Hollywood nem engedi el a Neurománcot

Medencepucolóktól kezdve Aphex Twin házi kliprendezőjén át adócsaló producerig mindenki megpróbálkozott azzal, hogy filmre vigye William Gibson legendás, idén harmincéves regényét. Még senkinek sem sikerült, de ők megpróbálták.

A Neurománc-film a könyvadaptációk csótánya, egyszerűen képtelenség lefújni, eltaposni és megölni, annak ellenére, hogy harminc év alatt pár kósza híren, konceptrajzon és plakáton kívül mást nem nagyon sikerült összehozni belőle. Három évtizeden keresztül tartották különböző producerek annyira érdekesnek, hogy gyökeresen eltérő popkultúra-korszakokban akarták megvalósítani, akkor is, amikor még Gibson jóslatai túl fantasztikusnak tűntek, és akkor is, amikor már a mindennapi technológia meghaladta őket.

A plasztikai sebész és a két kókler

De vissza a medencepucolókhoz, ugyanis a Neurománc feldolgozásainak kacskaringós története 1985-ban kezdődik, a kaliforniai Beverly Hills szállodában tartott orvosi konferencián, ahol Ashley Tyler és Jeffrey Kinart halászta a dzsuvát a hotel medencéjéből. A két fiatalember itt találkozott Victor Rosenberg plasztikai sebésszel és a titkárnőjeként dolgozó Deborah Rosenberggel, akiknek valamilyen úton-módon sikerült lyukat beszélni a hasukba azzal, hogy van egy jó filmötletük. Az a filmötlet az egy évvel azelőtt megjelent Neurománc volt. 

A takarítóknak sikerült meggyőzniük a Rosenberg-házaspárt, hogy csengessenek ki 100 000 dollárt a megfilmesítési jogokért - ebből a pénzből pletyka szerint Gibson egy új konyhát épített magának –, Tyler és Kinart megalapították a Cabana Boy Productions nevű gyártócéget, az igazgatói székbe a sebész feleségét ültették, és elkezdték grundolni a feldolgozást. Sikerült valahogy bevonni az addig három filmet írt Earl Mac Rauchot (New York, New York, A kalapácsos visszatér, Nyomul a nyolcadik dimenzió!), és állítólag megkörnyékezték a Nyomul a nyolcadik dimenzió! rendezőjét és a Nagy zűr kis Kínában íróját, W.D. Richtert is. Richter és Rauch külön-külön nekigyürkőzött a forgatókönyvnek, de nem ment nekik. Tyler és Kinart is megpróbálkozott az adaptációval, de ők még katasztrofálisabb eredményt tettek le az asztalra. 

A Cabana Boy Productions eddig elég gyérül szerepelt, de 1988-ban mégis elkészítettek egy promóvideót arról, hogy mennyire bődületesen sikeres lesz a filmjük. A videóban megszólal Deborah Rosenberg, William Gibson, a Neurománc videojáték jogait birtokló LSD-pápa, Timothy Leary, és a láthatóan valamilyen kábszi hatására összefüggő mondatok elmondására képtelen Ashley Tyler is. Az ötperces videó tanulságos, de a gyártócég belső működéséről sokkal pontosabb képet lehet kapni egy másik dokumentumból, ami történetesen a Cabana Boys felszámolásáról szól. A Rosenberg-házaspárnak ugyanis elege lett abból, hogy csak pumpálják a pénzt a két medencepucolónak, eredményt viszont nem látnak sehol.

Keanu, a kacattár

Robert Longo képzőművész mindig is akart kezdeni valamit Gibson egyik szövegével. Ha valaki nem ismerné, Longo a nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb grafikusa és festője volt Patrick Nagel mellett, de annyira, hogy még az Amerikai pszichó filmadaptációjában is az ő  hanyattvágódó férfijai lógnak Patrick Batemen nappalijában. A multitalentum művész már dolgozott együtt Gibsonnal, két színpadi performanszában is besegített az írással, de amikor az Elektra Records lemezkiadó cég felajánlott neki másfél millió dollárt egy nagyjátékfilmre, akkor komolyabbra fordultak a dolgok és azonnal az írót kereste meg telefonon. Longo első ötlete a Neurománc volt, de Gibson helyette a Johnny, a kacattár című novelláját javasolta.

Egy 1995-ös, Wiredben megjelent interjújában Longo elmondja, hogy már évekkel ezelőtt elkezdődtek a Johnny Mnemonic – A jövő szökevénye előkészületei. Az Elektra által felajánlott másfél milliót végül nem kapta meg, a jogokat mai napig birtokló Peter Hoffman producer viszont elkezdte Cannes-ban úgy árulni a filmtervet, minta Dolph Lundgren lenne a főszereplője. Longo álma egy kisköltségvetésű művészfilmről teljesen szertefoszlott, többek között Andy Vajnával is le kellett ülnie egyezkednie, hogy a Carolco stúdiónak mennyi pénzért tudná elkészíteni a novella feldolgozását. Lundgren neve viszont egy rakat pénzt hozott, Takeshi Kitano szerepeltetése bevonzotta az ázsiai befektetőket, az eredetileg Johnny szerepére szánt Val Kilmer is megnyerte a pénzeszsákokat. Gibson és Longo is beleadott a saját pénztárcájából, összeállt a huszonöt millió dolláros költségvetés, a producerek reménykedtek, hogy ha a Johnny Mnenomic visszahozza a pénzét, akkor azzal megnyílhat az út a Neurománc felé. A TriStar annyira beindult Keanu Reeves miatt, hogy nagy nyári sikerként indították, két héttel a Mindörökké Batman előtt, és várták, hogy talicskával tolhassák a pénzt. Még mielőtt kijöhetett volna a film, Gibson lelkesedésén és a potenciális megasikeren felbuzdulva Hoffman aláírt az Alliance Pictures-szel egy szerződést az 50 milliós költségvetésű Neurománcról, amit a tervek szerint Longo rendezett volna.

Hollywoodban nincsenek bukások, csak elnyújtott sikerek, a Johnny Mnemonic évekkel később visszahozta a befektetett pénzt, de a premierre alig volt bárki is kíváncsi. A kritikusok szétszedték, nevetségesnek és olcsónak tartották, még az akkoriban sztárnak számító, de olajozatlan gépembernek ható Keanu Reeves sem segített a pozitív fogadtatásban. Longo azzal magyarázta a negatív klopfolást, hogy direkt próbált meg az akciófilmes konvenciók ellen menni, szándékosan lettek torzak a beállítások, zavaróak a vágások, ritmustalanok az akciójelenetek, de akkor már teljesen mindegy volt.

Longo nem rendezett több játékfilmet, az egyetlen megvalósult Gibson-adaptáció ezen kívül a már tényleg művészfilmes New Rose Hotel volt, Abel Ferrara rendezésében és Willem Dafoe-val a főszerepben. A Johnny Mnemonic legnagyobb öröksége a filmtörténetben az, hogy mindig be fog kerülni a vicces honlapok „hogy képzelték el húsz évvel ezelőtt az internetet?”-listáiba, a Komputerkémek és A hálózat csapdájában mellé. Bár pont idén vásárolta meg a Facebook az Oculus Riftet, szóval lehet, hogy már csak pár évig fogunk nevetni ezen.

Gyere apucihoz

Lehet, hogy a Johnny Mnemonic minden szempontból elhasalt, de a Neurománc körüli általános felhajtás miatt Hoffman feltehetőleg nem akarta még temetni a filmtervét. Az egyetlen rendező, akinek a neve felmerült, Chris Cunningham volt. Aki képben volt a kilencvenes évekbeli kliptrendekkel, annak ismerős lehet a neve, ő volt a legbizarrabb és talán a legtehetségesebb az akkoriban feltűnt rendezők (Michel Gondry, Spike Jonze, Mark Romanek) közül. Cunningham Hollywoodban csak elvétve fordult meg, dolgozott A végső megoldás: Halál speciális szörnyeffektjein és modelleket épített Az éjszaka szülöttjei című Clive Barker-adaptációhoz, de a hírnevet az Aphex Twinnek készített videoklipjei hozták meg neki. A Windowlicker félelmetes gengszterrap-szatírája és a Come To Daddy panelhorrorja után egy tisztességes producer a fél karját odaadta volna, ha rá lehetett volna venni egy játékfilm rendezésére.

Gibson egy 1999-ben megjelent interjú szerint száz százalékban támogatta Cunninghamet, aki saját bevallása szerint tizenkét éves kora óta rendszeresen újraolvassa a regényt.

Meg is látogatta a Hollywood-i kényszeres procedúráktól ódzkodó, visszahúzódó rendezőt, aki éppen akkor fejezte be az All Is Full Of Love Björk-klipet, úgyhogy a beszélgetést egy megépített, de nem működő szexrobot mellett folytatták le, ami Gibson elmondása szerint ráadásul Aphex Twin néven zenélő Richard D. James fejét viselte.

Cunnighamnek az lett a veszte, ami miatt Gibsonnak szimpatikus volt: elsőfilmes rendezőként Hoffmanék nem adták meg neki a végső vágás jogát, ezért jobbnak látta távozni. Az általa készített storyboardokból és tervekből azóta semmi sem került nyilvánosságra. Cunnigham azóta csak két videoklipet rendezett, nincsen szó arról, hogy valaha játékfilmet készítsen.

Mivel akkor még lényegesebben kis fordulatszámmal pörögtek a filmes pletykablogok, Cunnigham távozásáról csak akkor értesült a nagyközönség biztosan, amikor 2004-ben maga Gibson jelentette be egy rajongói kérdésre („Igaz, hogy készül egy Neurománc-film?”) a saját fórumán:

Uwe Boll nem ért rá?

Hoffman nem állt meg, 2007-ben diadalmasan bejelentette, hogy a Neurománc egyre kevésbé pöfögő vonatába megint sikerült szenet, egész pontosan még húsz millió dollárt lapátolni. Longóról már szó sincs, Cunningham csak egy mendemonda, a stafétát ugyanis Joseph Kahn veszi át. Hogy a kicsoda? Michael Bay nem hallotta a kokóhalmoktól a telefonját? Uwe Boll éppen valahol Romániában erőszakolt meg egy videojátékot? Nagyjából így károgtak a gibsonisták, mert Kahn addigi két legismertebb munkája az Britney Spears Toxic-jához készült videoklipje, és az ostobaság netovábbjaként is ismert motoros akciófilm, a Vas volt. Az más kérdés, hogy a Vas szándékosan volt eltúlzott és röhejes, a Halálos iramban című üresfejű filmek direkt paródiájának készült, de az itt teljesen mindegy volt, Kahn szörnyű választás volt mindenki, kivéve Hoffman szerint, és kész. 

Hoffman a Hollywood Reporternek elmondta, hogy a Neurománc film igazából egy megüresedett helyre slisszolt be a stúdió tervében, elvileg a holland Paul Verhoeven The Winter Queen című kosztümös filmjét forgatták volna, de a főszereplőnek szánt Milla Jovovich terhes lett, úgyhogy ezért iparkodva lehetett megkezdeni a gyártást. Sorjáztak a színészpletykák, először 2008. januárjában jött a felhördülés, hogy a felnőtt Anakin Skywalkert játszó Hayden Christensen lesz Case, majd egy évvel később jött a másik pletyka, hogy Liv Tyler is aláírt. Már az első hír is annyira sok volt, hogy a Guardian egy hosszú cikket szentelt annak, hogy tessék békénhagyni a Neurománcot, az megfilmesíthetetlen, nem lehet átültetni a vászonra, és különben is, miért egy fahangú, robotszerű, érzelmekre képtelen kartonember fogja a főszerepet játszani. Ezt az utóbbit mondjuk nem a Guardian mondta, hanem én.

Kahn nem örülhetett sokáig a lehetőségnek, ugyanis három évvel később Hoffman hirtelen bejelentette, hogy a kanadai Vincenzo Natali, a Kocka és a Hibrid rendezője fogja dirigálni a Neurománcot. Kahn állítólag az utolsó pillanatig dolgozott a forgatókönyvön, de a kirúgás után nem vesztegette sokáig az időt, 2011-ben kijött a zseniálisan vicces Detention című sci-fi/horror/tinivígjáték/időutazós thrillere, amivel megmutatta, hogy sokkal több, mint Britney Spears és Linkin Park videók bérrendezője.

Itt állunk most

Natali bejelentésével beindult a hírgép. Egy évvel később érkezett a közlemény, hogy a még bőven az előkészítés fázisában lévő filmet sikerült eladni Cannes-ban Dél-Koreába, Thaiföldre, Taiwanban, Kínában, a Fülöp-szigeteken, Indonéziában, Malajziában, Indiában, Lengyelországban és a Közel-Keleten, illetve az is kiderült, hogy már elkezdődtek a munkák a speciális effekteken, a film forgatása pedig 2012 első negyedében indulhat.

Nem indult.

Aztán érkezett az a hír, hogy Lorenzo Di Bonaventura sztárproducer (Transformers, G.I. Joe) is beszállt a gyártásba, a Neurománc pedig koprodukció lesz három ország között. A három ország cége a Peter Hoffman vállalkozásából született Neuromancer Productions UK, a kanadai Prodigy és 

Kerestem a Pioneert és Hoffman cégét is, hogy ez mi a manót jelent, egyelőre még nem kaptam választ. Ki tudja, mi változott két év alatt.

Természetesen Natalinak minden egyes interjújában szembe kellett néznie a kérdéssel, hogy mi van most a Neurománccal. A rendező elkezdett mindenkit csitítani és mindenkitől egy kis türelmet kérni, ugyanis ez nem egy nagy stúdiófilm lesz, hanem egy független forrásokból finanszírozott, de mégis nagyobb költségvetésű film, amihez nagyon sok csillagnak kell együtt állnia, hogy valami szimpatikus dolog kisüljön belőle. Két éve még csak szőrmentén emlegette, hogy már elkezdett gondolkodni a szereposztáson, nem sokkal később már szárnyra keltek olyan pletykák, hogy Mark Wahlberget és Liam Neesont válaszották ki két főszerepre.

A független producerek ellenére Hollywoodról van szó, Wahlberg és Neeson szerepeltetése úgy futott végig a világhálón, mintha tutibiztos szerződésük lenne, pedig valószínűleg di Bonaventura csak bedobta a két nevet, hogy másokkal jobban tudjon tárgyalni. A hírt robbantó Moviehole forrásai is megjegyezték, hogy igazából senki nem írt alá semmit. A vágyálom szerint Wahlberg lett volna Case, Neeson pedig Armitage.

Hoffman cége a 2013-as American Film Marketre már azt ígérte, hogy egy négyperces, korai vizuális effektekből összerakott előzetest fog vetíteni, de ez sem történt meg.

Annak ellenére, hogy Natali állítása szerint a forgatókönyv már évek óta készen volt, és egyáltalán nem az volt a legnagyobb macera a Neurománccal, hanem a finanszírozás összegereblyézése. A forgatókönyvről ezt nyilatkozta egy interjúban:

És itt állunk most. Ha szigorúan számoljuk, 1988 óta folyamatosan készült a Neurománc, és folyamatosan gáncsolja el valaki vagy valami. Natali reményteli, és valóban úgy tűnik, hogy az ő változata van most a legközelebb ahhoz, hogy elkészüljön, hacsak nem gáncsolja el Peter Hoffman adócsalási ügye. Hoffman ugyanis adókedvezményt kapott azért, hogy egy Louisiana-i lerobbant palotából utómunkastúdiót készítsen. A ház brossúrája szerint a True Detective és az új Majmok bolygója stábja is használta a létesítményt, valójában azonban azzal vádolják, hogy a kedvezmények igénybevételekor beadott költségei nem felelnek meg a valóságnak. Bár ez lehet, hogy inkább egy jogi cikkbe való információ, mint egy William Gibson-adaptációról szólóba, úgyhogy abba is hagyom, de nem ígérem, hogy addig nem veszek levegőt, amíg a Neurománc mozikba nem került.