Az összes szereplő teljesen meztelen

Ha valaki szerint mostanában túl nagy a szexuális szabadság, nem tudja, miről beszél, amíg nem látta az Idegen a tónál című francia filmet, ami elvileg mostanában játszódik, de a legtöbb jelenetét leginkább a '70-es években lehetne elképzelni. A színészek szerint csak egy tanulmány a mindent elsöprő szerelemről, de azért tudni kell róla, hogy egy meleg szexstrandon játszódik. A főszereplő férfi nagyon durván beleszeret egy másik férfiba, akiről korábban látta, ahogyan épp megöli a barátját. Elég sok benne a hímtag, mégis a feszengést keltő témaválasztás az igazán megdöbbentő.

A sok zavaró téma közül mindenképpen az AIDS a legkellemetlenebb. Az erről szóló gondolatokat elsősorban a furcsán történetbe nem illő helyszín és a sok óvszer nélküli szex ülteti a néző agyába, de szinte az összes jelenet mögé odalátható, annak annak ellenére is, hogy nincs rá semmilyen közvetlenebb utalás néhány áthallásos mondatnál. Az Idegen a tónál a 2013-as cannes-i fesztiválon megnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat az Un Certain Regard szekcióban. 

Párizsban találkoztam a két főszereplővel, Pierre Deladonchamps-pal és Christophe Paou-vel. Deladonchamps a szimpatikus arcú és kék szemű Franckot játssza a filmben, Paou a bronzbőrű, bajszos gyilkost, Michelt. Ez életem eddig legbarátságosabb interjúja, egymás mellett ülnek egy dohányzóasztal körül, Paou végig cigarettázik. Egy középkorú spanyol nővel kérdezünk felváltva.

Én ezt nem is… úrég, ugye most nem… ááááá, hagyjátok abba azonnal

Alain Guiraudie, a rendező mindig azt mondja az újságíróknak, hogy a filmjeiben azért mutat nemi szerveket, mert ezek ugyanolyan részei a szerelemnek, mint minden más. „De csupa olyan filmben mutatják őket, amik egyáltalán nem a szerelemről szólnak” – mondta egy korábbi interjúban. Szerinte ez nagy kár, és az Idegen a tónál pont a mindent elsöprő, pusztító vágyat mutatja be.

Az én két színészem is határozottan úgy gondolja, hogy a szexjelenetektől több lesz a film. Christophe Paou szerint az Idegen a tónál egyszerűen tanulmány a vágyról. „Azt hiszem, értem mi sokkolja a nézőket. A film közben a néző is ott van a strandon, és ő is ugyanúgy méregeti a meztelen férfiakat, ahogyan a szereplők. Egy kicsit a néző vágyairól is szól.”

Jó, hogy a vágyakról beszélgetünk,

mert már a film közben az volt az egyik megfogalmazott kérdésem, vajon szánják-e ezt a filmet a készítők olyanoknak is, akik semmiféle vágyat nem éreznek a benne szereplő férfiak iránt. Sem Paou-től, sem Deladonchamps-tól nem merem megkérdezni, hogy ők például hogy vannak ezzel – szerintem releváns kérdés lenne, de a spanyol újságíró még az interjú előtt határozottan megtiltotta, hogy ilyesmiről beszéljünk, szerinte „elfogadhatatlan ilyet kérdezni”.

Paou kicsit rám is ijeszt, amikor haragosan olyasmit kezd magyarázni, hogy egy zeneműről meg egy festményről sem kérdezi senki, melegeknek készül-e vagy sem, mert mindkettő művészet, mindenféle jelző nélkül. „Azt írta egy amerikai férfi a Twitteren, hogy ez a legjobb melegfilm, amit életében látott. Pedig ez nem egy melegfilm, hanem egy film, aminek melegek a főszereplői.” Kezdek örülni, hogy a spanyol nő visszatartott a személyesebb kérdésektől. 

Deladonchamps viszont mintha megsajnálna. Előbb azért ő is kiköti, hogy nemcsak tetszhet, hanem tetszik is az Idegen a tónál a heteroszexuális nézőknek: „Cannes sem egy melegfilmfesztivál” – utal a 2013-as díjukra. De a rendező is elgondolkodott, működne-e ugyanez heteroszexuális főszereplőkkel. „A saját élete és a saját élményei szolgáltak a történet alapjául, szeretett volna annyira hűséges maradni ezekhez, amennyire csak lehetséges. De a történet nem működne heteroszexuális párral, mert ilyen szexstrandokat csak a melegek használnak."

Paou szerint általános érvényű jelenségeket dolgoznak fel. „A fesztiválon még a 75 év körüli, idősebb nők között is volt olyan, aki azt mondta, érti és értékeli a filmet. Hozzám sem áll feltétlenül közel a thriller műfaja, de minden filmet meg lehet érteni, csak megfelelő nyitottsággal kell rá beülni.” Miközben ülünk egymással szemben, eszembe jut, mennyire kényelmetlen lehet a színészeknek, hogy én már az összes elképzelhető szemszögből láttam az összes elképzelhető testrészüket, ők viszont engem még csak ruhában.

Végül mégsem vetkőzöm le nekik, viszont megkérdezem, hogy szerintük mennyire lett sokkoló a filmjük, és egyébként is, hogyan fogadja valakinek a nagymamája, hogy egy filmben hosszú jelenetek szólnak arról, amint az unokáját megdöngeti egy bronzbarna testű, bajuszos férfi, akiről általában is igaz, hogy bátran beugorhatna helyettesíteni egy Village People-klipbe.

Nem szerettem volna túlságosan leragadni a meztelenkedés körül, de Deladonchamps például azzal kezdi a választ, hogy szerinte Paou sokkal jobban hasonlít Thomas Magnumra, mint a Village People-ből akárkire. És tényleg nehéz volt a saját családjával végignéznie a filmet, mert „ők nem a színészt látják bennem, hanem a fiút, a testvért az apát. De megértik, hogy ez a munkám."

Egyébként Paou és Deladonchamps is azt mondja, hogy nem volt durva a forgatás. „Az első tíz perc volt furcsa, ott álltam a stáb előtt, és nem is tudtam másra gondolni, mint hogy meztelenül látnak majd. Aztán eltelt az első nap, a maradék 29 forgatási napon pedig már egyáltalán nem zavart. Meg hát nemcsak én voltam meztelen, hanem a technikai személyzeten kívül mindenki. De tényleg vannak nézők, akik nem bírják végignézni a a filmet, de ha valaki bent maradt, az első meglepetés után észre sem veszi, hogy a filmben az összes szereplő teljesen meztelen.”

2013-as film, olyan politikai üzenettel és történettel, mintha a 70-as években játszódna

Megkérdezem Deladonchamps-ot és Paou-t, miért árad a film valamennyi kockájáról olyan egyértelműen a 70-es évek. Ahhoz nem volt bátorságom, hogy rákérdezzek a legnagyobb anakronizmusra, az óvszer nélküli szexre (elvileg ez a film 2013-ban, tehát bőven az AIDS-korszak után játszódik), aminek a jelenléte egyszerre felzaklató, megbotránkoztató, és simán csak furcsa, mert a történet szempontjából egyszerűen semmi értelme, és ha ez egyáltalán lehetséges, magánál a strandnál is valószínűtlenebb.

Paou szerint a rendező összes filmjében le van maradva a kortól a díszletezés, és emiatt tényleg bizonytalanná válhat a színhely, de szó sincs anakronizmusról. „Persze hogy most játszódik, mobiltelefont is használok benne, annyi az egész, hogy Alain szereti a régi dolgokat” – mondja Deladonchamps. „A parkoló autók régebbi francia modellek, de mind létezhetnek most is, csak már nem számítanak újnak.” A rendező arról beszélt a Slant magazinnak, hogy azért vetíti a ‘70-es éveket 2013-ra, hogy megmutassa, mennyire elképesztően más volt akkor szexelni, mint most. A másik ok, hogy szerette volna, hogy láthatatlanul, de azért határozottan ott motoszkáljon a filmje mögött az AIDS-pánik.

A háttérben az AIDS

Az Idegen a tónál megidézi a '70-es éveket, mutat egy csomó egymással szexelő férfit, aztán valaki meghal benne. Nehéz nem arra gondolni, hogy az egész valójában az AIDS-ről szól, a gyilkosságok után nyomozó detektívnek több olyan mondata is van, amit így is lehetne érteni. „Elég furcsán szeretik maguk egymást” – néz rá például egy komor, teljes sötétben felvett jelenetben a gyilkos főszereplőre, Michelre.

Ez az olvasat egy csomó szempontból izgalmasabb és bátrabb annál a változatnál, hogy a film egyszerűen csak arról szól, milyen erős tud lenni a tiltott szerelem. Viszont nem teljesen biztos, hogy a készítők is erre gondoltak. Deladonchamps és Paou például elmondják, hogy a rendező annyira bizonytalan volt a végül kiválasztott, nyitott lezárással kapcsolatban, hogy készített egy másik, a történetet megnyugtatóan lezáró befejezést is, amiben a főszereplők végül együtt, kézen fogva sétálnak el. „A végül kiválasztott befejezés részévé teszi a nézőt a filmnek, mert mindenki maga döntheti el, mi történik végül Michellel és Franckkal.”

Az Idegen a tónál mindenesetre olyan művészfilm, ami pénzügyileg is sikeres. Kicsit megsértődnek a színészek, amikor ezt felhozom („nekünk fontosabb, hogy művészileg legyen sikeres” – mondja Paou), aztán mégis büszkén teszik hozzá, hogy már vissza is hozta az árát. Összesen 800 ezer euróból készült, ami egy francia filmnél egyáltalán nem számít annyira soknak. „Csak nálunk 150 ezren látták, és bemutatják még másik 34 országban is. Alainnek ez mindenképp óriási siker, az előző filmjét összesen 30 ezren látták, az Idegen a tónál nézőszáma ennek a nyolcszorosa”.

Az Idegen a tónál című filmet március 6. óta játsszák a magyar mozik, a jegybevétel 10 százalékát LMBT szervezeteknek ajánlotta fel a Cirko Film.