Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!James Thurber novellája az álmodozó figurákról 1939-ben jelent meg, és rögtön 1947-ben készült belőle egy színes-zenés feldolgozás. Norman Z. McLeod rendezése azonban mai szemmel nézhetetlen, a főszerepet alakító Danny Kaye-t játékától pedig még a fejünk is megfájdulhat. A szürke mindennapokból az álomvilágba menekülő figura viszont annyira híres lett, hogy az újrafeldolgozás hosszú évek óta napirenden volt: felmerült Jim Carrey, Owen Wilson, Mike Myers, sőt Sacha Baron Cohen is, a rendezőre pedig Ron Howard és Steven Spielberg, Gore Verbinksi neve is, amikor végre kettő-az-egyben megoldás született: Ben Stiller rendezőként és főszereplőként is elvállalta a dolgot.
Az új feldolgozás nem lett tökéletes, de határozottan kellemes élmény: mi egy Lonely Planet-reklám nyomait véltük felfedezni benne, a Guardian szerint pedig ékes példája annak, hogy a videoklipek hogyan formálták át az MTV-generáció vizuális gondolkodását: a film szuper zenéje és lenyűgöző látványvilága fontosabb szerepet kap mint a hagyományos értelemben vett történetmesélés vagy mondjuk a karakterformálás, és akit ez nem zavar, annak a Walter Mitty titokzatos élete tökéletes kikapcsolódást nyújt. Igaz, biztosan nem fog rá emlékezni egy év múlva.
A régi sikerfilmek látványos effektparádéval és fiatal sztárokkal felturbózott változataiért nem napjaink kapzsi producereit kell szidni: mindig is ez volt a divat Hollywoodban. A 11 Oscar-díjat begyűjtő, 1959-es Ben Hur például az azonos című, 1925-ös fekete-fehér némafilm remake-je volt, ahol a korszak Forma 1-es futamának számító, látványos kocsihajtós jelenet például egy az egyben visszaköszön. Az MGM stúdió vezetői ugyanis direkt az 1925-ös verzió arénáját építették fel a saját verziójukhoz, a homok közepén a hatalmas szoborral.
Az '59-es verseny sok kamerabeállítást is átvett a régi változatból (a jelenet rendezője egyébként Sergio Leone volt), és persze a dramaturgia sem változott. A fekete csődörökkel versenyző Messala (Stephen Boyd) itt is és ott is ostorral üti a fehér lovakkal száguldó Ben Hurt (Charlton Heston), ám hősünk végül kitöri egykori barátja kocsijának kerekeit, így a tisztességtelenül versenyző római elbukik. Az eredmény: 11 Oscar-díj!
A 30-as évek burleszkjeihez és maffiafilmjeihez szokott nézőket halálra rémítette a dinoszauruszverő, taxikat hajigáló óriásmajom, nem csoda, hogy mozgóképtörténeti klasszikusként vonult be a hollywoodi szörnyek közé. King Kong, a Kopnya-sziget ura még ma is a vad őserő szimbóluma, aki a sikoltozó szőkeséggel a hóna alatt mászik fel a sziklafalnak nézett Empire State Builldingre, és csak a modern kor vívmánya, a vadászgépkötelék tudja onnan leszedni. Persze Kong és a Tyrannosaurus harca mai szemmel nézve már csak Fülesmackó és egy gumidínó verekedése a gyerekszobában, akkor viszont ezek a 40 centis bábok jelenetették a stop motion technika csúcsát, ami nélkül sosem készültek volna el A Birodalom visszavág lépegetői vagy Tim Burton Halloween-szörnyei.
King Kong 1962-ben Godzillával, 67-ben pedig a saját robothasonmásával is összecsapott. Az 1976-os remake-ben a WTC-ikertornyok tetejére cipelte fel a szuperdögös Jessica Langet, Peter Jackson 2005-ös változata viszont visszatért a gyökerekhez, és újra a 30-as években szabadította rá New Yorkra Hollywood leghíresebb gorilláját. Jackson horror- és kalandfilmes mániája itt is tetten érhető: a CGI-vel felturbózott King Kongban a Koponya-szigetre vetődött forgatócsoportot T-rexek kergetik, amik mellett annyi óriáshal, gigaféreg és repkedő őshüllő látható, hogy nyugodtan átkeresztelhetnénk a film címét Az elveszett világra.
Ha valaki megkérdezné, melyik az a film, amiben egy csapat télikabátos kutató sötét és szűk folyosókon menekül fejvesztve egy űrlény elől, miközben odakinn tombol a hóvihar, mindenki azonnal rávágja, hogy ez John Carpenter klasszikusa, A dolog. Pedig ezt az ötletet már 1951-ben elsütötték a horrorfilmesek, amikor feldolgozták a Who Goes There? című rémregényt. A The Thing From Another Worldben viszont még nem egy alakváltó szörny tartotta rettegésben a sarkkutatókat, hanem egy mai szemmel már elég röhejes Frankenstein-klón, aki ráadásul félig növény!
Carpenter remake-jének ocsmány testrabló szörnye viszont a mai napig emlékezetes. Maga a film viszont nem is a habszivacs rémség és a vérpatak miatt tudott jól működni. Hanem mert a tudósok egymástól is legalább annyira rettegtek (kivéve persze a lángszórós Kurt Russellt, aki itt is ugyanaz a macsó hős, mint Snake Plissken, csak most nem félszemű), mint a rájuk vadászó űrlénytől, torokszorítóan izgalmas helyszínné változtatva ezzel a hómező közepén felhúzott kutatóállomást.
Abban semmi meglepetés nincs, hogy minden idők legtöbbet kaszáló posztapokaliptikus mozija, az 585 millió dollárig menetelő Legenda vagyok nem Will Smith vagy a rendező, Francis Lawrence saját ötlete volt. A sci-firajongók ugyanis jól ismerik a film múltját: Richard Matheson 1954-es vámpírvadászos regényéből, a Legenda vagyokból először 1964-ben, Vincent Price főszereplésével készült film (Az utolsó ember a Földön), másodszor 71-ben Charlton Hestonnal (Az omega ember), és ha az Asylum-gagyigyár I Am Omegáját nem számoljuk, Will Smith filmje a harmadik a sorban.
Vincent Price fekete-fehérben is ütős, fény-árnyék hatásokra építő, minimalista horrorjára a lassú élőholtak miatt ma már azt mondanánk, ez volt a Romero-féle zombifilmek előfutára (maga Romero is elismerte egyébként, hogy nagy hatással volt rá a Legenda vagyok regény). Will Smith turbóvámpíros verziója viszont pont a magányos New York-i nappalokban erős: amikor az utolsó ember lelkiismeretesen kutyát sétáltat, rádióüzenetet küld, videotékába jár, készül az élőholtak elleni éjszakai harcra, és közben végig azon dolgozik, hogy a vírusfertőzöttek meggyógyuljanak.
A 69-es True Grit igazából csak egy a sok jó John Wayne-western közül, de mivel a színészlegenda Oscart kapott érte, sokan hajlamosak az életműve legjobbjának nevezni (Az üldözők és Rio Bravo mellett). Pedig a film alapjául szolgáló Charles Portis-regény sokkal jobb volt: kevésbé domborította ki a félszemű békebíró vígjátékokat idéző alkoholizmusát, és sokkal jobban ráfókuszált arra, hogyan állhat bosszút egy fiatal lány a hihetetlenül férfiközpontú vadnyugaton.
A Coen-testvérek 2010-ben nem is a John Wayne-film remake-jét készítették el, inkább egy könyvhűbb adaptációt az eredeti regényből, amivel ugyanúgy megmutatták, hogy a western műfaj nem halt meg, ahogy korábban Brad Pitt tette a Jessie Jamesszel. A részeges, félszemű békebíró szerepére ráadásul egy korábbi, kultikus Coen-film főhősét, a Jeff „Töki” Brdigest igazolták le, aki ugyanolyan meggyőzően hozta a vén pisztolyhőst, ahogy korábban A nagy Lebowskiban a White Russian koktélokon élő, tekebolond lúzert. Sajnos A félszemű Oscar- és Golden Globe-esője végül elmaradt, de kárpótlásul 30 másik díjat is kapott a film.
Bár 1969-ben az NBC tévécsatorna elkaszálta az ős-Star Trek-sorozatot, a Csillagok háborúja '77-es kasszarobbantása után a széria atyja, a tudományos fantasztikumot kozmikus világbékével és cowboymentalitású flottatisztekkel vegyítő Gene Roddenberry meggyőzte a Paramount stúdiót, hogy egy Star Trek-filmmel is nagyot kaszálhatnak. A V'ger nevű idegen létforma utáni nyomozás végül a várt 700 millió dollár helyett csak 139 millió szedett össze, de a palacsintasütő alakú Enterprise űrhajó a popkultúra része lett, az Űrszekerek-univerzum pedig évtizedeken át sorozatokkal és újabb mozifilmekkel kényeztette a sci-fi rajongókat.
Azt viszont még a legfanatikusabb Trekkie-k is elismerik, hogy az utolsó Picard kapitányos Star Trek-film, a 2002-es Nemezis kritikán aluli szemét lett, és a mozikban is megbukott, így évekig nem követte folytatás. 2005-re viszont a Star Trek: Enterprise sorozatnak is vége lett, a Paramount viszont csak szeretett volna valami sci-fit. Egyezkedni kezdtek Bryan Singerrel, az írással kacérkodó eredeti Kirk kapitánnyal, William Shatnerrel, a Star Trek-klón Babylon 5 sorozat atyjával, J. Michael Straczynskival és „az új Spielbergnek” kikiáltott J.J. Abramsszel, aki nem is titkolta, hogy jobban szereti a Star Warst, mint a Star Treket. Utóbbi úriember végül szabad kezet kapott a stúdiótól, a fanatikus Trekkie-k pedig azóta sem bocsátották meg neki, hogy kidobta a Star Trek-filmek kötelező technoblabláját, és a tudományosság helyett a fantasztikumra helyezte a hangsúlyt, Star Wars-univerzumot idéző szörnyekkel, űrcsatákkal, alulöltözött nőkkel és két lövöldözés között elsütött poénokkal.
Schwarzenegger még az életrajzi könyvében is bevallotta: igen, annyira tetszett a sógorának meg neki a 91-es La totale! című francia vígjáték, hogy meggyőzték James Cameront, forgassa le a saját verzióját. Így szinte minden True Lies-jelenetnek megvan a pontos előképe: egy unalmas fickóról (Thierry Lhermitte) kiderül, hogy valójában titkosügynök, de ahelyett, hogy a bűnözőket kergetné, a feleségét figyeli meg, mert arra gyanakszik, hogy az unatkozó asszonyka egy magát szuperkémnek hazudó autónepperrel csalja őt. Még azok a jelenetek is stimmelnek, ahol a főhős az autókereskedővel kocsikázik, aztán saját maga szervez a feleségének egy kamu bevetést, és végül elváltoztatott hangon faggatja ki egy üvegfal mögül.
James Cameron viszont egy vicces akciófilmet kreált a francia alapanyagból, ami a sok robbanás és büntető egysoros miatt (lásd az örök klasszikus „You're fired!”-jelnetet) sokszor már Bond-paródiába csap át. Kapunk ugyanis sítalpas üldözést, búvárkodást, atombombával fenyegető őrült gonoszt és egy koktélruhás nőkkel flörtölő, szmokingos főhőst, aki lóval vágtat végig egy toronyházon és halomra lövi a terroristákat a titkos főhadiszálláson. Bónusz: a francia változatban Miou-Miou nem dobta le olyan látványosan a textilt, mint itt a főhős feleségét alakító Jamie Lee Curtis!
Stallone és Andy Vajna 1995-ben egy gyerekbarát sci-fiben mutatták meg Dredd bíró bűntől fuldokló Mega Cityjét, amit akkoriban mi csak a Rock Power magazin ultraerőszakos képregénymellékletéből ismertünk. A film ugyan kánonhű volt, de egyszerre akart a Pusztító és a Mad Max 3 folytatása lenni, ráadásul a jó öreg Sly gyalázatos bűnt követett el benne: a film 10. percében lekapta a fejéről azt a kultikus sisakot, amit Dredd 1977 óta szünet nélkül hord.
Karl Urbannak szerencsére végig csak a borostás álla látszik, így máris hihetőbb Dredd, mint a csupaszra borotvált, műanyag Stallone. A belassítva fröcsögő, CGI-paradicsomlé sosem volt még ennyire szép 3D-ben, ráadásul a múltidézés is tökéletes: a szekrénnyi termináloktól a rossz italautomatákig mindenben visszaköszön a 90-es évek egyszerre robusztus és high tech cyberpunk dizájnja, ahol még a hackerek is szintetizátornyi billentyűzettel törnek be a Hálózatba.
Bár már mindkét film több mint tízéves, fórumokban a mai napig megy a vita arról, hogy melyik a jobb verzió: a spanyol eredeti, Alejandro Amenábar filmje (aki később olyan remek filmeket csinált, mint a Más világ Nicole Kidmnannel, A belső tenger vagy az Agora Rachel Weisszel) vagy a remake, Cameron Crowe filmje. Az általános vélemény szerint az eredetinél nincs jobb, és különben is milyen már, hogy Tom Cruise játssza a főszerepet a remake-ben???
Hát, ezzel csak részben értünk egyet. Egyrészt az amerikai változatok általában tényleg bosszantóan leegyszerűsítik az eredeti sztorikat, de a Nyisd ki a szemed!-re ez rá is fért. Így is éppen elég csavaros, vagyis zavaros maradt, különösen, mert Crowe szinte kockáról kockára forgatta újra. Tom Cruise és Penelope Cruz (aki az eredeti verzióban is ezt a szerepet játszotta) pedig tökéletes szerelmespár, ordít róluk az első hónapok mámora, már csak azért is, mert ők tényleg ezt élték meg akkoriban.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon