Így élünk mi Budapesten

Egy fiú reggel félig letolt nadrágban ébred, és amikor meglátja az emailjei között a nevére szóló lisszaboni repülőjegyet, kétségbeesetten hívogatni kezdi a barátait, hogy mégis mi történt előző este, mert ő bizony  semmire sem emlékszik. A haverok se sokra, de a flashbackekből valamennyire-nagyjából-körülbelül összeáll annak a pesti éjszakának a sztorija, amelyben fontos szerepet kap a bulinegyed összes fontos helyszíne, mint az Anker, a Fogasház, a Cézár, a Gozsdu, a Krimó, az indokolatlan gyrosok és az ezekből egyenesen következő hányások.

Talán már ebből is látszik, hogy Reisz Gábor filmje, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan miről és legfőképpen kinek szól. Éppen ezért volt furcsa, hogy egészen Karlovy Varyig kellett utazni, hogy végre megnézzem ezt a filmet: néha önkéntelenül is az angol feliratot figyeltem a vetítés közben, és arra gondoltam, hogy vajon a körülöttem ülő külföldi újságírók mennyit értenek egyáltalán ebből az egész világból. Úgy tűnt, hogy meglepően sokat, legalábbis jó helyeken nevettek.  

Eleve már a cím is jelzi, hogy itt valami egészen másra számíthatunk. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan – szinte tökéletes összefoglalása annak, amit ebben a filmben látunk. Valami nagyon fura, valami nagyon más, és mégis nagyon ismerős. De nem is a sztori, hanem egy életérzés. Reisz előző munkája, a Külalak című szuper kisfilm (itt lehet megnézni) egy nagyon erős képpel indult: a főszereplő Makranczi Zalán egy liftben utazik, és egyszer csak megreked két emelet között. A Van főhőse más típusú problémákkal küzd, de ugyanennyire nem találja a helyét. A film legelején elhagyja a barátnője (vagyis: „elviszi a hajszálait a lefolyóból”), és persze lappangva-játékosan nagyon fontos szerepet kap ennek az érzelmi szálnak a feldolgozása, de azért az legyen tiszta: a Van leginkább azt mutatja be, ahogyan a főhőse nem csinál semmit. Pontosan ez a válasza arra a kérdésre, amikor az őrjöngő szülei megkérdezik, hogy mégis mit akar csinálni Lisszabonban. „Semmit.”

Áron már nem diák, de még nem felnőtt, a munkaügyi központban hallott kifejezések legalább annyira értelmezhetetlenek számára, mint amikor a szülei vagy a barátai beszélgetnek a feje felett.  Ferenczik Áron egyáltalán nem színész: Reisz osztálytársa volt az Filmművészeti Egyetem rendező szakán, mégis ennél jobb főszereplő nem kell, rettenetesen szórakoztató figura, szinte mondatonként idézhetném a dumáit. Az őt körülvevő amatőrök esetlensége nagyon jól működik, mert így végre tényleg arról készült egy film, hogy milyen most Budapesten élni és létezni. Az egyik haver például pösze, ami engem egyáltalán nem zavart, pont ettől lett olyan életszerű a film, hiszen a főszereplő barátait a rendező valódi barátai alakítják, akikkel egyébként is eljár az éjszakában, ezért aztán úgy beszélnek benne az emberek, ahogyan egymás között szokás. A három színész is nagyon jó választás volt: Takács Kati az anya, Kovács Zsolt az apa, a testvér pedig Makranczi Zalán, Bach Katának és Mészáros Máténak pedig egy-egy jelenetnyi villanás jut. 

De éppen ezek a villanások teszik annyira kedvessé és átélhetővé ezt a filmet. Hogy a busz sosem várja meg az utánafutókat, hogy az ügyintézőnek pittyeg a Facebook-csetje, miközben elvileg velünk foglalkozik, hogy a mellettünk álló idegenek milyen rohadt idegesítő dolgokat képesek magyarázni a telefonjukba. Ezt a végtelenségig lehetne sorolni, Reisz filmje ugyanis sok ilyen apró kis jelenet egymásutánja, lazán kapcsolódva. Annyira lazán, hogy amikor a főszereplő az anyját hívja, és hívásvárakoztatásra kapcsolják, akkor egyévnyi Magyarországon (Békemeneten, Haha-tüntetésen, Sziget Fesztiválon) sétál át. 

Persze ahhoz, hogy valaki ennyire felszabadult filmet tudjon csinálni, áldozatokat is kellett hozni. A film nagyon alacsony költségvetésből készült, mindössze 7 millió forintból, részben a Filmalap diplomafilmes támogatásából. Ennyi pénzből 90 perces nagyjátékfilmet csinálni majdhogynem lehetetlen vállalás, Reisz Gábornak is csak úgy sikerült, hogy az írás és a rendezés mellett az operatőrködést is magára vállalta (meg a film zenéjét is ő szerezte). Ettől a filmnek van egy olyan amatőr filmes jellege, amit lehetne akár bájnak is nevezni, de tény, hogy a filmnek nem a képi világa lett a legerősebb.

De csak így lehetett egyáltalán megcsinálni: Reisz kockáztatott, mert ha nem tette volna, akkor ismét csinált volna egy erős kisfilmet, amire a filmszakma meg három moziteremnyi néző elismerősen bólogatott volna, hogy ”milyen tehetséges gyerek ez a Reisz Gábor, igazán kaphatna már lehetőséget”. Ehelyett inkább nagyjátékfilmet csinált, mert azt be tudják válogatni egy A kategóriás fesztivál programjába, mert az moziba tud kerülni, mert azt meg tudják nézni Az Emberek, és mert arról cikket tud írni az Index. Hogy Reisz Gábor létezik és filmet csinál. Mert ennek a filmnek legeslegfontosabb állítása mégiscsak az, ami a címe: hogy Van.  

A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan magyarországi bemutatójáról nincs információnk, jelenleg nincs forgalmazója a filmnek, de amint megtudunk valamit, jelentkezünk!