Ilyet tényleg csak kegyetlen rendező csinál

2014.03.02. 00:43

Sarah Polley előző filmje, a Volt egy tánc teljesen két vállra fektetett, kikészültem tőle. Láttam az első rendezését is, de mivel az Egyre távolabb egy öregek otthonában játszódott és Alzheimer fájdalmairól szólt, nyilván nem állt hozzám olyan közel, mint a párkapcsolatok szomorú körforgásáról szóló csodálatosan szomorkás Volt egy tánc. Akkor olvastam utána, hogy mi történt ezzel a szomorú szemű nővel a Váratlan utazásból, hát hogy lehet ilyen filmet készíteni ilyen fiatalon!

Megtudtam, hogy öt év házasság után vált el, és második férjének rögtön gyereket szült, ezt a részét értettem. De már akkor ott volt egy mellékmondat, egy kis említés, egy kis trivia, hogy Sarah Polley felnőttként tudta meg, hogy

valójában házasságon kívül született,

és most erről készített dokumentumfilmet.

Kegyetlen mondat, de hát a film címe is erre utal: Stories We Tell – Történetek, amiket mesélünk; ezt próbálja visszaadni a kicsit spoileres magyar cím is, az Apáim története. Mert minden személyes tragédiánk és összeomlásunk idővel egy „hogy vagy?” kérdésre adott válasszá silányul: „elváltam”, vagy most éppen a film esetében:

„kiderült, hogy az apám nem az apám”.

Ezt persze a filmben sokkal szemben mondják: „Az érdekel, hogyan mesélünk történeteket az életről, az igazság nehezen megfogható.”

Nyilván mindenki viccelődött már azon, hogy a szüleire nem hasonlító csecsemő valójában a postás gyereke. Ez volt Sarah Polley élete is, súlyosbítva azzal, hogy egyrészt kései szerelemgyerek volt, másrészt a születését megelőző időszakban az anyja valóban a férjétől távol dolgozott. Az anya titka azonban sosem derült ki, mert fiatalon meghalt, öt gyereket hagyott hátra, akik közül Polley volt a legfiatalabb.

Aki egyszercsak megunta a viccelődést, és megkereste az anyja barátait, hogy kiderítse, mi is történt valójában abban az időszakban. Itt jön az a rész, amikor arról kellene írnom hosszan, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró, mert olyasmit talált, amire nyilvánvalóan nem volt felkészülve. Az egész film tulajdonképpen ennek a sokknak a feldolgozása, értelmezése. 

Először is leírta az egész történetet elejétől a végéig, majd mivel

ő a világ legkegyetlenebb rendezője,

az apját (mármint a nevelőapját) kérte fel a film narrálására, vegyék át szóról szóra az egészet, mi is volt itt valójában. Beszélő fejes interjúkat csinált a testvéreivel, szépen aprólékosan átvették a témát az egyre jobban feszengő alanyokkal. Ebből még mindig nem lett volna film, úgyhogy furcsa megoldáshoz folyamodott: egy színésznő (Rebecce Jenkins) segítségével újraforgatta a korabeli jeleneteket éppenúgy, mint a saját nyomozását is. A super8-as felvételeken természetesen nincs hang, az események újrafelidézését halljuk a képsorok alatt.

Ezek az újraforgatott részek váltokoznak a beszélőfejes interjúkkal, amiben igen, láthatunk egy felnőtt férfit is sírni. Amikor apja a könnyeit törölgeti, és a lánya szemébe vágja, hogy „Tényleg kegyetlen rendező vagy!”, akkor én sem tudtam másra gondolni, mint hogy ilyen nincs, hogy valaki ezt így végigcsinálja az egész családjával.

De hát pont ez a lényeg: azt gondolhatnánk, hogy ilyen csak a filmekben van, hogy születésükkor elválasztott ikrek, meg harminc éven át titokban tartott párhuzamos család. Holott közben simán megtörténhet ez egy kanadai színésznővel is. 

Polley filmje terápiás céllal készült, nem tudta másként feldolgozni a történteket, csak az általa ismert eszközökkel: ahogyan a válásából is film lett, úgy ebből a megrázkódtatásból is így tudott kijönni. Nyilván túlírta a filmet, a végén már lehet olyan érzésünk, hogy kicsit hosszabb, mint amennyi a sztoriban volt, de ennyire őszinte feltáruláskor kábé annyira lenne elegáns ezt felhánytorgatni, mint rászólni a nagymamára, hogy ezt már mesélted.

Az Apáim története, mint látható, egy dokumentumfilm, minden szereplő saját magát játssza, és egy valóban megtörtént esetet mesél el, bár igen, színészek segítségével. Ettől függetlenül számomra a tavalyi év egyik kedvence volt, álmodni sem mertem arról, hogy moziforgalmazásba kerülhet egy ilyen film. A forgalmazó Mozinet egy apa-lánya kapcsolatról szóló pályázatot hirdetett, pedig az Apáim története csak a legszűkebb értelmezés szerint szól erről.

Sokkal inkább beszél a múlthoz, családi legendákhoz fűződő viszonyunkhoz, ha úgy tetszik, a valóságértelmezésünkről, hányféle párhuzamos igazság létezhet párhuzamosan. És visszatérünk oda, ahonnan indultunk: a végén az egészből csak egy sztori lesz csak, a legendárium egy darabja, amiből akár filmet is csinálhat valaki. Ott van a moziban, Apáim története a címe. 

Index-ítélet: 8
IMDb: 7,7
Port.hu: 5,6
Rotten Tomatoes: 95%

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!