Woody Allen élvezi, ha bánthat

Rettentően csalódik majd, aki az intellektuális humor, akarom mondani a New York-i zsidóviccek kedvéért ül be Woody Allen legújabb filmjére. De az is meg fogja bánni a kétrugós jegyet, aki - érthetetlen okokból - azért ül be, hogy megnézze milyen San Francisco a turisztikai hivatalok által rendszeresen felbérelt Mester szemével.

7

Képeinkért kattintson!Galéria: Blue Jasmine

De igazán azok fognak meglepődni, akik egyszerűen csak egy Woody Allen-filmet akarnak látni. A Blue Jasmine ugyanis totálisan kilóg az életműből, olyannyira, hogy egy halvány pillanatra még az is felmerül, hogy biztos kiadta a sztorit valami feltörekvő dán rendezőnek.

Az elején még próbálkozhatunk kínkeserves röhögéssel, a táj bámulásával, vagy a kameraállások figyelésével - hátha felfedezünk valami woodysat, de aztán vagy felállunk és kimegyünk, vagy elfogadjuk, hogy ez az élmény bizony most nagyon más lesz, sőt grátiszként oda lesz a jókedvünk is.

A Cate Blanchett által játszott Jasmine-ban ugyanis semmi, de semmi vicces nincsen. Egy totálisan kikészült úrinőt látunk, akinek úgy kihúzták a vörös szőnyeget a lába alól, hogy csak a mellé pakolt Louis Vuitton bőröndöknek köszönheti, hogy nem kapott agyrázkódást. Azt éppen nem, de minden mást igen: sokkot, idegösszeomlást, zárt osztályt, egy rakás kedélyjavítót, na meg tucatnyi adóhivatali tisztviselőt, állandó kíséretnek.

És mindezt miért? Mert évtizedes, jólétben és békében eltöltött házasság után a fényűző társaságuk utolsó tagjaként rájött, hogy a férje megcsalta. Nemcsak most, egy francia bébiszitterrel, hanem egész közös életükben mindenkivel, aki szívesen mutatkozott volna együtt ideig-óráig a Nagy Hallal. Az Alec Baldwin alakította Hal tényleg egy big fish volt, aki kétes üzelmeivel rendszeresen megkárosította kishalakat, hogy fenntartsa saját és körei kényelmét. Egy vérbeli, sármos mosolyú csaló, isten nyugosztalja.

7

Galéria: Blue Jasmine

Jasmine - vagy mielőtt még az úri közönség kedvéért megváltoztatta volna a nevét, Jeanette - a rehab után testvéréhez menekül San Franciscóba, hogy ott kezdjen új életet, teljesen legatyásodva - mármint persze csak az ő divat- és ékszerfüggő szemével. Mert azért első osztályon repül, naná, és a kardigánja is többe kerül, mint amennyit a húga, Ginger (Sally Hawkins) eladóként keres egy héten a szupermarketben.

Nem nehéz kitalálni, hogy ebből komoly feszültségek lesznek, Ginger olyan messze van Jasmine társadalmi státuszától, hogy pár évvel ezelőtt még jótékonysági aukciót is rendezett a hozzá hasonló szerencsétlen néptömegeknek. Csak ráadás, hogy Gingernek van két kamaszfia, egy költöztető exférje (Andrew Dice Clay), egy foci- és sörrajongó pasija (Bobby Cannavale), és egyáltalán, annyira, de annyira underclass, hogy az már kiborító.

Jasmine azonban nem ezért dobálja úgy befelé a Xanaxokat, mint Dr. House a Vicodint, és nem is azért iszik korlátlan mennyiségben vodka-martinit rá, mert nézni sem bírja ezt a vircsaftot. Hanem azért, hogy hátha így sikerül megszabadulnia a démonjaitól. Márpedig abból van jó néhány. Az egyik, talán legfeltűnőbb az, amelyik arra kényszeríti, hogy magában beszéljen, időtől és környezettől függetlenül hangosan beszélje ki magából előző élete legábrándosabb vagy éppen legkínosabb jeleneit - anélkül, hogy tudna róla.

Nem érdemes tovább példálózni a szánalmas és megbocsáthatatlan jelenetek sorával, legyen elég annyi, hogy a Blue Jasmine a végére sem lesz sokkal vidámabb - nincs feloldás, sem feloldozás, és sajnos megoldás sem. Talán ez a legkiábrándultabb film, amit valaha Woody Allen készített, és ez még akkor is meglepő, ha tudjuk, hogy a Blue Jasmine valójában Tennessee Williams: A vágy villamosának parafrázisa. Mert csinálhatott volna belőle akár vérbő komédiát is Diane Keatonnal, vagy romantikus drámát Scarlett Johanssonnal, de ő kivételesen megrázó, kegyetlen és kíméletlen tragédiát akart rendezni, ez pedig Cate Blanchett érzékeny játékával tökéletesen sikerült is. Nehezen megbocsátható, de felejthetetlen élmény lett, 10/10.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!