Scarlett Johansson mindent megmutat

Megérkezett Velencébe Scarlett Johansson is, aki gyilkos földönkívülit alakít Jonathan Glazer Under the Skin című legújabb filmjében. A színésznő a filmben rövid fekete hajat visel, de a Lidóra hosszú szőke loknikkal érkezett: közelről is ugyanolyan szép, szexi mély hangon válaszolgat a sajtó kérdéseire, és feltűnően vidám. A japán rajzfilmrendező, Mijazaki Hajao rajongói számára van egy jó és egy rossz hírünk: az új filmje lenyűgőzen sikerült, de sajnos a mester úgy döntött, nem rendez tovább. Terry Gilliam új filmjét, a The Zero Theoremet viszont nem igazán szerettük - és ezzel nem voltunk egyedül.

Az Ana Arabia egy Csehov-paródia

A Velencét már többször megjárt Amos Gitai izraeli rendező bevallott célja, hogy filmjeivel hidakat építsen a konfliktusban elő népek között. Nincs ez másképp a tegnap bemutatott Ana Arabia esetében sem, amelyben egy izraeli házaspár története bontakozik ki. Egy fiatal újságírónő ellátogat a megözvegyült palesztin férfi, Juszuf otthonába, hogy riportot készítsen annak nemrég elhunyt feleségéről. Az asszony sorsa szokatlanul alakult: Auschwitz-túlélőként érkezett Izraelbe, ahol szerelméért áttért az iszlám hitre. Hát valóban nem mindennapi történet. A kézi kamerával felvett, rendkívül hosszú jelenetekre vágott film felvonultatja a férjet, annak barátait, az idős pár lányát, fiát és menyét. Mindenki elmondja a maga verzióját, és világossá válik a nagy igazság: ellenséges népek gyermekei is szerethetik egymást, de ezt sajnos a környezet nem nézi jó szemmel. Szép, ahogy Gitai egyenként újabb és újabb hangokat szólaltat meg, mintha egy szimfónia különböző szólamai lennének - a filmet, talán erre reflektálva, Mahler első szimfóniájának hosszú részlete zárja az addigi, csak pár hegedűakkord által megtört csönd után. Az Ana Arabia mégsem igazán jó film. Olyan, mint egy Csehov-paródia: minden szereplő a távolba meredve mondja a magáét, és valamiért mindvégig az volt az érzésünk, hogy egy diákszínjátszó csoport előadásának főpróbáját nézzük. Egy percig nem hihető, hogy az újságírónő tényleg újságírónő: csak a színésznőt látni, aki mindig rendkívül csinos, és aki a lehető legelőnyösebb szögben  igyekszik tenni-venni magát a kamera előtt. Ez a természetellenesség a többi szereplőnél is érezhető - így akármilyen fontos üzenetet is kívánna közvetíteni az Ana Arabia, súlytalan és feledhető filmélmény.

Mijazaki Hajao utolsó filmje

A rossz hír: Mijazaki Hajao nem készít több filmet. Ezt a velencei sajtótájékoztató végén jelentette be stúdiójának képviselője. A hétvégén bemutatott The Wind Rises című kétórás animáció ennek az információnak a tudatában méginkább felemelő élményként fog megmaradni - ez volt a jó hír. Egy életművet lezáró magnum opus, ami egyszerre himnusz Japánhoz, az emberiséghez, és béke-manifesztó. Ez az egyetlen Mijazaki filmjei között, ami nem egy elképzelt, hanem valóságos világban játszódik: a The Wind Rises egy repülőgép-tervező mérnök életét mutatja be álmodozó gyerekkorától kezdve tanulmányain, líraian ábrázolt szerelmén és tragikus házasságán át a világháborúig, amelyben végül minden általa tervezett repülőgép elpusztul. A főszereplő, Dzsiro nem csak mérnök, hanem művész, aki bár korábban egy látomás során ráébredt, hogy művei pusztítást hoznak majd magukkal, megszállottan kutatja a tökéletes gép tervét: számára a szépség és tökéletesség keresése mindennél fontosabb. A The Wind Rises, amely rendkívüli módon egyszerre felemelően optimista (a cím egy Paul Valéry-sort idéz, ami mottóként a film elején is megjelenik : "Felkél a szél! Meg kell próbálni élni!") és lesújtóan pesszimista ("Japán elpusztítja magát") minden ízében tökéletesen kidolgozott, gyönyörű részletekkel teli, monumentális és megrendítő alkotás.

Nevetséges frizurák a Gilliam-filmben

Terry Gilliam megint különös és (rém)álomszerű világot teremtett The Zero Theorem című új filmjében. Qohen (Christoph Waltz) egy óriási cég fejlesztőjeként dolgozik: Rubik-kockákkal és Tetris-szerű idomokra írt egyenletekkel zsonglőrködik játékkonzolhoz hasonlító munkaasztalánál nap nap után, hogy megtalálja a Zéró Theorem bizonyítékát, míg otthon, egy hangulatosan félelmetes, szétporladóban levő barokk templomban egyre csüggedtebben várja a sosem érkező telefonhívást, ami állítólag elárulja majd az élet értelmét. Kint mindig zuhog az eső és mindenki furcsa, neonszínű jelmezeket hord, kivéve Qohent és a film során megismert kis barátját, Bobot (Lucas Hedges). Már máshol is sokszor látott, disztopikusan fantasztikus elemek bukkannak fel, mint például az emberhez menetközben beszelő, személyre szóló reklámok, amit Spielberg már tíz éve elsütött a Különvéleményben. Epizódszerepekben beugrik Tilda Swinton mint pszichológus-szoftver, Ben Whishaw mint üzemorvos,  valamint Matt Damon is, aki a "Management" nevű nagyfőnököt alakítja megfelelő cinizmussal. Mindnyájan nevetséges frizurát viselnek, és a tőlük megszokott tökéletes formát hozzák, de még ez sem elég, hogy a film különösebben élvezhető és elgondolkodtató legyen. A Nagy Testvérre való utalásokat durván a szánkba rágják: mindenkit kamera figyel a munkában is, otthon is ("a Management figyel téged!"), megjelenik a Gilliamnél kötelező törpe, és egy melegszívű  lány is, aki mellesleg prostituált. A virtuális világ és a valóság között egyre inkább elmosódnak a határok, Waltz karaktere pedig csak erőtlenül sodródik ebben a zűrzavarban.

Földönkívüliek a Lidón

A Birth és Sexy Beast rendezője, Jonathan Glazer földönkívülieket hozott Velencébe. Szuggesztív képsorokkal indít új filmje, az Under the Skin: valakik embert alkotnak, szemet készítenek. Aztán a meztelen Scarlett Johanssont látjuk, sajnos olyan megvilágításban, hogy a sziluettjén kívül sokat nem csíphetünk el. De így is elég szép. Egy halott nő (aki maga is Johannson-hasonmás) ruháit ölti magára egy tökéletesen üres, letisztult térben. Erős atmoszférájú film az Under the Skin, ami Glasgow reménytelenül sivár utcáin, illetve a környező gyönyörű, de rideg és félelmetes természetben játszódik. A kifejezéstelen arcú, de annál dögösebb Johansson gyanútlan férfiakat szed fel az utcán, hogy mikor azok egy gyors dugás reményében felmennek hozzá, egy iszonyú, szurokszerű plazmába zárja őket. Végig nem derül ki, egész pontosan mi a célja mindezzel, de szegény férfiaknak elég rosszul alakul a soruk: egy darabig még élnek ebben az anyagban, majd mintha levedlenék a bőrüket, eleinte új formát vesznek fel, később pedig úgy tűnik, mintha megsemmisülnének.

A lénynek eleinte nincsenek emberi érzelmei. A film egyik legszörnyűbb pillanata, amikor egy csecsemő sötétedéskor magára marad a viharos tengerparton, mert szüleit elsodorja az ár. Johannson agyonüti az egyetlen jelenlévő embert, aki segíthetne, és hiába zokog  a kisgyerek szívettépő módon hosszú percekig, elhajt. Egy szörnyszülött, eltorzult arcú, elefántember-szerű férfit viszont megszán: hiába van már félig a plazmában álló farokkal, végül futni hagyja - tehát csak a kalandot kereső, magabiztos és hímsoviniszta férfiakat bünteti, akik a nők tárgynak tekintett testét akarják. A film érdekessége, hogy az áldozatokat játszó férfiak többségét nem hivatásos színészek alakítják, több jelenetet pedig rejtett kamerával vettek fel, és a járókelők valódi reakciója látható a végleges változatban is.