott, díszborítású füzetet is, az újabb képregény ugyanis már megfelelő körítést kívánt. Egy múzsának használt, vízspriccelésre is alkalmas játék dilophosaurus („köpcsi”) vigyázó tekintete mellett kezdtem bele a könyvből átvett plusz jelenetekkel és a filmből kimaradt karakterekkel a kibővített képregénynek.
A díszképregényből is elkészült cirka ötven oldal, azonban ott, a történet nagyjából harmadánál egyéb teendők miatt félbeszakadt a munka, és már nem is lesz soha befejezve. Habár saját kreatív szárnyalásom a Jurassic Park világában akkor véget ért, de a nagyobb pakolásoknál ráakadva azért még ma is mosolyogva lapozom át, hogyan is próbáltam kilencévesen tökéletesíteni Steven Spielberg vízióját.
A nosztalgia tehát garantált azoknak, akik most már felnőtt fejjel ülnének be a húszéves évfordulót 3d-konverzióval ünneplő Jurassic Parkra, de más előnyei is lehetnek az újranézésnek. „Most végre megértem majd a sztorit is” – magyarázta mosolyogva mellettem a 3d-szemüveget felhelyező ismerős, akinek gyerekként csak a dinók maradtak meg az egészből, azóta pedig nem nagyon nézte újra a filmet. Ugyanakkor azok is új élményekkel gazdagodhatnak, akik már otthon többször is látták a legújabb Blu-ray-verziót.
Csodát persze nem kell várni, így a T-rex nem fog kinyúlni végre a vászonból, de kifejezetten jó konverzió készült, amiben a lehetőségekhez mérten kihasználták a 3d kereteit. A legtöbb jelenetben sikerült látványosan több síkba helyezni az eseményeket, ezzel pedig a mostani 3d technológiai lehetőségein belül kellően érvényesül a térhatás. A film nagy előnye, hogy a régi számítógépeken és kijelzőkön kívül alig látszik a készítése óta eltelt húsz év. A nagyrészt robottechnológiával életre keltett dinoszauruszok ugyanúgy méltóságot parancsolóak, mint egykoron, egyedül a brachiosaurusok első, CGI-megjelenése lóg ki látványosan a képből.
Azzal viszont számolni kell, hogy az 1.85:1-es képarányú változatot konvertálták, és ez került újra a mozikba. Ez azzal jár, hogy a kép legalja és legteteje le van vágva, ami öt-hat jelenetben feltűnő, de egyébként nem zavaró. Többeket esetleg az is zavarhat, hogy egyes jelenetek kicsit sötétnek tűnnek a polarizált lencse mellett. Ugyanakkor a konverzió előnyére írandó, hogy az előzetes pletykákkal ellentétben nem került be új jelenet a filmbe, és a régiekben sem cserélték ki az effekteket.
A filmről így sok újat nem lehet írni, azon kívül, hogy azért nem akkora élmény ma már, mint amikor még formabontó újításnak számított húsz évvel ezelőtt, de pont jól el lehet rajta szórakozni. Itt még az egyre laposodó folytatásokkal ellentétben teljesen logikusnak tűnően összeáll a történet, jók a karakterek, nem esnek túlzásokba, és John Williams zenéje is rögtön belemászik újból az ember fülébe.
Újból lehet örülni az olyan apróságoknak is, mint hogy a könyv adaptálásánál Spielberg megtartotta főellenségnek a velociraptorokat, és csak az ikonikus végjelenethez hozta vissza Deus ex machina módjára a lehulló Dinoszauruszok a Föld urai! felirat előtt bömbölő T-rexet.
Bármennyire is régi a film, a feszültség így is megmaradt az izgalmasabb jeleneteknél, miközben most már 12 éven aluliaknak nem ajánlott figyelmeztetést is kapunk az elején. „Ez olyan félelmetes” – bújt oda egy tíz évesnél láthatóan fiatalabb kislány anyjához a véghajrában, azt ugyanakkor már hiányos gyerekkori emlékeim miatt nem tudtam megtippelni, hogy ez tényleg ennyire hatásos volt húsz éve is, vagy a 3d miatt sírt fel a sorok között egy gyerek.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon