Nem kell láncfűrésszel nekem esni

Egy elég dühös Antal Nimróddal készíthettünk tizenöt perces telefoninterjút. A Los Angelesben élő rendező azért volt mérges, mert a magyar sajtó, köztük az Index, keményen kritizálta új koncertfilmjét, a Metallica – Through the Nevert, szerinte igazságtalanul. Az is kiderült, hogy nem nyom albínó elefántok hátáról kokaint, hogy milyen volt a Metallicával közösen forgatókönyvet írni, és hogy Antal a tévémaciról is szeretne filmet készíteni. A lassan megenyhülő filmes elmondta, hogy mindent Magyarországtól kapott.

Ennyire fontosak neked a kritikák? Sok filmes azt mondja, hogy őket csak a közönség véleménye érdekli, tojnak a kritikusokra.

Egy kritikus szeretete olyan, mintha egy hóhér azt mondaná neked, hogy milyen szép a nyakad. Ha valaki szépet ír, az nyilván jólesik. Ha valaki csúnyát ír, az nem esik jól, miért is esne jól? Az Index kritikájában viszont személyeskedő igazságtalanságok voltak. Azt, hogy nem tetszik, vagy azt, hogy én egy balfasz vagyok, hogy ilyen forgatókönyvet találtam ki, azt persze nyugodtan írjátok le, mindenkinek lehet véleménye, de a személyeskedést nem szeretem. A külföldi sajtónak valahogy sikerült megoldania, hogy ha nem is tetszett nekik, akkor átsiklottak rajta annyival, hogy a narratív részek nekik furcsák voltak.  Az eddigi magyar kritikák viszont olyan „dögölj meg, Antal Nimród; mit képzelsz magadról, hogy egyáltalán levegőt veszel” jellegűek voltak.

Azért ennyire nem voltak durvák.

Ott van a tévedés, hogy én hálás vagyok a lehetőségért, hogy itt dolgozhatok. Hálás vagyok azért, hogy a filmezésből el tudom tartani a családomat. Nem úszom az aranyban, mint Dagobert bácsi, de olyan elképzelések élnek rólam, hogy albínó elefántok hátáról kokaint nyomok. Nem ez a valóság, ezért fájnak ezek a dolgok annyira. Ha nem tetszik a film, nem tetszik, de nem kell láncfűrésszel nekem esni.

Hogy lettél a Metallica-film rendezője? Miért téged választottak?

Volt pár filmkészítő, akiket megkerestek, mindenkinek kiadták azt a feladatot, hogy találják ki, hogy hogyan, milyen stílusban lehetne összevarrni egy történetet egy koncertfilmmel.

A te ötleted volt a legjobb, vagy más is szólt melletted, például a korábbi filmjeid?

Ezt sajnos nem tudom, erre ők tudnának választ adni. Lehet, hogy az is segített, hogy volt egy rakás meztelen fotóm róluk.

Megint Pados Gyula volt az operatőröd, és a stáblistán is volt még pár magyar név. Fontos neked, hogy minél több magyarral dolgozz, vagy ez véletlen, és csak az számít, hogy jó szakemberek legyenek?

Elsősorban persze az a legfontosabb, hogy jó szakemberek legyenek. Az, hogy magyar, vagy véletlenül ismerem a fiatalságomból, az csak plusz, de azokkal dolgozom, akiket tisztelek, akiket tehetségesnek találok.

Közösen írtátok a forgatókönyvet a zenekarral. Hogy nézett ki ez a gyakorlatban? Mennyire lehet azt mondani Lars Ulrichnak, hogy az ötlete hülyeség, és nem fog működni egy filmben?

Én is érkeztem ötletekkel, és ők is hoztak néhányat. Azt hiszem, hogy egy rendező általában úgy dolgozik, hogy ezer ember, nemcsak a zenekar tagjai, hanem stábtagok, színészek, mindenki hoz ötleteket, aztán valahogy át kell engedni a jókat, és meg kell állítani a rosszakat. Ebben a filmben egy annyira szürreális, elszállt világról volt szó, hogy sok mindent kibírt. Legalábbis mi így gondoltuk. Lehet, hogy a közönség másképp látja. Ez egy közös munka volt, ami úgy zajlott, hogy valaki bedobta, hogy „Mit szóltok ehhez?”, a többiek meg mondtak rá valamit.

És a zenekar tagjainak jó ötletei voltak? Tudtak filmes fejjel gondolkodni?

Nem volt olyan maga a történet, hogy ennyire szorosan kellett volna ragaszkodni valamihez. Másképp közelítettük meg. Egy dolgot tanultam meg Amerikában, hogy ha nagyon merev az ember, akkor széttörik.

Magyarországon hivatkozási alap lett az első filmed, a Kontroll. Az Andy Vajna vezette Filmalap többször kinyilvánította, hogy olyan filmeket szeretnének látni, mint amilyen a Kontroll volt. Hívtak haza? Kaptál magyar ajánlatokat?

Régóta vannak ötletek, van egy Hunyadi-filmterv, volt egy történet a Viszkis rablóról is, amit szívesen megcsináltam volna. Már csak azért is, mert egy környékről származunk.

Mi lett ezekkel a tervekkel?

A Viszkis-történettel nem tudom, hogy mi lett, azt hiszem, hogy van egy másik filmes, aki évek óta próbálja összehozni. (Dobray György évek óta készülő filmjéről itt írtunk korábban – M. D.) A Hunyadiról még beszélgetünk, de az az igazság, hogy saját könyvekből szeretnék dolgozni, saját ötletekből. Van is kettő, ami legalább ötletszinten megvan, de még nincsenek kész a forgatókönyvek. Van egy szarvasgomba-vadászokról szóló ötletem, amit régóta szeretnék megcsinálni, és van egy egészen fura, a köpős maciról (a tévémaciról – M. D.) szóló mesetervem. Ezek magyar nyelvű filmek lennének. A szarvasgomba-vadászokról szóló film egy barátság széthullását mesélné el, a köpős maciról pedig nagyjátékfilmet szeretnék élő szereplőkkel.

Ennyire szeretted ezt a figurát?

Annyira, hogy van is egy köpősmaci-bábum.

Ha valamelyikből forgatókönyv lenne, pályáznál vele Magyarországon? Egy-két év itthoni filmkészítéssel nem kockáztatnád azt, amit Amerikában elértél?

Az a tervem most, hogy befejezem az iparosmunkát, ha már pont a ti cikketek iparosnak nevezett. Ez nem is tudatos döntés volt, csak éltem a lehetőségekkel. Van egy saját forgatókönyvem, amiből évek óta próbálok filmet csinálni. Most végre úgy tűnik, hogy van rá lehetőség. Ha ezt sikerül most megcsinálni, akkor utána merném vállalni, hogy hazamenjek másfél-két évre egy másik film kedvéért. Az a különbség, hogy itt el tudom tartani a családomat, otthon kevésbé. De még ez sem lenne baj, és nem is azért csinálnám, de kell, hogy egy bizonyos anyagi biztonságot elérjek, hogy meg tudjam tenni, hogy két évig ne keressek pénzt.

Mennyit árulhatsz el erről az amerikai filmtervről?

Van egy ember, aki nagyon a béka segge alatt van, mert felelős valaki haláláért. Öngyilkos akar lenni, aznap, amikor végrehajtaná, valami történik vele, valamit elvesznek tőle, ami nagyon fontos számára. Van egy robot is benne, de közben egy érzelmes, fura hibrid film. Megtalálhatók lesznek benne azok a kommersz elemek, amikkel el tudom adni a befektetőknek, de közben van egy emocionális része is. Egy szép, érzelmes filmről lenne szó. Egyelőre csak ennyit szeretnék mondani róla.

Többször mondtad, hogy az első amerikai filmjeid, az Elhagyott szoba és A szállítmány megrendelésre készültek. Mennyire volt megkötve a kezed?

Az első két filmnél nemcsak a forgatókönyv nem volt az enyém, hanem voltak egyéb elemek, amiket bele kellett rakni, akár színész, akár stábtag. De minden filmmel egy kicsit több szabadságot élvezhettem, de egyik sem volt úgy tiszta, mint a Kontroll. A Kontroll volt életem egyetlen százszázalékosan tiszta filmje, amiben mindenről magam dönthettem. A következő filmem olyan lenne, ami visszatér ahhoz a fajta filmkészítéshez, amit a Kontroll képviselt. Minden egyes filmemmel egy kicsit közelebb kerültem, de még nem vagyok ott, ahol lenni szeretnék.

Ez olyan, mint az autóversenyzőknél. Amikor először beül az autóba, és senki nem ismeri, akkor nyilván mindenki kicsit óvatosabb körülötte, aggódnak, hogy el fogja engedni a kormányt a kanyarban, vagy nem. Azok félnek a leginkább, akik a pénzt teszik a dologba. Amikor jön a második verseny, akkor azt mondják, hogy múltkor nem törte szét se magát, se másokat, nem is nyerte meg a versenyt, de már nem kell annyira aggódni miatta. Ahogy telik az idő, a körülötte lévők egyre jobban bíznak abban, hogy tudja, látja a dolgokat. Minél több a bizalom, annál több a szabadság.

Emiatt érzed a kint készült filmjeid közül a Ragadozókat leginkább a sajátodnak?

Igen, bár a Metallica-filmben is volt egy csomó jó dolog, de ez nem egy klasszikus film, nem is úgy volt elkészítve. Talán egy pár embernek, többek között a kollégádnak, azért okozott csalódást, mert a struktúrája nem a megszokott volt.

Visszatérve Magyarországra, a Színművészetin végeztél. Jelent bármilyen előnyt neked, hogy nem azt a képzést kaptad, mint a veled együtt próbálkozó több száz másik rendező?

Utálom a politikát, és utálom mind a két oldalt a politikában. Úgyhogy nem akarom, hogy ezt politikai propangandadumának vegye bárki. De nekem mindent Magyarország adott. A szakmámat, a feleségemet, a családomat. Minden Magyarországról vagy Erdélyből jött. Egyszer valaki azt írta rólam, hogy nekem csak azért sikerült Amerikában dolgozni, mert igazából én amerikai vagyok. Ezt volt a legnagyobb faszság, amit valaki mondott rólam. Pont azért dolgozom itt, mert magyar vagyok. Büszke vagyok arra, hogy Magyarország adta nekem, amit adott. A Színművészeti Főiskola volt az utolsó olyan időszak az életemben, amikor olyan korombeli emberekkel voltam körülvéve, akik filmrajongók, akik mindent fel akarnak áldozni azért, hogy filmeket készítsenek. A mai napig nagy boldogsággal gondolok vissza arra az időszakra, amikor nem volt tétje semminek, senki nem ismert, nem volt fikázás, nem voltak hátsó gondolatok. Közösséget adott nekem, barátokat a mai napig.

Fenyő Ivántól Kamarás Ivánon át Bordán Liliig sok magyar próbálkozik Hollywoodban. Te jó pár amerikai filmmel a hátad mögött tudsz nekik bármiben segíteni?

Annyit tudok segíteni, hogy ha tehetséges emberről van szó, és pont van egy filmem, akkor próbálom őt bevinni. Pár színészt említettél, közülük Kamarás Ivánt 18 éves korom óta ismerem. Ő az egyik olyan srác, függetlenül attól, hogy mi lett belőle, milyen filmekben szerepelt, aki ugyanúgy mint én, 18 évesen, pattanásosan álmodozott arról, hogy majd egyszer mi lesz. Bármikor találkozom vele, hiszen gyerekkori barátom, de a többieket nem ismerem. Úgy persze nem tudok senkinek segíteni, ha nekem sincs munkám. Fel tudok hívni egy castingügynököt, hogy van egy tehetséges magyar színész, de ez nem segítség. Munkát akkor tudok adni, ha dolgozom, és tehetséges az illető. De nem a magyarsága, hanem a tehetsége miatt választom a stábba. Az egy pluszpont, hogy van egy furcsa, titkos, közös nyelvünk.