Ezek a rémségek velünk maradnak

Ragyogás (1980)

Bár ezen a listán főleg újabb filmek vannak, ez a klasszikus nem maradhatott ki. A Ragyogás minden legjobb horrorfilmek listán fent van, az indexesek közül is többeket megrázott. Főleg azokat, akik túl korán találkoztak vele. „Sajnos túl korán láttam a Ragyogást, a halott nő a fürdőszobában napokig rémálmokat okozott.” „Egyszer télen betévedtünk egy balatoni szállodába, ami kísértetiesen emlékeztetett a Ragyogás szállójára. A kétfős személyzet hiperkedves volt, de megkönnyebbülés volt eljönni, mielőtt üldözni kezdenek a konyhakéssel.”

Pár éve még dokumentumfilm is készült a film áldozatairól. A 237-es szoba a Ragyogásban felfedezni vélt titkos kódokat, rejtett üzeneteket, különböző összeesküvés-elméleteket mutatja be. Vannak rajongók, akiknek csak szimplán a rögeszméjük ez a film, és vannak olyanok, akiknek egész mentális betegsége e köré a horror köré épül. Bármilyen abszurd, egyesek szerint a Ragyogás az indiánok helyzetéről, mások szerint a holokausztról vagy a holdra szállás meghamisításáról szól.

Más világ (2001)

Nicole Kidman filmje sokunkban mély nyomot hagyott. Pedig nincs benne sem vér, sem kínzás, sem szörnyek, a főszereplő egy anya és két kisgyereke. 1945-ben járunk Jersey szigetén, a második világháborúnak ugyan már vége, de Grace férje nem jött haza. És ha ez nem lenne elég, mindkét gyereke beteg: nem érheti őket napfény. A hatalmas házban, ahol élnek, senki nem nyithat ki egy ajtót sem, amíg be nem zárta a mögötte lévőt. Állandó félhomályban, szigorú szabályok között élni amúgy sem könnyű, de a család életét rejtélyes jelenségek is nehezítik.

„Az amerikai horrorfilmekhez szoktatott nézőknek talán lassú lesz a film cselekményvezetése és vágási technikája, de a hosszú, nyugodt jelenetek csak a feszültséget növelik, hogy aztán elemi erővel törjön ránk a rettegés, ami minden idegszálunkat megcsavarja” – írtuk róla bemutatásakor, és több mint tíz évvel később sem mondhatunk mást. Ahogy Nicole Kidman csörgeti a kulcsait, ahogy a gyerekek veszekszenek, ahogy az új szolgálók próbálnak alkalmazkodni a ház furcsa szabályaihoz, látszólag hétköznapi dolgok, amik mégis egyre növelik a rettegésünket. Külön pluszpont jár a spanyol rendezőnek, Alejandro Amenábarnak a befejezésért, ami szintén felejthetetlen. És a következmények? „18 évesen láttam, és utána mindig úgy mentem át egyik szobából a másikba, hogy mindkét helyen felkapcsoltam a villanyt, aztán visszamentem az első szobába lekapcsolni, ahonnan már kijöttem.”

Visszafordíthatatlan (2002)

Gaspar Noé filmjét nem sokan nézik meg másodszor. És nem azért, mert rossz film, hanem mert szinte kibírhatatlan élmény. Marcus (Vincent Cassel) és barátnője, Alex (Monica Belucci) összevesznek egy házibuliban, a nő fogja magát és hazamegy. Útközben egy aluljáróban megtámadják, brutálisan megerőszakolják és megverik. Ezt több mint tíz percen át kell néznünk. Marcus és barátja, Pierre bosszút esküsznek, felkutatják az elkövetőt, és egy tűzoltókészülékkel agyonverik. Vagyis azt hiszik, hogy őt verték agyon.

Talán nincs olyan nő, akinek éjszaka, egyedül hazafelé tartva ne jutna eszébe néha ez a film. „A ciccegő neonfény a Visszafordíthatatlan aluljárós jelenetéből: azóta is mindig eszembe jut és összerezzenek, ha ilyen lámpával találkozom, akár aluljáróban, akár folyosón.” A Visszafordíthatatlant rossz volt nézni és rossz visszagondolni rá, de azzal semmiképpen nem vádolható, hogy olyan film, amit két perc alatt elfelejtünk. Jobban félünk és jobban féltjük egymást, a világot pedig még pokolibb helynek látjuk – ha ezt akarta elérni a rendező, maximálisan sikerült.

Felejtés (2004)

Néha egy nem túl jó film is okozhat maradandó élményeket, főleg, ha nem néztük meg előtte a trailert. Ilyen Julianne Moore 2004-es Felejtése, amiben a hősnő egy repülőgép-szerencsétlenségben elveszíti a kisfiát. Egy pszichológus (Gary Sinise) próbál segíteni neki, de egy idő után elmondja a nőnek, hogy sosem volt gyereke, így az nem is halhatott meg, az egészet csak beképzeli.  

„Tök közepes film, Julianne Moore se menti nagyon meg, de moziban néztem, és kétszer annyira beszartam rajta, hogy a szívem még percekig gyorsan dobogott, pedig akkor már 29 éves voltam. Az egyik a karambolos jelenet, amikor tök váratlanul totálra törik a főhős kocsiját, és ezt belülről látjuk, de inkább a hirtelensége ijesztő. A másik, amikor az ufók először szippantják ki az égbe az egyik embert, nagyon hirtelen és ijesztő hangeffekttel. Nem néztem meg előtte a trailert, nem tudtam semmit a fimről, azt sem, hogy ez ilyen ufós-szippantgatós film.” A film áldozata ehhez még hozzáfűzi, hogy „aki hirtelen ijesztő hangeffekttel operál, az szopjon pónit, ez tök olcsó filmes eszköz, engem szarassanak be rendesen”.  

Árvaház (2007)

A spanyolok tudnak valamit, ha rémisztgetésről van szó. Az Árvaház az a film, ami után folyamatosan a hátunk mögé pillantgatunk kísértetgyerekeket keresve, még akkor is, ha tudjuk, hogy kísértetgyerekek nincsenek. A főszereplő, Laura árvaházban nőtt fel. Felnőttként elhatározza, hogy saját hétéves kisfia, Simon mellett fogyatékos gyerekeknek nyit árvaházat ott, ahol annak idején maga is nevelkedett. A megnyitó napján Simon eltűnik, Laura pedig nem csak ezen a világon kezdi keresni.

Az Árvaház egyszerre izgalmas kísértetsztori, amiben néhány jelenet annyira ijesztő, hogy a mellettünk ülő nyakába ugrunk a moziban (megtörtént eset), de közben egy szívszorító dráma is, gyászról, anyaságról, ragaszkodásról és a legszörnyűbb felismerésről, ami csak embert érhet. Ráadásul a World War Z folytatását rendező Juan Antonio Bayona olyan megindító befejezést készített a filmhez, hogy az Árvaház lett az a rémfilm, amin végül elsírjuk magunkat. Nem (csak) félelmünkben, hanem mert megszakad a szívünk.

Eden Lake – Gyilkos kilátások (2008)

Az Eden Lake nem az esti bulizást, hanem a vidéki kirándulásokat keseríti meg örökre. Jenny (Kelly Reilly) és Steve (Michael Fassbender) jól szituált, nagyvárosi, értelmiségi pár. Úgy döntenek, hogy a hétvégét az Éden-tónál töltik, Steve itt szeretné megkérni a lány kezét egy nagy brillel, mi mással. A romantikus sátrazást helyi kamaszok zavarják meg, akik finoman szólva sem szimpatizálnak a párral. Először csak a magnót üvöltetik, aztán elszabadul a pokol.

Az Eden Lake-ben az a legnyomasztóbb, hogy egy kicsit mindenkinek ismerős helyzetet mutat be, legalábbis az elején. Mindenki látott vagy átélt már olyat, hogy valakibe belekötnek, de nincs mivel visszavágni. Érezte a tehetetlenséget, amikor a neveltetése, az elvei vagy az értékrendje nem engedi, hogy úgy vágjon vissza, ahogy betámadták. Vagy egyszerűen csak abszurdnak érzi, hogy félig gyerekekkel vegye fel a harcot. Hiába beszél mindenki angolul, ebben a filmben nincs közös nyelv. Eleinte ezt érzik a film felnőtt szereplői is, akik végül keservesen megbánják, hogy jó fejek akartak lenni. „Szégyen-gyalázat, de amióta ezt a filmet láttuk, és meglátunk egy csapat részeg angol kamaszt, állandóan eszünkbe jut, hogy mindjárt elkapnak és jól megkínoznak.”

Fogságban (2013)

Viszonylag friss trauma a Fogságban, Hugh Jackman gyerekrablós filmje. Ez sem horror, bár van benne kínzás, kegyetlenség bőven. Mégsem emiatt maradt emlékezetes, hanem a szereplők kiszolgáltatottsága miatt. „Van az a jelenet, amikor a torz arcú fiú bemegy Hugh Jackmenék lakásába, miközben ők otthon vannak, de nem veszik észre. Azóta MINDIG bezárom az ajtót, pedig én erre korábban egyáltalán nem figyeltem.”

Ráadásul a Fogságban is sokkal több egy szimpla emberrablós filmnél. Miközben végig izgulunk, olyan stresszben vagyunk, mint a főszereplők, egy csomókérdést is kapunk az arcunkba az önbíráskodásról, a 9/11 utáni Amerikáról, férfiszerepekről. És mindez végtelenül nyomasztó, szürke látványvilággal egészül ki. A kanadai rendező, Dennis Villeneuve szintén ért a filmek kétértelmű lezárásához, így aki olyan lelkialkat, az megnyugtató, aki meg nem, az nyomasztó véget kapott.

Lényegében bármi

Tulajdonképpen bármitől lehet parázni, ez csak életkor vagy lelkiállapot kérdése. Egy gimnazistával is előfordulhat, hogy ijesztőnek találja a Terminátort, és egy felnőtt is félhet attól, hogy kinn felejtik a nyílt tengeren.

„A Terminátor 1 és 2 volt rám még nagy hatással. Pedig a 2-nél már gimis voltam, de az, ahogy átalakul más személlyé, elég ijesztő volt. Konkrétan a film után a pasim rossz választ adott arra a kérdésre, hogy melyik gimibe jár, mire hatalmasat sikítottam, hisz rájöttem, hogy ő is egy Terminátor.”

„Az Ómenre 8 évesen ültünk be a tesóimmal. Volt a filmben pár ijesztő jelenet, ami miatt azóta sem bírok rendesen horrort nézni. Mikor állati csontokat talál egy sírban a fia anyja helyett, vagy amikor levágja a fotós fejét egy üvegtábla.”

„10 évesen titokban megnéztem A Bolygó neve: Halált éjszaka a tévében, és annál a résznél, amikor a falra tett, már bebábozódott hullanő kinyitotta a szemét, felordítottam, és átrohantam a szobámba.”

„Engem a kifejezetten ijesztgetős filmek soha nem ráztak meg, mert én hülye realista vagyok, és tudom, hogy velem nem történhet meg. Igazán azok a filmek ráznak meg, amik velem is megtörténhetnének, mint amikor a két búvár kint marad a vízen a Nyílt tengeren-ben, attól kész voltam. Még most izzad a tenyerem, ha rá gondolok.”

(Ez persze egy teljesen szubjektív válogatás, de a kommentekben mindenki leírhatja, hogy ő melyik film miatt hagyta égve a lámpát éjszaka.)