A punkban sok a macsó, kevés a boldogság

2014.06.22. 10:12

Lukas Moodysson készített filmet leszbikus iskoláslányról, meghurcolt észt prostituáltról és a világ pénzügyi igazságtalanságáról. A Mi vagyunk a legjobbak!-ban három tinilány punkzenekart alapít úgy, hogy ketten még az életükben nem fogtak hangszert, a harmadik pedig vadkatolikus. A rendezővel e-mailben készítettünk interjút. 

A svéd Lukas Moodysson csak annyit válaszol e-mailben arra a kérdésre, hogy mit a 2001-es Együtt című filmjének régóta tervezett, de valószínűleg jegelt amerikai remake-jéről, hogy „Nem tudom, nem emlékszem.” Ami fura, mert ha Moodysson valamihez ért, az az emlékezés: a három legjobb filmje saját, vagy mások gyerekkori élményeinek a feldolgozásai, érzékenyen, részletesen, őszintén, és annyira valóságosan, hogy a Redvás Amalt vagy a Mi vagyunk a legjobbak!-at nézve az ember már nem a jelenkori mindennapjaira gondol közben, hanem azokra a szörnyű, kellemetlen évekre, amikor a gimiben nem az órák miatt nyomorgott, hanem az azok közti szünetek miatt.

Pedig egy időszakban úgy tűnt, hogy Moodysson örökre maga mögött hagyta az éleslátását. A leszbikus tinilány önfelfedezéséről szóló Redvás Amal és a vicces-kedves hippikommuna családi kalandjairól szóló Együtt után elindult egy olyan mellékösvényen, amiről kevesen gondolták, hogy onnan visszatalál a főútra. A 2002-es Lilja 4-ever már egy prostitúcióra kényszerített lány igaz történeten alapuló megpróbáltatásairól szólt, de úgy, hogy egy idő után nem is jelenetek következtek a filmben, hanem gyomorrúgások. A Liljának lesújtó véleménye volt a társadalomról, mindegy volt, hogy az éppen posztszovjet vagy svéd, az emberek gyűlöletesek, gusztustalanok, gonoszak voltak, akik még a címszereplő tiszta lányt is tönkre tudták tenni azzal, hogy sarokba szorították és elvették tőle minden méltóságát.

A 2004-es Lyukat ütsz a szívembe ezt a mocskot a végletekig eltolta, Moodysson itt már nem is foglalkozott azzal, hogy legalább szép képeket komponáljon, vagy jeleneteket megírjon. Már a története is visszataszító, ahogy egy kövér zsíroshajú apuka a proli bevándorló haverjával próbál házipornót forgatni egy szerencsétlen fiatal nővel, de a rendező még megfejeli azzal a folyamatos kényelmetlenséget, hogy az olcsó digitális kamerával vett felvételeket műtétek és keménypornó alig felismerhető képsoraival szakítja meg (a film Svédországban a legszigorúbb korhatárbesorolást kapta, amit előtte csak a Salo – Szodoma 120 napja), a zenét néha fehér zaj helyettesíti, a jeleneteknek pedig néha az égegyadta világon semmi logikai felépítésük nincsen. Moodysson így tíz évvel a Lyukat ütsz a szívembe bemutatója után úgy gondolja, hogy nagyjából a film felét már máshogy forgatná le. Más filmjét nem akarná soha újraforgatni, de a sajátjain elgondolkodott:

Időm az nincsen rá, és nem hiszem, hogy bárki pénzt adna, de biztosan érdekes lenne. 

Új filmje, a megint csak tinikről szóló, megint csak néhány évtizedekkel a múltban játszódó Mi vagyunk a legjobbak! pedig pontosan olyannak tűnik, mintha a saját filmjének, pontosabban az Együttnek ugrott volna neki megint, csak hippik helyett punkokkal, felnőttek helyett pedig általános iskolás lányokkal, akik nem hajlandóak tudomásul venni, hogy a nagyközönség szemében a punk meghalt, ezért az unalmas, semmitmondó popzene és az elnyomós tesiórák ellen punkzenekart alapítanak. Vicces csavar ez Moodyssontól, akinél az Együtt egyik legfontosabb aláfestő zenéje az S.O.S. volt az Abbától. Ő személy szerint a két filmet összehasonlítva lát párhuzamokat és különbségeket is, azt viszont csak sejtelmesen teszi hozzá, hogy szeret olyan dolgokat újra felvenni, amiket a múltban elejtett.

Moodysson viszont hiába játssza az érzékeny művészt, ő a punkon nőtt fel, és amikor az első díjait megkapta egy svéd filmfesztiválon, akkor is köszönet helyett a középső ujját mutatta a közönségnek. Amikor arról kérdezem, hogy összefutott-e már olyan trú punkkal, aki beszólt neki a kislányos filmje miatt, a következőt válaszolja:

Még nem. De a punkoknak megvan az a szokásuk, hogy mindent kritizálnak, szóval biztos, hogy előbb-utóbb eljön az a pillanat. Az egyik legnagyobb baj a punkkal az, hogy sokkal jobban foglalkozik az utálattal, mint a szeretettek. A zenének, sőt, úgy általában a művészetnek egyszerre kell tartalmaznia utálatot és szeretetet, dühöt és kedvességet, szomorúságot és boldogságot. A punkban pedig nincsen elég boldogság.

A punk szerinte túl férfias, túl sok benne a neandervölgyi macsó, amire végül is a filmje értelmes fricskát ad. A Mi vagyunk a legjobbak! főszereplői lányok, akik ugyan imádják a műfajt, de azért nem úgy tűnnek, mintha egy kukát is fel tudnának dühből rúgni. A három színésznő (Mira Barkhammar, Mira Grosin, Liv LeMoyne) teljesen amatőr volt, a rendező szerint ők tökéletesek voltak az első pillanattól kezdve, de sokat kellett bíbelődnie velük. Mármint nem a lányok miatt, hanem maga miatt, Moodysson irtó lassúnak tartja magát az ilyen munkában, folyamatosan ki kellett próbálnia magát, és a lányokat különböző kombinációkban, hogy mennyire megy a közös munka.

A közös munka a feleségével sem okozott gondot, a Mi vagyunk a legjobbak! ugyanis Coco Moodysson Aldrig Godnatt (Soha jó éjszakát) című önéletrajzából készült. A rendező szerint folyamatosan veszekszenek más dolgok miatt, de az adaptációval sosem volt probléma.

Moodysson mostanában Lykke Li-t hallgat és a befutáshoz nagyon közel álló göteborgi punkbandát, a Makthaverskant, bár ha ránézünk a nevetségesen aktív, és elsőre egy tinilány blogjára emlékeztető tumblrére, láthatjuk, hogy ugyanakkora elánnal rajong Miley Cyrusért, Rihannáért és a Cure-ért. Az utóbbival viszont egyáltalán nem szeretne sehogy közösködni, imádja őket, de ha megkeresnék egy klip vagy egy koncertvideó előtt, visszamondaná. Annyira sokat jelentenek neki, hogy még találkozni sem szeretne velük.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!