Azt, hogy a mai svéd társadalomban a nők milyen helyet foglalnak el, a Millennium-trilógiából pontosan tudjuk, és már korántsem olyan lelkesedéssel akarunk Stockholmba költözni, mint korábban. Azt, hogy a hetvenes években mit gondoltak róluk, akár a Call Girl című filmből is megtudhattuk volna, ha a rendező és a forgatókönyvíró el tudta volna dönteni, hogy szociodrámát akar-e forgatni némi szőrös muffal a háttérben, vagy egy politikai krimit, amiben néha az arcunkba lengetnek pár szilikonmentes mellet. A végén maradt a középút, meg az unalom.

7

Galéria: Call Girl 1

1977-ban egy svéd napilap ráborította a szaros bilit a nagypolitikára, és lehozta egy olyan call girl-botrány részleteit, amiben nemcsak a igazságügyi minisztert és a kabinet jó pár tagját, hanem közvetve magát Olof Palme miniszterelnököt, a svédek egyik szent tehenét is azzal vádolták, hogy prostituáltakkal háltak. Az állam pénzén persze. És kiskorúakkal is. Ebből aztán lett egy kisebbfajta botrány, amit két nap alatt csírájában fojtottak el a titkosrendőrök, a napilap bocsánatot kért, ugyan már milyen kurvák, milyen pedofília, milyen pénzen, tévedtünk. Ettől még egy madámot simán sittre vágtak, és 1991-ben az is kiderült, hogy Palme tudott arról, hogy a kabinet tagjai mivel foglalkoznak a szabadidejükben, csak mivel feltehetően ő is vastagon sáros volt az ügyben, szépen eltussoltatta a kínos malőrt.

2012-ben Mikael Marcimain rendező Call Girl címmel forgatott egy filmet, amiben az említett botrányhoz kísértetiesen hasonló dolgok történnek, csak éppen a neveket változtatták meg benne. A főszerepet, a politikai krimik íratlan szabályaitól eltérően nem egy gyűrött ballonkabátos/olcsó öltönyös újságíró vagy egy szürke arcbőrű, állandóan dohányzó nyomozóra bízta, hanem egy Iris nevű csajra, aki 14 évesen került kapcsolatba egy Dagmar nevű madámmal és prostituálta magát először csak unalomból, utána a pénzért, majd végül azért, mert erre kényszerítették. A történet, ha a központi szálat valóban erre a vázra húzták volna fel, simán alkalmas lett volna arra, hogy kifejtsenek pár érdekesebb témát.

Például, hogy a fenébe lehetett az, hogy a hetvenes évek Svédországában nemhogy nem volt büntethető a prostitúció, de a parlament azt akarta megszavazni, hogy a liliomtiprás csak a tíz év alatti gyerekekkel létesített szexuális kapcsolat (értsd: megrontás) esetében legyen kimondható, valamit az hogy a nemi erőszak csak abban az esetben büntethető (maximum kétéves börtönbüntetéssel), ha bizonyítottan brutális erőszakot alkalmaztak közben? Ezeket az apróságokat egy háttérben szóló tévéből tudjuk meg, miközben az előtérben a hetvenes évek divatja szerint nagyon menőnek számító barkós faszik csorgatják a nyálukat az előttük meztelenül táncoló fejletlen lányokra.

A történet szépen, komótosan megy előre, Iris a nevelőotthonból a nagyvárosi forgatagba kerül, ahol persze könnyen megszédítik, és egy gátlástalan bordélytulajdonos nő gyakorlott mozdulatokkal és módszerekkel be is töri, hogy a szintén kiskorú barátnőjével a felső tízezer tagjaival háljon, köztük például Olof Palmével is. A rendőrség közben lelkesen tussolja el a magukat szinte lépten-nyomon lebuktató, óvatlan politikusok stiklijeit, kivéve egy lelkiismeretes nyomozót, aki nem adja fel, és felgöngyölíti az ügyet, illetve majdnem, de ne lőjünk le minden poént a 140 perces (!!!) filmből, aminek középrészét - hacsak nem vagyunk nagyon odáig a nem túl gondosan fazonírozott intim szőrzetért, a harangnadrágokért és az Elton John-szemüvegkollekció számos darabjáért - simán át lehet aludni, nem vesztünk vele semmit.

6

Galéria: Call Girl 2

Az a társadalmi közeg, amiben Iris, a szülői háztól számtalanszor meglógó, majd emiatt intézetben kikötő kamaszlány élt, csak egy elnagyolt ecsetvonás Marcimain vásznán, aki sokkal inkább koncentrált arra, hogy a kurvázó politikusok nemzetbiztonsági veszélyt jelentettek, mert lengyel diplomatákkal lettek lyuksógorok, és ki tudja, milyen titkokat fecsegtek ki, miközben ernyedt pöccsel feküdtek a tükör előtt rettentő farmerekben pózolgató kurvák ágyában. Nem véletlen egyébként, hogy a szürkés-sárgás színű képek és a krimiszál jeleneteinek beállításai emlékeztetik a nézőt a Suszter, Szabó, Baka, Kém képsoraira, hiszen a Call Girl rendezője azon a filmen rendezőasszisztensként dolgozott, az operatőre (Hoyte Van Hoytema) pedig a John Le Carre-krimi fényképezéséért is felelt.

A két szakember annyira az egy évvel korábban forgatott thriller hatása alá került, hogy Iris történetét nagyjából olyan együttérzéssel mondják el, mintha a büntető törvénykönyv releváns passzusait olvasnák fel. Volna pedig miről beszélni, a nevelőintézetekből beszervezett gyerekprostiktól az éjszakai bárokban táncoló kiskorúakon át a szétkokainozott tinikurvák szörnyű sorsáig, ehelyett maradnak a random szexjelenetek és a felszínes társadalomkritika, aminek a konklúziója csak annyi, hogy barkós, vastag keretes szemüveget hordó, kövér, kopaszodó svédek környékére nem szabad egy nőt sem ereszteni.

IMDb: 6,7
Rotten Tomatoes: 80%
Index: 5/10 (a hetvenes évek hangulata és a jelmezek miatt)        

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!