Hollywood milliárdos jómunkásemberei

A Marvel Studios olyan, mint a Halálcsillag a Star Wars-franchise-ban: a lázadók az elnyomás jelképének tartják, és menekülnek előle, ha elsül, a birodalmiak meg elégedetten nézik, ahogy porrá zúzza az ellent. Ha egy Marvel-film a mozikba kerül, az aktuális héten ellene betolt premiereket úgy söpri el, mint Hulk a rátámadó harckocsikat, közben a háttérből tisztán hallatszik a Marvel és a tulajdonos Disney főhadiszállásán összekoccanó pezsgőspoharak csilingelése. Amíg a Marvel-képregényuniverzumban vannak szuperhősök, esélyünk sincs a menekülésre. De akarunk-e egyáltalán?

A Marvel a Pixar és a viszonylag frissen beszerzett Lucasfilm mellett a Disney egyik legjövedelmezőbb vállalkozása. A mikiegeres médiagigász 2009-ben 4,6 milliárd dollárt fizetett a Marvel Entertainmentért, amit akkoriban elég sokan kockázatos döntésnek tartottak, hiszen számos ismert Marvel karakter jogait a csőd elől menekülő cég szépen eladta. Mára szinte mindegyiket sikerült visszavenni (Daredevil idén áprilisban került vissza a Marvelhez, miután a Fox  az eredeti szerződésben foglaltak ellenére nem kezdett bele egy új film forgatásába), de három fájó pont azért továbbra is marad:  az X-Men és a Fantasztikus Négyes jogaival a 20th Century Fox, a Pókemberével pedig a Sony/Columbia Pictures rendelkezik. Alapos érvágás ez, hiszen az X-Men-filmek (beleértve a Farkas-franchise-t is) eddig 2,3 milliárd dollárt termeltek, a Fantastic Four is hozott 610 milliót, a Pókember pedig 1,4 milliárdot, azaz összesen 4,3 milliárd dollárnyi mozis bevétel nem a Disney-hez csorgott be.

Pizsamagatyás világmegmentés

Még mielőtt nagyon sajnálni kezdenénk a céget, mondunk még egy számot: 5,4 milliárd dollár – ez az az összeg, amennyit 2009 óta a Marvel-filmek a Disney-nek hoztak. A siker persze predesztinálja a Disney stratégiáját a szuperhősfilmek piacán, szépen sorban görgetik le a futószalagról az újabb képregényfilmeket, jön a Galaxis őrzői, a Bosszúállók 2, a Captain America 2, az Ant-Man, aztán majd szépen sorban a Vasember 4, a Thor 3 és tuti lesz még egy Hulk is, nem beszélve a Marvel-univerzum többi vadhajtásáról, melyek közül egy tévésorozat már látható (Marvel’s Agents of SHIELD) és négyet a Netflix nevű internetes tartalomszolgáltató mutat be nemsokára. 

Látható tehát, hogy belátható időn belül nem szabadulunk a Marvel-filmektől (és akkor a Pókember- és az X-Men-filmeket még nem is mondtuk, de már teljesen belefáradtunk a dologba), az viszont mér korántsem egyértelmű, hogy ennek most nagyon kellene örülni vagy lehet menni a sarokba sírdogálva temetni a filmművészetet. A cég filmjei egyetlenegy dologra kihegyezve készülnek, éspedig arra, hogy minél több pénzt termeljenek. Az, hogy emellett szórakoztató tartalmat is kínálnak, egyfajta bónusz, mint a tévéműsorban a sorozat, ami a reklámszünetek közötti üresjárat kitöltésére született. A Marvel filmeket ugyanis nem művészek hanem a szó legnemesebb értelmében vett iparosok készítik, pontosan meghatározott paraméterek alapján, amiket ugyan leírva soha nem találunk meg egyetlen Marvel-fejes íróasztalán sem, de túl sok az egybeesés ahhoz, hogy ne figyeljünk fel rájuk.  

Welcome to the machine

A 2008 óta készülő Marvel-filmekre jellemző, hogy ritkán alkalmazzák ugyanazt a rendezőt kétszer (Jon Favreau a kivétel, ő az első két Vasembert kapta meg), mégpedig azért, mert a cégnek nem egók kellenek, hanem olyan munkásemberek, akik a tervrajzot elolvasva bólintanak és nekiállnak legyártani. Semmi szükség az egyénieskedésre, a “szerintem ha Thor egy fokkal tuskóbb lenne, az jót tenne a filmnek” kezdetű mondatokra, és ha valaki nagyon meg akarná reformálni a franchise-t, az hamar kiesik a pikszisből, mint teszem azt a Thor folytatására felkért Patty Jenkins, akit két hónap alatt rúgtak ki a film mellől a jó öreg kreatív nézetkülönbségek indokkal (ez a hollywoodi kirúgások Csubakka-védelme). A helyére érkező, főleg tévés munkáiról ismert Alan Taylor fogta a forgatókönyvet bólintott, és úgy ahogy volt, leforgatta, felvette a gázsit, majd ment is vissza a Trónok harcához kváziközépkori csöcsparádét készíteni.

Kivételes helyzetben egyedül Joss Whedon van. Az egykori tévés csodagyerek (a Firefly című sorozatát a mai napig az egyik legjobb scifinek tartják, a Buffy rajongótábora évről évre nő, pedig tíz éve nincs műsoron, stb.) a Marvel-főnök Kevin Feige egyetlen olyan alkalmazottja, aki legalább annyit tud a Marvel-univerzumról, mint ő maga, így rábízták a Bosszúállókat, a nagy Marvel-hősöket összegyűjtő megaprojektet, ami egymaga termelt 1,6 milliárd dollárt világszerte. Whedon most készíti elő a második Bosszúállók-filmet, amit az elsőhöz hasonlóan ír és rendez is – ebben a kegyben eddig egy filmes sem részesült Feige uralma alatt. Az első Thort Kenneth Branagh rendezte, a Captain Americát Joe Johnston (a jövő áprilisban bemutatásra kerülő másodikat Anthony Russo), a Hulkot Louis Leterrier, a Vasember 3 pedig Shane Black műve volt, akit társíróként ugyan odaengedtek a forgatókönyv mellé is, de mivel ez volt a film leggyengébb pontja, ez még egyszer nem fog előfordulni.

A Marvel a hősöket is fazonra szabta, és bár a felszínen mindegyikük más és más, de ez csak az olyan jellemzőikre igaz, amiket a gyerekeknek szánnak: Thor magas, erős és szőke, Tony Stark pofátlan, szemtelen és vicces, Hulk zöld, nagydarab és ideges, és így tovább. A mostani Marvel-univerzum minden hősre jellemző viszont, hogy nincs másik énjük, azaz a szuperhősség nem olyan eltitkolandó teher, mint Pókember vagy Superman esetében (Batmant már meg sem említjük), ők kiállnak a világ elé, tessék, én vagyok a Fekete özvegy, és akkor? Ezzel persze egy rakás olyan lehetőségtől fosztják meg a karaktereket és a nézőket, ami drámaibbá, árnyaltabbá tehetné a szereplőket, de olyankor, amikor Batman egy sötét szobában azon tépelődik, hogy jó-e neki ez a gumiruhás megmentőszerep, akkor nem robban fel semmi, nincs látvány, nem fogy a popcorn. A Marvelnek viszont inkább a külsőségek fontosak, nem a belbecs.

Szuperképesség nélküli szuperhősök

Szintén fura, de a Marvel-filmekben a szuperképességeknek szinte semmi számottevő szerepük nincsen. Thor egy (fél)istennek beállított földönkívüli, így az, hogy az időjárást tudja befolyásolni (mint Storm az X-Menben), az nem érdekes, inkább leüt mindenkit a bazinagy kalapáccsal, az sokkal egyértelműbben megjeleníthető a vásznon, és milyen fasza hangeffektusokat is oda lehet tenni már alá. Nem járnak jobban a negatív karakterek sem, akiktől szinte minden különleges erőt, kunsztot elvesznek, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy látszólag két másodperc alatt össze tudnak gründolni egy teljes hadsereget. Ennek okai egyébként a karakterjogok elosztásában keresendők: az X-Men-franchise elvitte az összes mutánst és minden olyan csodálatos képességet magával, amit igazán érdekesen lehetne a vászonra tolni.

Dettó visszatérő elem az, hogy a hősök legalább egyszer meghalnak (vagy halottnak hisszük őket) és újjászületnek. Tony Stark a szíve helyén hord egy atomreaktort, Thor  feláldozza magát majd feléled, Amerika kapitány pedig csak az első filmben kétszer harap fűbe. Igaz, ez a motívum az egész szuperhősös-képregényfilmes bizniszre igaz. Az viszont a Feige-érára már nagyon is jellemző, hogy csupa olyan karaktert állít a középpontba, akikkel rohadt nehéz azonosulni. Thor? Nagy szőke félisten, aki minden csajt megkap, és egy egész bolygó ura lesz. Tony Stark? Hagyjuk, a világ leggazdagabb embere, nem mellesleg zseni, és kurvajó dumája van. Captain America? Ő ugyan egy nyüzüge volt, de aztán beállt a Nagyon Titkos Katonai Programba, és most alig találni rá olyan csillagos-sávos pizsamát, ami nem reped szét a felkarján. Bezzeg Peter Parker és az ő identitászavara, vagy az X-Men kívülálló mutánsai, akik pont olyanok, mint az iskola nagymenőitől rettegő, kirekesztett nördök. És igen, a nagymenők pont olyanok, mint a mostani Marvel-hősök.

Pozitívum, hogy a női karakterekhez a képregényektől eltérően sokkal bátrabban nyúltak hozzá, és a biodíszleteket díszítőelemekké emelték ki (Jane Foster a Thorban, vagy Pepper Potts a Vasemberben), sőt, Potts esetében saját kis történetszálat is adtak nekik. A mostani Marvel-csajok soha nem lesznek olyan meghatározók, mint Pókember barátnője vagy Lois Lane, sőt, még a képregényes tévésorozatok női karakterei szintjét sem érik el (Arrow, Smallville), de a bárgyún vigyorgó, a szuperhős karjaiba omló nőktől azért már messze vagyunk hálistennek.

Kéne egy dögös főgonosz

A Marvel-filmek legnagyobb problémája viszont az, hogy a szuperhősöknek kitalált szuperellenfelek nem többek megalomániás, ronda idiótáknál, akik MINDENT (Föld, univerzum) el akarnak foglalni vagy pusztítani, (de inkább az utóbbit) és ettől olyan sablonos karakterekké válnak, akikkel tényleg nem lehet mit kezdeni. A jó szupergonosz olyan, mint Lex Luthor, akiben van valami emberi, akinek vannak érzései, vagy Joker, aki jóval összetettebb, mint bármelyik Marvel-főszereplő, és igen, ezt most teljesen komolyan gondoljuk. Egyetlen egy olyan negatív karakter van a 2009 óta a Disneynél készülő filmekben, akit komolyan lehet venni, Loki, aki köré, ha van egy csepp esze a stúdiónak, felépítenek egy külön franchise-t valahogy. 

Közös jellemzője még a Marvel-filmeknek a stáblista alatt/után betolt teaser, extra jelenet, ami felvezeti a következő filmet, ezzel is összekapcsolva a lazán amúgy is összefüggő történeteket. Nem elhanyagolható a humor is, amit a Marvel mindig is jobban adagolt, mint a DC Comics-filmek. A szereplők állandó civakodása, az egysoros beszólások, a kikacsintások és az elnevezéseken való konstans röhögés oldja a feszültséget, és kicsit arra emlékezteti a nézőt, amikor a Csillagok háborújában C3PO valami ótvaros nagy marhaságot szólt be a lehető legrosszabb pillanatban - ha más nem, legalább kínunkban röhögjünk, ugye. A Marvel-filmek utolsó félórája ugyanis semmi másról nem szól, csak a pusztításról, minden felrobban és összedől aminek csak kell, egészen az utolsó pillanatig, amikor simán megoldódik minden, és mehetünk haza.

Marvel Cinematic Universe

A 2009 óta készített szuperhős-filmek összességét hivatalosan Marvel Cinematic Universe-nek, hívják. Ilyen aprólékosan összerakott filmes univerzumra korábban még soha nem volt példa. Arra igen, hogy két franchise összetalálkozik (pl. Aliens vs. Predator) de arra, hogy így építsenek fel egy teljes filmsorozatot, ami ennyi nézőt érdekel és ilyen mennyiségű pénzt termel, még soha. Ambiciózus vállalás volt, de egyelőre nagyon bejött, és igazolja a Disney/Marvel befektetését és Feige megalomániáját. A második fázis lezárult, most jön a harmadik, amiben a bejáratott márkák folytatásai mellett olyan kevésbé ismert hősöket is bevezet a Marvel, mint Ant-Man, a Hangyaember vagy a Galaxis őrzői, akik nem is szuperhősök, csak egy csapatnyi szerethető tekergő, de persze ők is Egy Nagyon Fontos Tárgyat keresnek, mielőtt elpusztítja a világegyetemet.

Óhatatlan volt, hogy a Marvel sikere követőkre találjon, illetve egyre, hiszen ilyen kiterjed képregény-univerzuma csak a DC Comicsnak van rajtuk kívül. Jön majd a Batman vs. Superman, ami viszont korántsem olyan tutibiztos befektetés, mint egy Bosszúállók volt, hiszen egy vadonatúj Batman esik majd neki egy olyan Supermannek, akit eddig csak egyszer láttuk filmben. A nézők nem kötődnek annyira hozzájuk, mint a Marvel-hősökhöz, akiket már több filmben is láthattak, épp ezért a bukás lehetősége szinte kódolva van a filmben. Ahhoz, hogy egy ilyen komplex univerzumot felépítsenek, idő és nagyon sok kitartás kell. És a Marvel már négy éve ezzel foglalkozik.

A cikk megírásához a Cinemabled, az Entertainment Weekly és a The Dissolve írásait használtuk forrásként. Blockbusterekről szóló sorozatunk előző darabjait itt, itt, itt, no meg itt olvashatják.