A punkban sok a macsó, kevés a boldogság

További Cinematrix cikkek

Lukas Moodysson készített filmet leszbikus iskoláslányról, meghurcolt észt prostituáltról és a világ pénzügyi igazságtalanságáról. A Mi vagyunk a legjobbak!-ban három tinilány punkzenekart alapít úgy, hogy ketten még az életükben nem fogtak hangszert, a harmadik pedig vadkatolikus. A rendezővel e-mailben készítettünk interjút.

A svéd Lukas Moodysson csak annyit válaszol e-mailben arra a kérdésre, hogy mit a 2001-es Együtt című filmjének régóta tervezett, de valószínűleg jegelt amerikai remake-jéről, hogy „Nem tudom, nem emlékszem.” Ami fura, mert ha Moodysson valamihez ért, az az emlékezés: a három legjobb filmje saját, vagy mások gyerekkori élményeinek a feldolgozásai, érzékenyen, részletesen, őszintén, és annyira valóságosan, hogy a Redvás Amalt vagy a Mi vagyunk a legjobbak!-at nézve az ember már nem a jelenkori mindennapjaira gondol közben, hanem azokra a szörnyű, kellemetlen évekre, amikor a gimiben nem az órák miatt nyomorgott, hanem az azok közti szünetek miatt.

Pedig egy időszakban úgy tűnt, hogy Moodysson örökre maga mögött hagyta az éleslátását. A leszbikus tinilány önfelfedezéséről szóló Redvás Amal és a vicces-kedves hippikommuna családi kalandjairól szóló Együtt után elindult egy olyan mellékösvényen, amiről kevesen gondolták, hogy onnan visszatalál a főútra. A 2002-es Lilja 4-ever már egy prostitúcióra kényszerített lány igaz történeten alapuló megpróbáltatásairól szólt, de úgy, hogy egy idő után nem is jelenetek következtek a filmben, hanem gyomorrúgások. A Liljának lesújtó véleménye volt a társadalomról, mindegy volt, hogy az éppen posztszovjet vagy svéd, az emberek gyűlöletesek, gusztustalanok, gonoszak voltak, akik még a címszereplő tiszta lányt is tönkre tudták tenni azzal, hogy sarokba szorították és elvették tőle minden méltóságát.

A 2004-es Lyukat ütsz a szívembe ezt a mocskot a végletekig eltolta, Moodysson itt már nem is foglalkozott azzal, hogy legalább szép képeket komponáljon, vagy jeleneteket megírjon. Már a története is visszataszító, ahogy egy kövér zsíroshajú apuka a proli bevándorló haverjával próbál házipornót forgatni egy szerencsétlen fiatal nővel, de a rendező még megfejeli azzal a folyamatos kényelmetlenséget, hogy az olcsó digitális kamerával vett felvételeket műtétek és keménypornó alig felismerhető képsoraival szakítja meg (a film Svédországban a legszigorúbb korhatárbesorolást kapta, amit előtte csak a Salo – Szodoma 120 napja), a zenét néha fehér zaj helyettesíti, a jeleneteknek pedig néha az égegyadta világon semmi logikai felépítésük nincsen. Moodysson így tíz évvel a Lyukat ütsz a szívembe bemutatója után úgy gondolja, hogy nagyjából a film felét már máshogy forgatná le. Más filmjét nem akarná soha újraforgatni, de a sajátjain elgondolkodott:

Időm az nincsen rá, és nem hiszem, hogy bárki pénzt adna, de biztosan érdekes lenne.

Új filmje, a megint csak tinikről szóló, megint csak néhány évtizedekkel a múltban játszódó Mi vagyunk a legjobbak! pedig pontosan olyannak tűnik, mintha a saját filmjének, pontosabban az Együttnek ugrott volna neki megint, csak hippik helyett punkokkal, felnőttek helyett pedig általános iskolás lányokkal, akik nem hajlandóak tudomásul venni, hogy a nagyközönség szemében a punk meghalt, ezért az unalmas, semmitmondó popzene és az elnyomós tesiórák ellen punkzenekart alapítanak. Vicces csavar ez Moodyssontól, akinél az Együtt egyik legfontosabb aláfestő zenéje az S.O.S. volt az Abbától. Ő személy szerint a két filmet összehasonlítva lát párhuzamokat és különbségeket is, azt viszont csak sejtelmesen teszi hozzá, hogy szeret olyan dolgokat újra felvenni, amiket a múltban elejtett.

Moodysson viszont hiába játssza az érzékeny művészt, ő a punkon nőtt fel, és amikor az első díjait megkapta egy svéd filmfesztiválon, akkor is köszönet helyett a középső ujját mutatta a közönségnek. Amikor arról kérdezem, hogy összefutott-e már olyan trú punkkal, aki beszólt neki a kislányos filmje miatt, a következőt válaszolja:

Még nem. De a punkoknak megvan az a szokásuk, hogy mindent kritizálnak, szóval biztos, hogy előbb-utóbb eljön az a pillanat. Az egyik legnagyobb baj a punkkal az, hogy sokkal jobban foglalkozik az utálattal, mint a szeretettek. A zenének, sőt, úgy általában a művészetnek egyszerre kell tartalmaznia utálatot és szeretetet, dühöt és kedvességet, szomorúságot és boldogságot. A punkban pedig nincsen elég boldogság.

A punk szerinte túl férfias, túl sok benne a neandervölgyi macsó, amire végül is a filmje értelmes fricskát ad. A Mi vagyunk a legjobbak! főszereplői lányok, akik ugyan imádják a műfajt, de azért nem úgy tűnnek, mintha egy kukát is fel tudnának dühből rúgni. A három színésznő (Mira Barkhammar, Mira Grosin, Liv LeMoyne) teljesen amatőr volt, a rendező szerint ők tökéletesek voltak az első pillanattól kezdve, de sokat kellett bíbelődnie velük. Mármint nem a lányok miatt, hanem maga miatt, Moodysson irtó lassúnak tartja magát az ilyen munkában, folyamatosan ki kellett próbálnia magát, és a lányokat különböző kombinációkban, hogy mennyire megy a közös munka.

A közös munka a feleségével sem okozott gondot, a Mi vagyunk a legjobbak! ugyanis Coco Moodysson Aldrig Godnatt (Soha jó éjszakát) című önéletrajzából készült. A rendező szerint folyamatosan veszekszenek más dolgok miatt, de az adaptációval sosem volt probléma.

Moodysson mostanában Lykke Li-t hallgat és a befutáshoz nagyon közel álló göteborgi punkbandát, a Makthaverskant, bár ha ránézünk a nevetségesen aktív, és elsőre egy tinilány blogjára emlékeztető tumblrére, láthatjuk, hogy ugyanakkora elánnal rajong Miley Cyrusért, Rihannáért és a Cure-ért. Az utóbbival viszont egyáltalán nem szeretne sehogy közösködni, imádja őket, de ha megkeresnék egy klip vagy egy koncertvideó előtt, visszamondaná. Annyira sokat jelentenek neki, hogy még találkozni sem szeretne velük.

Ehhez a cikkhez ajánljuk

Bookline

E. O. Chirovici
Tükrök könyve - filmes borítóval

3817 Ft

Radnóti Miklós
Válogatott versek

1607 Ft