Julianne Moore ráült a klotyóra

A hétvégén ugyan egy kicsit beborult az ég Cannes felett, és a szél is feltámadt, de ez egyáltalán nem érdekelt minket, mert olyan filmeket vetítettek, mint a nagyszerű Melquiades Estrada három temetése után visszatérő Tommy Lee Jones új rendezése, a Homesman, vagy a Capotet és a Pénzcsinálót jegyző Bennett Miller új filmje, a Foxcather, vagy az Animal Kingdom rendezőjének, David Michodnak az új filmje, a Rover Robert Pattinsonnal és Guy Pearce-szel.

Úgyhogy sztárokban sem volt hiány: Channing Tatum, Mark Ruffalo, Steve Carell (ők a birkózós Foxcather szereplői) mellett egyszer csak feltűnt az Expendables 3 stábja is (Sylvester Stallone, Jason Statham és Harrison Ford), de itt volt Hilary Swank, Monica Belucci, Melanie Laurent és Audrey Tatou is. Alig valakit láttam élőben,  inkább a szuper filmeket néztem a moziban. 

A Cosmopolis gigantikus fiaskója után tért vissza a cannes-i versenyprogramba David Cronenberg (A légy, Veszélyes vágy, Erőszakos múlt) rendező: a Maps to the Stars egy szatirikus lázálom Hollywoodról, elég jelentős sztárparádéval turbózva. Robert Pattinson és a limuzin (valamint Sarah Gadon) maradt az előző filmből, hozzájuk csatlakozott Julianne Moore, Mia Wasikowska, John Cusack, Olivia Williams, sőt, a Csillag háborúja Leia hercegnője, Carrie Fischer is nyomott egy remek cameót.

A Maps to the Stars a kanadai rendező saját értelmezése szerint nem akart támadás lenni Hollywood ellen, a benne ábrázolt problémák bármilyen ambiciózus közegben létezhetnének, egyszerűen annyi történt, hogy Bruce Wagner, mielőtt Cronenberg forgatókönyvírója lett, az álomgyár munkásait furikázta limósofőrként, így őket figurázta ki ebben a történetben. A film egyik visszatérő eleme a nevek folyamatos emlegetése, a name-dropping: a szereplők folyamatosan azt sorolják, hogy kit ismernek, kivel találkoztak, és mit tudtak meg tőle, mindenki attól lesz valaki, hogy ismer valakit vagy hallott valamit. Éppen ezért beszélt arról Julianne Moore a vetítés utáni sajtótájékoztatón, hogy a szereplők azért küzdenek, hogy láthatóvá váljanak, ez jelenti számukra a létezést.

A sztori két szálon fut. Az egyikben egy borzasztó családot ismerünk meg: Stafford Weiss (Cusack) sztárpszichiáter, a fia, Benji Weiss sztárszínész (Evan Bird), az anya (Olivia Weiss) az ő menedzselésével foglalkozik, Agatha lányuk (Wasikowska) pedig éppen kiszabadul egy titokzatos kórházból, ahova még titokzatosabb körülmények között került. A másik szálon az öregedő színésznő, Havana Segrand történetét követjük: őt játssza Julianne Moore szórakoztató átéléssel és túlzásokkal. A két szálat kicsit erőltetve és kicsit feleslegesen kapcsolták össze: dr. Weiss kezeli Havanát, aki véletlenül és tudtán kívül pont Agathát béreli fel asszisztensnek. Robert Pattinson meg néha autózik egyet a szereplőkkel.

Mindkét szál megért volna egy önálló sztorit is, de Cronenberget valószínűleg jobban vonzotta a tablókészítés, ahhoz viszont valahogy kevésnek tűnik ennyi frusztráció kétségkívül alapos feldolgozása. Ennek ellenére a Maps to the Stars végén csak annyival lettünk többek, hogy most már tudjuk, Hollywoodban valójában gonosz, rosszindulatú elmebetegek laknak – azaz semmi olyat, amit ne tudtunk volna korábban, ha már olvastunk Bret Easton Ellist. Igaz, az ő könyveiből A vonzás szabályai kivételével nézhetetlen filmek készültek, és végül is a Maps to the Stars egész elfogadható lett – még ha van is benne egy-két zavaró baromság és egy nevetségesen gagyi CGI-ban lángoló emberi test.

A szórakoztató részek inkább Julianne Moore karakteréhez köthetők: Havanából lehetett volna egy karikatúra is, neki viszont sikerült úgy megtöltenie drámával a történetét, hogy közben mégiscsak nevetséges tudott maradni. Átérezzük, hogy mennyire kétségbeesetten akarja azt a bizonyos szerepet, mégis nevetünk, amikor azt magyarázza, hogy fel akarták venni a meghallgatást, amire nemet mondott, hiszen ahhoz speciális sminket kellene kapnia, vagy amikor megtudja, hogy az egyik riválisának a gyereke szegény vízbe fulladt, és amiatt lehet, hogy ő veszi át az áhított szerepét, mire igazi naiv örömmel kezd tombolva táncolni. Julianne Moore nem tud hibázni. Tényleg nem fél semmitől: 53 évesen nem is a meztelenkedős jelenetei voltak az igazán bevállalósak, hanem amikor a hascsikarásával küzd a vécén ülve, és egyáltalán nem zavarja, hogy mennyire feszélyezi ezzel az asszisztensét.

Mia Wasikowska sem lenne rossz a pszichopata asszisztens szerepében, de az ő karaktere már annyira beteg és aberrált, inkább csak viszolygást kelt. Érdekes, hogy a vetítést követő sajtótájékoztatón az egész stáb egyetértett abban, hogy a Maps to the stars valójában egy vígjáték, és nevetni kell rajta, azért azt hozzá kell tennem, hogy elég bizarr humor kell ahhoz, hogy valaki ezen a filmen úgy őszintén kacarásszon.

Cannes pedig dübörög tovább: a kritikusok kedvence még mindig az angol festőről szóló, elég unalmasnak mondott Mr. Turner és a sokak által dicsért, háromórás török film, a Winter sleep. De a versenyprogramból hátravan még a Dardenne fivérek díjesélyes filmje, a 2 nap, 1 éjszaka és az Artistos Hazanavicius új rendezése, a Search. Az Un Certain Regardban jön a rendező Ryan Gosling és a Lost River, a Rendezők kéthetén a Sundance-fődíjas Whiplash, de a két magyar kisfilm, a Kivégzés (r: Szőcs Petra) és a Provincia (r: Kárpáti György Mór) bemutatkozása is ezután következik.