A hipsztersapkás paptól az ördög is berosál

Az elmúlt évek egyik legjobb (értsd: legijesztőbb) horrorja James Wan Démonok között című filmje volt, pedig ha van valami, amit untig ismert kaptafákra húztak fel, akkor ez az a film. Minden fordulat, beállítás, ijesztgetés ismerős volt valahonnan, a néző előre tudta, mikor és hogyan fogják a frászt ráhozni, mégis, amikor előkerült egy démonpofa a pince mélyéből, majd' lefosta a bokáját. A Démonok között egyszerű eszközökkel, kiváló hanghatásokkal és beállításokkal kergetett az infarktus szélére, az ezen a héten bemutatkozó, Távozz tőlem, Sátán! viszont ostobaságával és primitív filmes nyelvezetével keserített el.

Az ismerős horrortoposzok egyik legkedveltebbike az ördögűzős-démonos-testrablós, az, amikor valami rohadék belebújik az egyik szereplő bőrébe, a főhősök meg kiűzik belőle. Vagy nem. Vagy csak úgy tűnik, mintha, de mégsem, mert a stáblista után megszólal a síron túli, rettentő hang, és máris tudjuk, hogy jön a folytatás. Az eredetileg Deliver us From Evil címre hallgató Távozz tőlem, Sátán! a műfaj nagy klasszikusához, az Ördögűzőhöz hasonlóan nem nagyon igyekszik palástolni, hogy miről fog szólni, a plakát láttán menten tudjuk, hogy mi a központi konfliktus és mit fognak vele csinálni, az egyetlen kérdés csak az, hogy Eric Bana vagy Edgar Ramirez lesz a pap. 

Ramirez lett, Banának a rendőr szerepe jutott, aki (sokk, horror) hitt istenben, de egy fiatalkori trauma után már nem nagyon. Ezt, mármint az ateista hozzáállást kicsit meg is szólja a film, volt olyan pont, amikor már én éreztem magam kellemetlenül a karakter helyett. A hit rém fontos dolog ám az ördögűzésnél, röhögve nem lehet ilyeneket csinálni és a Bibliából felolvasni a démont idegesítő passzusokat. Ralph Sarchie (Eric Bana) azonban annyi mindent látott már, hogy csak legyint az ilyesmire, a forgatókönyvíró meg ránk, és a film első harmadában megmutatnak egy rakás, egymással látszólag semmiféle kapcsolatban nem lévő bűncselekményt (gyerekhalál, gyerekhalál 2, feleségverés, stb.) amikről persze mindenki tudja, hogy a Sátán művei - a film nyitójelenetéből azt is megtudjuk, hogyan került amerikai földre a gonosz, hát Irakból, honnan máshonnan. 

Sarchie nyomoz és összerakosgatja a mozaik darabjait, de olyan lassan és bambán, hogy legszívesebben ráüvöltenénk a nézőtérről hogy igen, a három katona a fényképen kapcsolatban van egymással, és persze, hogy feltűnő, ha ketten meghaltak, baszdmeg, ne csináld már. Aztán megjelenik a heroinistából pappá lett Mendoza (Ramirez), aki az addig csigalassúsággal vánszorgó és papírmasé karakterekkel előadott történetbe visz egy kis színt, és mélységet. A pap hipsztesapkában jár, láncdohányos és Jack Daniel's vedel, és a nyomozó természetesen nem hisz neki, de aztán egyre több jel mutat arra, hogy valami ősi szellem vegzálja a népet, és beadja a derekát. A végén meg jöhet az első perctől várt ördögűzés annak minden megszokott kellékével, bár van két olyan elem benne, amin kicsit meglepődtem.

A film a szokásos panelek egymás mellé pakolgatásával nem több egy Ómen-Ördögűző-Rítus hibridnél, aminek az üzenete nagyjából annyi, hogy a hit legyőz mindent, így irány a sarki templom, és tessék buzgón ájtatoskodni. A színészek (Olivia Munn hozza a kötelező rendőrfeleséget, Joel MacHale meg a nyomozó társát) Ramirezen kívül nem tudnak mit kezdeni a vékonyka karakterekkel, de mintha nem is akartak volna, gyorsan letudták, felvették a gázsit és el is felejtették az egészet - pont úgy,  mint a néző. 

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!