Budapesttel nyitott Berlin

Kis híján West Balkán-szerű tragédiába torkollott a The Grand Budapest Hotel sajtóvetítése a 64. Berlinalén: az eredetileg a Festivalpalastba tervezett vetítését áttették a tizedakkora Cinemaxx két termébe, így fordulhatott elő, hogy a többszintes mozi lépcsőin a legkülönbözőbb korú és nemzetiségű újságírók tolakodtak és lengették kétségbeesve a sajtóigazolványukat, nehogy lemaradnak 2014 legjobban várt filmjéről. Később kiderült, hogy túlságosan magasak voltak az elvárások, mert a Grand Budapest Hotel nem több, mint egy klasszikus fesztiválnyitó, amiben sok sztár szerepel, akik tuti eljönnek a bemutatóra, de a film maga majdnem teljesen érdektelen.  

Ettől függetlenül a vetítés utáni sajtótájékoztatóra sem lehetett beférni, akkora tömeg volt kíváncsi a filmet Berlinbe elkísérő sztárokra: a rendező Wes Anderson és a producer Jeremy Dawson mellett itt volt még a most is szuperlaza Bill Murray, Edward Norton, Saorsie Ronan, Ralph Fiennes, Tilda Swinton, Jeff Goldblum, Willem Dafoe és az újonc Tony Levoroli is. De ez itt Németország: mindent megoldottak, a pótvetítésre mindenki befért, kivetítették a sajtókonferenciát is, senki nem maradt le semmiről. Mármint szó szerint.

Kétségkívül magas volt Wes Anderson saját maga által állított mércéje: a Roman Coppolával közösen jegyzett Holdfény királyság szinte tökéletesre sikerült. A látványtervezés, a zene, a történet, a színészek egy olyan imádnivaló egésszé áltak össze, hogy hirtelen mindenkinek új kedvenc filmje lett. Az évvégi listák megteltek a Holdfény királysággal, a forgatókönyvet még Oscar-díjra is jelölték.

A Grand Budapest Hotelben is rengeteg sztár szerepel, van cuki gyerekszerelem, üldözés és menekülés, minden szintjén működik a játékosság, tényleg lélegzetelállító a mesedoboz–világa és a sok kicsi, egymásra halmozott geg, csak éppen az hiányzik belőle, amiért rászán az ember 100 percet arra, hogy egy bódítóan színes filmet végignézzen: a történet.

Pedig van itt minden: a nyitójelenetben az olvasó elmegy az író szobrához, olvasni kezdi a könyvét, amelyben az öreg író (Tom Wilkinson) az inspirációról elmélkedve visszaemlékszik arra, hogy fiatal korában (Jude Law) egy különös hegyi üdülőben milyen furcsa történetet hallott egy londiner (Tony Levoroli) és egy főportás (Ralph Fiennes) barátságáról. Akik előbb elloptak egy híres reneszánsz festményt, majd megszöktek a börtönből, bujkáltak az üldözőik elől, menekültek motoron és szánon, majd kerestek és találtak egy titokzatos végrendeletet, aztán jön a happy end, szépen visszafelé haladva minden kerettörténetben.

A Grand Hotel Budapest fantáziavilága egy képzeletbeli Európában játszódik: egy Zubrowka nevű országban, amelyet az 1932-ben kitörő háború töröl le a térképről. Itt áll a világhíres Grand Hotel Budapest, aminek sajnos csak annyi köze van fővárosunkhoz, mint a New York Kávéháznak Amerikához. A rendező a sajtótájékoztatón elmondta, hogy megfordult a fejében, hogy Budapesten forgassák le a filmet, és járt is nálunk, de a történet nyüzsgő metropolisz helyett egy hegyi kisvárost igényelt, ezért döntöttek inkább a német havasok mellett. Ami újabb lehetőséget adott a rendezőnek, hogy különleges siklókat, felvonókat és sílifteket álmodjon meg, sőt még szánkós-síugrós üldözőjelenetet is vizionált.

Az eltűnt festmény, a börtönszökés és a náciszerű szélsőségek hatalomra kerülése mind olyan témák, amelyekből egy egész (másik) filmet ki lehetett volna hozni, itt most meg kell elégednünk azzal, hogy rendhagyó a történetmesélés (sokszoros kerettörténet van), szokatlan a képkivágat (röviden: változik a méret és a szín is), és a beállítások is szédítőek. Ebből is látszik, hogy részleteiben gyakorlatilag tökéletes film a Grand Budapest Hotel, csak aztán az egészből nem marad más, csak egy szép színes felfújt lufi.

És ami persze a nézőt és a fesztiválválogatókat is becsapja: a sok-sok sztárszínész magával ragadó bohóckodása. Bill Murray összesen két percet ha szerepel a filmben, mégis eljött ide Berlinbe, hogy sapkában lazázzon a sajtótájékoztatón, és piszkálódjon az újságírókkal és a rendezővel.

Tilda Swinton majdnem felismerhetetlenül öregre van maszkírozva, és mint az az előzetesből is kiderül (tehát nem szpoiler!), szinte azonnal meghal a filmben: újabb lehetőség, hogy egy A-kategóriás sztár viccelődjön a sajtótájékoztatón arról, hogy szeretné ha a Grand Budapest Hotel előzményfilmet kapna, amiben részletesebben kifejtik Ralph Fiennes szerelmi életét. Ebben viszont egyetértünk: egy jól összerakott prequel talán gatyába rázná ezt a katyvaszt.