A Műkincsvadászok című film egy jelenetében Matt Damon az amerikai művészettörténész szerepében visszavisz egy párizsi zsidóktól ellopott képet a család üres, kifosztott lakásába és a helyére akasztja. A képsor tökéletesen foglalja össze, hogy a jószándékú, de ostoba film hogyan kerüli meg az elrabolt kincsek alapproblémáját: ha valakit megöltek, az elrabolt vagyonát kinek kell visszaadni?
1943-ban a szövetséges haderők műkincsvédelmi programot indítottak. A több országból összetoborzott sok száz szakértő dolga az amerikai hadsereg által bányákban és kastélyokban megtalált náci műkincslerakatok katalogizálása és visszajuttatása volt. A történet dokumentarista könyvfeldolgozása nemrég magyarul is megjelent, és Robert M. Edsel könyvén alapul az azonos című, George Clooney rendezte film is.
A Műkincsvadászok (angolul Monuments Men, azaz kb. „A műemlékesek”) egy hétfős alakulat történetére szűkíti le a cselekményt, melynek csetlő-botló tagjai – a főbb szerepekben Clooney és Matt Damon mellett Bill Murray, John Goodman és Cate Blanchet – persze maguk jönnek rá, hogy a kincsek bányákban és kastélyokban vannak elejtve. A mindvégig a komédia határán egyensúlyozó történetben a normandiai partraszállástól kezdve a német fegyverletételig először a nácikkal, majd a szintén a műkincsekre utazó Vörös Hadsereg egy osztagával futnak versenyt, akiknek az orra elől az utolsó pillanatban persze sikerül elhappolni van Eyck genti szárnyasoltárának képeit és Michelangelo bruges-i Madonnáját.
A filmben a főszereplő George Clooney patetikus hangon többször is elmondja, hogy a szövetségesek győzelmének semmi értelme, ha a civilizáció kincsei elpusztulnak, hiszen a háború végső soron kulturális értékrendek harca. A nyugati kultúra és annak művészeti csúcsteljesítményeinek megőrzése pedig akár az emberáldozatot is igazolja – szól a filmben többször is elhangzó, drámainak szánt tanbeszéd. Persze lehet, hogy a műkincsek eredeti tulajdonosai, a filmben csak a kitépett aranyfogaikkal jelen lévő meggyilkolt zsidók erről mást gondoltak, és ha tehették volna, az életükért cserébe szívesen lemondtak volna az ezüstmenóráikról, étkészleteikről vagy épp Picassóikról, de őket nem állították ilyen dilemma elé.
A műértők azonban vállalták a kockázatot, és a könyvből tudhatóan közülük ketten valóban meg is haltak. A civilizatorikus küldetéstudat pátosza ennek megfelelően mindvégig áthatja a filmet. Amerika nagyszerűsége persze Hollywood legalapvetőbb kliséje, de az európai néző ritkán szembesül vele ennyire tenyérbemászó módon. Valamit Clooney is érezhetett, ezért próbálta viccesnek szánt jelenetekkel lazítani a se füle, se farka sztorit, de a katonaruhába öltöztetett művészettörténészek börleszkszerű csetlés-botlása leginkább csak arra jó, hogy végképp elbizonytalanítsa a nézőt.
Most akkor kacarászni kell, amikor a lovat simogatni megálló tudósok a rét szélén az egyik bokorban németeket, a másikban amerikaiakat találnak, vagy könnyezni, amikor a kereszttűzben az egyiküket lelövik? Sírjunk vagy nevessünk a bányában megtalált reneszánsz márványszobor előtt levett sapkában tisztelgő művészetszerető amerikain? Hová tegyük, amikor a párizsi Jeu de Paume francia muzeológusnője titokban beleköp Göringgel kvaterkázó náci főnöke pezsgőspoharába? Vagy amikor a művészettörténész a műkincsek elrejtését vezénylő, frissen elkapott SS-ezredest azzal cukkolja, hogy amikor a kivégzése után jeltelen sírba temetik, ő épp kedvenc New York-i delijében eszi majd a hagymás bagelt?
A túlrajzolt figurák nevetségesek, de nem viccesek, a konfliktusaik laposak, a cselekmény zsúfolt, mégis unalmas, a párbeszédek pedig elviselhetetlenül bárgyúk. Lehetne hosszan nyafogni, hogy ezen a vonalon maradva a Becstelen Brygantik idiotizmusa vagy a Ryan közlegény partraszállós jelenetének drámai naturalizmusa miben és hogyan őszintébb és jobb, mint a blőd Műkincsvadászoké, de felesleges.
A legnagyobb baj ugyanis a filmmel nem ez. A Műkincsvadászok alapanyagából is készülhetett volna vérbő háborús komédia, vagy épp tragikus példázat az utókor felelősségéről. Ehhez az alkotóknak vagy bevallottan csak a szórakoztatást, vagy még inkább azt kellett volna célul tűzni, hogy valamit sikerüljön mondani a műtárgy és az annak értéket tulajdonító társadalom viszonyáról. Akkor nem a képvisszaakasztás üres frázisával tudták volna le a valódi dilemmát: azt, hogy hogyan lehet etikusan kezelni a meggyilkoltak vagyonát.
Mert a valóság az, hogy a múzeumokból, közgyűjteményekből, galériákból ellopott és megtalált műtárgyakat az amerikaiak visszaadták, de az egyes állampolgárok műtárgyait csak a legritkább esetben.
A számunkra legfontosabb példához nem kell messzire menni: a magyar holokausztáldozatok elrabolt vagyonával Németországba tartó, a nyilasok által indított tehervonat hónapokig tartó kacskaringók után 1945-ben az amerikaiak ölébe pottyant. Mégis kinek adták volna vissza az amerikaiak a tárgyakat? A zömében Auschwitzban legyilkolt zsidóknak nehezen. A szovjet érdekszférába kerülő magyar államban kellett volna bízniuk, hogy majd felkutatja az esetleges örökösöket? Hát, nemigen. Az, hogy maguk kutassák fel az esetleges túlélőket, fel sem merült, inkább raktárakba pakolták az egészet.
Dobtak némi koncot a zsidó segélyszervezeteknek, közben az amerikai tisztek, meg akik még tudtak, folyamatosan fosztogatták a készleteket, valamennyit visszaküldtek Magyarországra, ahol az állam az egészet gátlástalanul lenyúlta, végül ami ezek után megmaradt, azt 1948-ban New Yorkban elárverezték.
A sok millió dollárosra becsült vagyonból végül 153 ezer dollár folyt be. 2005-ben az amerikai kormány egy per következtében a lopások eltűréséért 21 millió dollárt fizetett a zsidó segélyszervezeteknek (amit a magyar állam ugyanennyivel fejelt meg). A pénz egy része valóban a túlélőkhöz jutott, a másik meg kézen-közön ismét eltűnt – legalábbis a Mazsök (Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány) évek óta nem tud elszámolni a közreműködésével szétosztott pénz egy jelentős részével.
Az ilyen történetekről, ahol nincs happy end, ahol a gázkamrákban nem víz ömlött a zuhanyrózsából, és ahol a nácik, nyilasok által elrabolt festmények sem kerültek soha vissza a magyarországi, párizsi vagy más zsidók lakásainak falaira – szóval az ilyen történetekről nehezebb őszinte filmet készíteni.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon