A saját hasonmásod a legnagyobb szemétláda

2014.04.04. 12:47

A legtöbben talán az angol Kockafejek című sorozat flúgos rendszergazdájaként ismerhetik Richard Ayoadet, pedig a rendkívül sokoldalú színész-rendező túl van már élete első nagyjátékfilmes rendezésén is. A 2010-es szuper Submarine-t még Magyarországon is bemutatták, sőt, az év felfedezettje BAFTA-ra is jelölték. A héten mozikba kerülő A hasonmás című filmjében a groteszk angol humort kombinálja Dosztojevszkij regényével egy ügyesen kitalált alternatív jövőben. Miután megnéztük a filmet, Richard Ayoade rendezőt kérdeztük az általa kreált szürreális világról.

A hasonmás csak nagyon felületesen kapcsolódik az eredeti Dosztojevszkij-regényéhez, a főhős hasonmása szép lassan tönkreteszi az életét. Jessie Eisenberg egy iszonyatosan introvertált irodai dolgozót játszik, aki kis híján összepisili magát, ha meglátja a fénymásolós lányt. A hasonmása csak a külsejében hasonlít rá, egyébként teljesen az ellentéte: mindenki imádja őt, ért a nőkhöz és rendkívül törtető.

Ennyit ér

Index-ítélet: 7/10 
IMDB: 7.6
Rotten Tomatoes: 92%
Metacritic: 70
Port.hu: 6/10

A film főszereplője, Simon James (Jesse Eisenberg) egy fiatal irodai dolgozó, aki nagyon szeretné, ha a cég főigazgatója egyszer felfigyelne a munkájára. Ennek ellenére még saját kollégái sem veszik észre és az is komoly gondot jelent neki, hogy ételt rendeljen vagy szóba álljon egy nővel. Kiszemeltje Hannah (Mia Wasikowska), a fénymásolós lány, akibe Simon fülig szerelmes, igazából ugyanazon az életidőszakon megy keresztül: magányos, senki sem veszi észre és törődésre vágyik. Simon nagyon szeretné elhívni randizni és a céges bulira, de csak annyira futja tőle, hogy megszállottként követi, távcsővel leskelődik utána, és turkál a szemetében. Ebbe az idilli nihilbe rondít bele James Simon, az új munkatárs, aki tökéletes hasonmása a főhősnek, de jellemileg a teljes ellentéte. Simon James (jó) és James Simon (rossz) ketten adnak ki egy egész karaktert, kettejük kezdeti barátsága a film egyik legkedvesebb része. James próbál férfit faragni Simonból, de végül mindig a könnyebb utat választják, vagyis testet cserélnek. Ez Hannah meghódításánál sül el először rosszul, onnantól kezdve James szép lassan tönkreteszi Simont, aki voltaképpen az alávetettjévé válik. Természetesen egyszer főhősünknél is eltörik a mécses.

Kicsit ez a problémám is a filmmel, hogy Simon annyira egy nyámnyila, életképtelen, brutálisan passzív lúzer, hogy egy idő után kicsit fárasztóvá válik, ahogy az ügyes, de nem feltétlenül okos mása hülyét csinál belőle a legkiszámíthatóbb módszerekkel. Eisenberg egyébként remekül hozza mindkét karaktert, kettőjük interakciója megdöbbentően természetes, pedig a színész tulajdonképpen végig magával beszélget. Wasikowska is hitelesen hozza az introvertált, önsorsrontó szőkét, mindenki másnak csak epizódszerep jut. Viszont a mellékszereplők karakterét Ayoade abból a szempontból ügyesen találta ki, hogy ha nem is részletesek, de legalább szélsőségesek. Az irodafőnök munkamániás, a legközelebb álló munkatárs lusta, a fénymásolós lány idősebb kolléganője házsártos. Csak a cselekmény nem lenne ennyire lineáris és kiszámítható, akkor egy igazi gyöngyszemről beszélhetnénk.

Megpróbáltam kortalanítani az '50-es éveket, és egy olyan alternatív világot létrehozni, ami semmilyen országhoz sem köthető. Ezért is szól japán rockzene a filmben. A bluest és a nyugati gitárzenét a britek vitték be először Japánba, amit korábban az amerikaiaktól vettek át, vagyis a japán rock and roll csak a kópia kópiája, amit már nehezen tudunk az eredeti kontextushoz kötni. Ezt a konkrét országtól független környezetet azzal is próbáltam hangsúlyozni, hogy mindenféle nációból származó színészeket kértem fel a filmhez.

Egészen lenyűgöző az a kicsit posztszovjet, kicsit brit iparvárosi és kicsit ázsiai hangulatú környezet, amibe Ayoade helyezte a történetet. A lepukkant krimó mintha egy Huxley–Kubrick-paródia lenne, a szereplők icipici lakása, az icipici tévével és a röhejesen over the top akciósorozattal mind olyan apró részletek, amivel a rendező kifejezetten izgalmassá teszi a világot. A semmilyen országhoz nem köthető környezet mégis valamiért utópisztikusnak tűnik annak ellenére, hogy a technikai fejlődés megmaradt az analóg szintjén. Ugyan a film ezt nem hangsúlyozza ki túlságosan, mégis remekül illik ebbe a letargikus hangulatba, hogy mindenkit otromba gépek vesznek körül apró digitális kütyük helyett, és öltözködésileg is az ötvenes években ragadtak. Az iroda pedig mintha a Kockafejek rendszergazdáinak a bosszúja lenne az emberiség számára: ha nekik is egy sötét lyukban kell ósdi gépek mellett robotolniuk, akkor tegye ezt az egész emberiség. 

Ha már emberiség. Mindenki öngyilkos akar lenni, az emberek egyedül élnek, alig keresnek valamit, miközben rengeteget dolgoznak. Magányosak, kiszolgáltatottak, és valós jövőkép nélkül tengetik a mindennapjaikat. Ismerős?

Azt nem mondanám, hogy feltétlenül a mai fiatalok helyzetére próbáltam volna reflektálni a filmben, de azt én is figyelembe vettem, hogy a mai, egyre sekélyesebb kommunikáció és az emberi kapcsolatok elértéktelenedése miatt drasztikusan változik az, ahogy egymáshoz állunk. Azonban legalább ekkora inspirációt jelentett az irodai munka leképezéséhez a Kockafejekben szerzett tapasztalatom.

Így az sem véletlen, hogy a Kockafejekből kisebb szerepekre feltűnik Matt Berry, Christopher Morris és Chris O'Dowd is. Az egyik legmeglepőbb cameo mégis J Mascishoz, a kultikus Dinosaur Jr. grunge banda gitárosához fűződik.

Imádom őt, magasan a kedvenc gitárosom. Remek karakternek tartom és csodálkoztam is, hogy eddig miért nem fedezte fel egy filmes sem.

Ayoade le se tagadhatná, hogy imádja a rockzenét, olyan zenekaroknak forgatott már klipet, mint az Arctic Monkeys, Yeah Yeahs Yeahs, Vampire Weekend és a Kasabian. Legnagyobb vágya mégis az, hogy

Egyszer nagyon szeretnék a Kim Deallel dolgozni, a Pixies a kedvenc zenekarom.

Nem akartam elrontani a kedvét és megmondani neki, hogy Kim Deal tavaly nyáron kiszállt a Pixiesből, ezért inkább a film legutolsó jelenetére tereltem a beszélgetést.

Mindenki azt hisz, amit akar, az én véleményem ott van a filmben.

A hasonmás nézése közben végig az volt a benyomásom, hogy nagyjából ilyennek kellene lenniük a magyar szerzői filmeknek is. Nincs az ember szájába rágva semmi, van egy szituáció, azt a szereplők próbálják megoldani, aztán lesz, ami lesz. Közben remek képkivágásokkal dolgoznak, meglepően szórakoztató japán, koreai és kínai rockzene szól, és a látszólag indokolatlanul, kontextusából kiragadott és felhangosított apró háttérzajokkal keltett feszültség is egy nagyon ügyes, egyedi húzás.

Egyedül az fáj, hogy James Simon, vagyis a főhős inverze miatt bántóan kiszámítható a cselekmény, amit egyedül Eisenberg színészi játéka ment meg. Ugyan Ayoade világa nem egy tökéletes Dosztojevszkij-adaptáció, hazafelé mégis azon kaptam magam, hogy még többet meg szeretnék tudni erről a furcsa alternatív jövőről, ahol a technológia megmaradt analógnak, az emberek még mindig két számmal nagyobb zakót hordanak, és mindenhol ázsiai rockzene szól.

Korábban a tavaszi időszak legígéretesebb filmjei közé soroltuk A hasonmást, és tulajdonképpen nem is okozott csalódást. Simán el tudom képzelni, hogy az évek múlásával kultfilm lehet belőle: bár a történet Ayoade pesszimista világával válik kerekké, és még ugyan a főhős végzete is kiszámítható, mégis elégedetten dőlhettünk hátra a végén.