Negyvenéves korára mindenki kicsit aluldugott

2002-ben készült a  Lakótársat keresünk című francia film, amiben egy lakásnyi, kulturálisan eltérő egyetemista élt együtt nagyon boldogan. Az egész tulajdonképpen egy egészestés Erasmus-reklám volt, ami arról szólt, hogy élj külföldön, láss világot, ismerd meg Európa minden nemzetét. A film szereplőinek is komoly karrierlöketet adott a film: Kelly Reilly, Romain Duris, Cécile De France és Audrey Tatou még csak a szárnyaikat bontogatták. 2005-ben természetesen folytatást is kapott a film, Még mindig lakótársat keresünk címmel.  Az eredeti címek a helyszínre próbáltak rájátszani: az első rész címe (L'auberge espagnole) Spanyolországra utalt, a második Oroszországra (Les poupées russes) - a 2014-es harmadik (New York kínai negyedében játszódó) epizód eredeti címe pedig Kínai kirakós (Casse-tete chinois) lenne, de a magyar keresztségben a Már megint lakótársat keresünk címet kapta a film. Már negyvenévesek a szereplők, New Yorkban élnek, és Audrey Tautou még mindig szerepel benne. Cédric Klapisch rendezővel Párizsban interjúztunk. 

A Lakótársat keresünk-filmek eddig az európai integrációt ünnepelték - a harmadik rész azonban New Yorkban játszódik. Miért? 

Én inkább úgy mondanám, hogy mindhárom film a globalizáció valamilyen formájáról szól.  Van egy generáció, amelyenek az előző húsz évben teljesen természetessé vált, hogy az egész világban éljen. Ma elég nyilvánvalóan New York a világ fővárosa, úgyhogy adta magát, hogy az új történetnek itt kell játszódnia. Van egy csomó jelenet, amiben New Yorkban lévő bevándorlókat látunk. Ezek azért tudnak annyira érdekesnek lenni, mert még a különböző nemzetekhez tartozó bevándorlók is egész máshogy élnek New Yorkban. Mivel én is itt jártam filmes iskolába, mindig szerettem volna New Yorkban forgatni. Mivel én is az voltam egy ideig, ismerek egy csomó New Yorkban élő franciát. Ahogy felnőnek a gyerekik, ők pont ugyanazzal a problémával kerülnek szembe, amivel a New Yorkban élő koreaiak, ukránok, japánok és Pouerto Rico-iak: hogy szeretnék iskolába küldeni a gyerekeiket, és el kell dönteniük, hogy amerikai vagy nemzeti iskolát válasszanak. Az első részben van egy jelenet, amikor a Spanyolországban élő ghánai diák arról beszél, hogy öt identitása van: ghánai, afrikai, spanyol, katalán és európai. Mostanra a harmadik rész szereplői is ugyanilyen helyzetben vannak New Yorkban. 

Egyre szereplőközpontúbb lesz a trilógia: az első rész inkább átfogóan mutatta be a huszonévesek világát, mostanra viszont kifejezetten róluk szól a történet. Hogy lett egy vicces-politizálós diákfilmből fejlődésregény?

Mindegyik film valamilyen életkorról szól. Egy diákfilm, amiben mindenki huszonéves, egy folytatás, amiben a megállapodással kínlódnak a 30 körüli hősök, most pedig egy lezárás. Ez rendezőként nagyon kényelmes, mert valahányszor újra forgatni kezdünk, Romain Duris ugyanúgy 12 évvel fiatalabb nálam, úgyhogy mindig éppen elég tapasztalatom van a témámhoz.

Én valami olyasmit érzek, hogy a filmek egyre komolyabbak. Máshogy is készült most a harmadik rész, mint a kétezres évek közepén az első kettő. Azokban például volt még egy csomó, ha nem is improvizáció, de nagyon spontán jelenet. Audrey Tautou, emlékszem, nagyon furcsállta eleinte hogy így dolgozom, mert Jean-Pierre Jeunet, az Amélie rendezője ebben épp az én ellentétem. Én viszont azt szerettem volna, ha a valódi reakcióit vinné a filmbe.  Mostanra viszont érettebbek lettek a karakterek, és úgy éreztem, komolyabbnak kell lennem nekem is.

A harmadik részben Xavier már negyvenéves, egészen más dolgok foglalkoztatják. Gyerekei vannak, és emiatt hirtelen a másik oldalról látja az egész világot. Átgondolja a saját szüleivel való kapcsolatát is: tudatosan dönt úgy, hogy másfajta apa szeretne lenni. Igazából itt válik felnőtté. Szóval inkább a negyvenéves korról szerettem volna forgatni. Ez az a kor, amikor már tényleg senki nem fiatal, de még nem is idős. Ez az a kor, amikor a legtöbb ember igazán idősnek kezdi magát érezni, pedig valahol azért még mindig fiatal.

Van a filmben egy szexjelenet Audrey Tautou és Romain Duris között. Valamennyire ez is társadalmi kommentár? Negyvenéves korára mindenki kicsit aluldugott lesz. 

Húha, tetszik a szó. Abszolút gondoltam valami hasonlóra, de szerintem itt a filmben nem annyira az életkor érdekes, hanem maga a szituáció. A második részben Xavier 30 éves volt, folyton azon járt az esze, hogyan szedhetne össze egy nőt, sőt ha rajta múlik, többet is összeszed egyszerre! Itt meg már apuka, aki fél elveszíteni a gyerekeit. Úgyhogy a szex Audrey Tautou és Romain karaktere között már teljesen meglepetésszerűen jön. Régóta ismerik egymást, azt gondolják, nem nagy ügy egy ágyban aludni. Aztán hirtelen mégis megtörténik a dolog, és hatással is van rájuk. De a vágy időben megelőzi a gondolatot, ami szerintem érdekes, és fontos bemutatni. 

Mennyire volt nehéz leforgatni Audrey Taotou kínai monológját?

Hónapokig készült arra a jelenetre, elég sokat panaszkodott rá. De kínai ismerőseimtől úgy hallottam, egész jó kiejtése lett végül. Ez a film szempontjából fontos jelenet. Igazán örülök, hogy van egy olyan nyelvünk, mint az angol, ami tényleg mindenkit összeköt, de jó dolog azért az is, hogy léteznek más nyelvek is. Imádom ezeket a dolgokat keverni, az előző részben Kevin Bishopnak kellett megtanulnia kicsit oroszul. 

Trilógiát tervezett eredetileg is?

Nem. Sőt két éve, amikor nekiálltunk a harmadik résznek, még azt hittem arról fog szólni, hogy Xavier boldogan él a azzal a nővel, akivel a második rész végén láttuk. Viszont egy hét után rájöttem, hogy a puszta boldogságról egyáltalán nincs semmilyen mondanivalóm, és hogy szükségem lesz valamilyen konfliktusra. A filmben a kiadó képviselője az én kételyeimet fogalmazza meg a boldogság ábrázolásával kapcsolatban. Úgy tűnik, a szereplők és az írók ellenérdekeltek: a szereplők a boldogságot keresik, az író meg inkább a problémákat. A filmben az egyik nagy téma az élet és az életről való mesélés közötti különbség lett, ami egyébként elég jól illik a korábbi kettő részhez is. De egyébként engem már az is meglepett, hogy az első rész után kérdezgettek a folytatásról. A második rész után már sejtettem, hogy szeretnék egy harmadikat is, de azt is éreztem, hogy szeretnék szünetet tartani. 

Mennyire volt nehéz harmadik részt csinálni?

Nagyon, főleg mivel ez előző két rész sikeres volt. Nagyon könnyű elrontani valamit.  Nem akartam például, hogy túlságosan hasonlítson a harmadik rész az első kettőre. Volt egy csomó buktató. Egészen más identitást akartam adni a filmnek, egészen másként akartam elkészíteni. A második csapda a túlzott önmagamba mélyedés volt. Ezt azért nehéz volt elkerülni, mert most is használnom kellett például a narrátort. Végül azt találtam ki, hogy Xavier a nézők helyett beszéljen a kiadójához, és neki mondja el a regényével kapcsolatos kétségeit, amik persze egy csomó szempontból az én kétségeim a forgatókönyvvel kapcsolatban.

Az első rész kilenc diákszereplőjéből most csak négy tér vissza, mi történt a többiekkel?

Azokat hoztam vissza, akiket ismét szerettem volna látni.

És lehet ennek valamennyi köze ahhoz, hogy pont ez a négy színész futott be nagyobb karriert?

Hát valamennyi köze biztos volt hozzá, befutott színészekkel például sokkal könnyebb együtt dolgozni. De szerintem elsősorban azért nem hoztam vissza a többieket, mert nem lett volna hely nekik a filmben, túl sok lett volna a szereplő volt. Ráadásul nem is lett volna túl reális, hogy Xavier New Yorkban összetalálkozzon a korábbi lakótársaival. Negyvenéves korára szerintem senki sem az egyetemről ismert barátaival szokott együttlógni.  Volt egyébként egy színész, akit szerettem volna visszahozni: a Williamet, Wendy bátyját alakító Kevin Bishopot. Sajnos nem sikerült.

Május közepén lesz az amerikai bemutató, ahol R-besorolást kapott a filmje, ami azt jelenti, hogy 17 évesnél fiatalabbak csak felnőtt kísérettel nézhetik meg. Nem aggódik emiatt?  Még az Unifrance szerint is szörnyű éve volt a francia filmnek.

A francia filmipar nagyon szabad, forgatás közben sosem kellett csak azért kihagynom jelenetet, mert valakinek nem tetszett. Örülök, hogy attól függetlenül dönthetek, hogy aggódnom kellene néhány néző reakciója miatt. De tény, hogy van mit tanulnia a szórakoztatásról a francia filmeknek, sőt, ebben elég világos, hogy az amerikaiak jobbak nálunk. Kicsit igyekszem is kilógni a sorból Franciaországban. Egy csomó francia rendező nagyon szeret magasművészként gondolni magára, és a fesztiválok közönségének készíteni filmeket. Én azért remélem, hogy miközben van mondanivalóm, szórakoztatok is. Emiatt például remélem, hogy kicsit jobban is teljesít majd ez a film Amerikában is. 

Negyedik rész is lesz, vagy most, hogy a trilógia kész, végleg befejezi ezeket a filmeket?

Igazából nem tudom. Mindig úgy terveztem, hogy a harmadik film után nem lesz több. De a színészek szeretnék folytatni. Ki tudja, tíz év múlva talán készítek egy filmet arról is, milyen érzés ötvenévesnek lenni.