Nem kell félni az érzelmektől

Nagyon régóta vártam Stephen Frears új filmjét, a Philoménát (hivatalosan Philomena – Határtalan szeretet), és legszívesebben rögtön megnézném újra, már csak azért is, mert a sajtóvetítés magyarul volt. Olyan sokszor láttam már Judi Denchet eredeti hanggal, hogy végig zavart, hogy más hangon beszél, hiszen a Philomena valóban olyan film, amiben nagyon-nagy hangsúly van a két főszereplő, Judi Dench és Steeve Cogan közötti beszélgetéseken és eltérő társadalmi helyzetükből adódó beszédmódjukon. Tisztelet amúgy a forgalmazónak, mert a filmet feliratos verzióban is vetítik.

A főszereplő Philomena egy apácazárdában nevelkedett, szó szerint zárdában, az apácák fogva tartották, nem mehetett sehova, és nagyon fiatal korában megfogant gyermekét is csak naponta egy órára láthatta. De csak addig, amíg az apácák örökbe nem adták a fiát Amerikába. Philomena akkor magába temette a dolgokat, és a fia ötvenedik születésnapjáig senkinek sem beszélt a történtekről, ekkor azonban nem bírja tovább: elmondja lányának, hogy volt egy fia, akit erőszakkal elvettek tőle. A film egyébként megtörtént eseményen alapul, és Martin Sixmith Philomena Lee elveszett gyermeke című könyve alapján készült.

Az elveszett gyerek

Stephen Frears nem fél az érzelmektől, és ez határozottan jót tesz a filmnek, sőt annyira fűtöttek érzelmileg a régi bejátszások, - a fájdalmas, farfekvéses szülés, és amikor elveszik Philomenától a gyerekét, - hogy utána a néző kissé nehezen zökken vissza a jóval prózaibb, jelenkori eseményekbe. Én körülbelül a negyedik percben bőgtem el magam, és ahogy láttam, minden, velem egy sorban ülő nő is nagyjából ekkortájt. És mindezt úgy, hogy a gyereke elvesztését körüljáró jelentek csöppet sem nyálasak, hanem egyszerűen csak iszonyatos erővel bírnak. Mindent pontosan Philomena Lee elmondása alapján forgattak, az azonban már Frears érdeme, hogy éreztetni tudta, milyen természetfeletti kötelék köti az embert a gyerekéhez.

Philoménából mindezek ellenére egy nyugodt, megbocsátó, mélyen vallásos, de roppant egyszerű vidéki asszony lett. Az ominózus ötvenedik születésnapon lánya összehozza egy BBC-től éppen kirúgott újságíróval - aki koránt sem a jó modor bajnoka, - és elindulnak együtt megkeresni Philomena elveszett gyerekét. Autóba ülnek és végigutaznak Írországon, majd elrepülnek Amerikába is, és ott folytatják a kutatást, amit nem szpoilerezünk el.

A gazdag angol és a vidéki néni

A film innentől inkább az ő kapcsolatukról szól, ami meglehetősen humoros, a fő ütközési pont természetesen eltérő társadalmi helyzetük. Bár ez egy kicsit azért el lett túlozva, Philomena ugyanis egy nagyon butuska, Readers Digestet olvasó és repülőt még sosem látott öregasszony, míg az újságíró egy magyar viszonyok között elképzelhetetlenül jómódú, sokat látott angol úriember. Megkapjuk az arcunkba az újságírós sztereotípiákat is, miszerint az újságírókat csak a sztori érdekeli, és még érzelmeik sem nagyon vannak. És beigazolódik persze a gyanú a gonosz apácákról is, akik még ennyi idő után is összezárnak a vallás és isten nevében.

Leszámítva a történetben lévő lyukakat, - sosem derül ki, hogy került ki Philomena a zárdából, vagy hogy mi lett sokat emlegetett gyerekkori barátnőjével - a film legellentmondásosabb része éppen a szereposztása.Judi Dench zseniálisabb színésznő, és minden igyekezetével szeretne vidéki buta öregasszonyt játszani, - amire még egy béna dauerrel és ciki ruhákkal is rásegítenek,- de egyszerűen annyira elegáns, hogy a néző sokszor nem dől be neki. Meg hát némileg zavaró az is, hogy közel 80 éves, - nem véletlenül köszönt el Bondtól is, - míg a filmben egy 65 éves nőt játszik.

A Philomena azonban még csak nem is ennek ellenére, hanem mindezekkel együtt egy nagyon erős és jó film. Van persze erkölcsi tanulsága is, hiszen a megbocsátás a vallás pozitív oldalát is kidomborítja, míg a hitetlen újságíró erre ugye nem képes. Sokan állították be a filmet egyházellenesnek, miközben egyáltalán nem ez a lényeg, hanem az, hogy a korántsem happy end ellenére Philomena ötven év után végre megnyugodhat. 

10/8,5