Megvan, mi a közös Horthyban és Che Guevarában

Hitler és Rákosi, Pacelli bíboros és Brezsnyev is tiszteletét tette, persze nem egyszerre. Volt, amikor több ezer biciklit áldottak meg egyszerre, máskor alacsonyan szálltak a Vörös csillag-alakzatban a gépek, de indult pincérfutóverseny is a Hősök teréről. Kádár itt bagatellizálta el ötvenhatot, Orbán itt magasztalta 25 éve Nagy Imrét: az ötvenes években híradósként induló Jancsó Miklós gigamontázsa egy hely történetén keresztül meséli el a magyar huszadik századot.

A film az IndaFilmen megnézhető:

Melyik a legismertebb budapesti emlékmű, aminek Gábriel arkangyal a központi alakja? Erős a mezőny, nálam célfotóval a befutó a Hősök tere. Jancsó Miklós már nem érhette meg, hogy a kormány drónnal fotózza a liget fölül a saját békemenetét, de nem lepődött volna meg a szimbolikán. Nem véletlenül sorolja Cseh Tamás a film elején:

Bercsényi, Bezerédi, Bottyán, Thököly,
Ulászló, Hunyadi, galambom Apafi,
Bem József, Damjanich, Koppány és Dugonics.

Az archív és friss felvételeket keverő, elmosódó narratívájú filmhez nem árt átismételni, amit a térről tudunk: például azt, hogy nemcsak szimbolizálja a magyar hősöket, rengetegen kötődnek is hozzá és a kapcsolódó reprezentatív városrészhez, például az Andrássy úthoz: „Mi szép és kényelmes leend a pestiekre nézve ez árnyas fasorok közt a Lánchídtól kezdve egész a Városerdőig mintegy parkban sétálni s kocsizni, kikerülve a szűk ronda Király utcát s annak unalmas vég nélküli házsorát” – vetette fel Kossuth Lajos a sugárút ötletét már 1841-ben a Pesti Hírlapban (a konkrét tervvel pedig ki más, mint idősebb csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf Andrássy Gyula állt elő 30 évvel később).

Amikor a sugárutat 1876-ben átadták, a liget felő eső végén nyoma sem volt a leendő pompának: ekkoriban épült itt a fúrház, majd később a Gloriette nevű díszkút (970 méter mélyen hévízet találtak ugyanis a tér alatt). Pedig a XIX. század végének korszellemét már belengték a nemzeti emlékművek:

Ekkor készül Bécsben az óriás Mária Terézia szobor, Rómában a Viktor Emánuel emlékmű, vagy Berlinben I. Vilmos császár szobra. Itthon már Schulek Frigyes dolgozik a Szent István szobron a Halászbástya mellé, Czigler Győző a Citadella helyére tervezett hatalmas Nemzeti “Walhallára” nyer pályázatot – melyet majd pénzhiány miatt ejtenek.

– írja az Elismondom blog. A lényeg: benne volt a levegőben, hogy valaminek itt is történnie kell.

Munka és Jólét, Háború és Béke

A térben az a legjobb, hogy történetében messze nem a csúszó milleneumi emlékmű miatt áttett honfoglalás-évforduló a legizgalmasabb (akkor sem óraműpontossággal készültek el a beruházások, így lett 1896 az ezeréves évforduló éve, maga az emlékmű egyébként csak 1906-ra készült el, ekkor tették fel i-re a pontként a négy allegorikus szobrot (Háború, Béke, Munka és Jólét, Tudás és Dicsőség), és ebből az alkalomból épült még a Ferenc József híd, a nagykörút, a kisföldalatti és az Országház is).

A külföldi elismerés hamar megérkezett: Gábriel arkangyal szobra elnyerte az 1900-as párizsi világkiállítás nagydíját. A Hősök emlékkövét 1929-ben avatta fel Horthy Miklós, 1932-ben nevezték el Hősök terének, de modern története, ahogy mi ismerjük, 1937-ben kezdődött, amikor a világ katolikusait megszólító Eucharisztikus világkongresszus miatt lekövezték – ez volt az az esemény, amire a később XII. Piusz néven pápává választott Pacelli bíboros is Budapestre jött, ahogy első magyarországi látogatása II. János Pálnak is idevezetett 1991-ben, de addig rengeteget megélt a tér.

A világkongresszusra 10 évig gyúrt az ország, 1938-ban valósult meg, és úgy tűnik, az itt celebrált szabadtéri misén derengett fel az ötlet, hogy egész Budapesten

Az hagyján, hogy a jövő-menő rendszerek úgy cserélgették a királyszobrokat, mint az utcatáblákat (Sugárút-Andrássy-Sztálin út-Magyar Ifjúság útja-Népköztársaság útja-újra Andrássy út, hogy ne nézzünk messzire), de a trolikat is azért vezették a Ligeten át, hogy ne zavarják a felvonulásokat, Horthy itt buzdította 1943-ban az ifjú leventéket a haza védelmére, és itt adta át a Szovjetunió a 48-as szabadságharc lobogóit. 

Hősök tere

Fotó: FORTEPAN

Több fenevad végvonaglott ugyanitt

A kommunisták zökkenőmentesen pörgették tovább a felvonulásokat: itt „esett egybe a fasiszta fenevad végvonaglása” az első szabad május elsejével, ahol „a világ proletariátusa egyesül a fasizmus elleni harcban”, és itt biztosította Kádár a felvonuló tömeget 1957-ben, hogy

Az októberi ellenforradalmi támadás fölött a munkásosztály nemzetközi segítségével döntő győzelmet aratott magyar dolgozó nép ünnepli szabadon május elsejét, a proletár nemzetköziség ünnepét.

De az is jelképszerű, hogy ugyanez a világrend itt is ért véget:

A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítenek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni.

– mondta a Műcsarnoknál 25 éve Nagy Imre újratemetésén egy fiatal politikus, Orbán Viktor (az eseményről itt írtunk bővebben).

Egymás kezét keresik

Egy szó mint száz, az ideológia változhat, a protokoll nagyjából ugyanaz marad: Jancsó filmjének első része a tér hivatalos történetét zongorázza végig, Cseh Tamás, Ferenczi György és egy multifunkciós gyerekkórus betétjeivel. Hruscsovtól Che Guevarán át Hitlerig feltűnik minden Magyarországra tévedt notabilitás, és világképfüggő, hogy épp mikor áldanak meg pár ezer biciklit, és mikor szerveznek inkább vörös csillag-alakzatban alacsonyan repülő bemutatógépeket a jeles eseményekre. A korabeli kommentárt nem is mindig keveri le Jancsó, kiemeli például az „egymás kezét kereső″ Magyarország és Izrael közeledését.

A második rész elvileg a személyesebb képsoroké, bár ezt is áthatják a protokollesemények, de legalább több gyerek vonul fel, és hallhatjuk Pacelli bíborost és II. János Pált is, ahogy magyarul köszöntik a tömeget. Közben szovjet módszerrel tanulnak szabályosan közlekedni a gyerekek, Jancsó nagypapásan beleinteget a kamerába, és megnyugtatóan dörgik az illetékesek a visszhangzó mikrofonba, hogy nem ellenségünk, barátunk már a rendőr. A legmerészebb elrugaszkodást még a legelején látjuk, amikor Nagy Feró úttörődalára éled meg az, amit a „szubjektív történelmi mese″ alcím már a kezdésnél belengetett.

A befogadás nehézsége a sűrűségből fakad: nem könnyű a Hősök teréről elstartoló pincérverseny és a Műcsarnokban kiállított Vörös tér-makett után azt is mind befogadni, hogy „a szovjet emberek páratlan alkotóerejének nagyszerű bizonyítéka a Leninrõl elnevezett Volga-Don csatorna, amely ö tengert köt össze egymással. Csak az a nép építhet ilyen békeművet, amely valóban a békét akarja, és rendíthetetlenül hisz a béke ügyében. Nagy lendülettel fejlõdik a Kínai Népköztársaság. Duzzasztógát a Huai folyón. A Csehszlovák Népköztársaság büszkesége a Klement Gottwald kombinát.″

Ő is híradós volt

Igen ám, de ez a film lényege egyben: olyan korokat idéz meg, amikor a kisember tényleg annyit láthatott a politikából, amennyit ezekben a propagandafilmekben és ezeken a protokolleseményeken mutattak neki. Jancsónak azért jelenthetett különösen sokat ez a képi világ, mert miután lediplomázott, a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárban dolgozott, nyolc éven át híradókat, dokumentumfilmeket rendezett. Első önálló játékfilmjét 1958-ban készítette.

Az sem véletlen, hogy Hősök Terének hívják azt a kezdeményezést is, ami pont abból az apátiából szeretné kirángatni az országot, amit részben épp ezekkel a filmekkel sulykoltak különböző rendszerek az emberekbe szerte Közép-Európában. „A magyarok 80 százaléka nem kötődik civil szervezethez, majdnem felük érzi úgy, hogy nem tudja befolyásolni napi dolgait, 84 százalékunk szerint senki sem törődik a másik emberrel″ – sorolták, mi az, amit megváltoztathatnánk. Nem ez az a film, ami fel fogja rázni azt, aki még mindig passzív, de a visszatekintéshez erős támpont.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!