Susu bolondság, kész veszedelem

A Frank valójában arról szól, hogy milyen egy olyan zenésszel dolgozni, aki semmilyen formában nem akar semmilyen bevált sémát követni. Kár, hogy a film nem képes ennyire merész lenni, Michael Fassbender örökké hordott papírmasé feje ellenére sem.

Amerikában egész mítosza van az úgynevezett outsider, vagyis kívülálló zenészeknek, azaz olyan előadóknak, akik messze a zeneipar és a tradicionális zenekészítés határain kívül működnek. Ott van például Jandek, aki a félrehangolt gitárjával évtizedekig adta ki a fájdalmas, éteri folkját úgy, hogy csak egy postafiókon keresztül lehetett a zenéit rendelni. Ott van a skizofrén Daniel Johnston, aki egyszerű és megható dalaival inspirálta Kurt Cobaint is, és aki egyszer egy kisrepülős utazáson kivette a slusszkulcsot a helyéről, és kihajította az ablakon. Vagy ott van az idei év blogsztárja, Lewis, aki a nyolcvanas években egy fehér sportkocsiban és egy modellel az oldalán feltűnt egy kanadai stúdióban, felvett legalább két albumot, amit leginkább úgy lehet elmesélni, mintha valaki Angelo Badalamenti Twin Peaks-zenéjére próbálna fájdalmasan nyöszörögni, aztán a felvétel után, egy érvénytelen csekket maga után hagyva, eltűnt a semmibe. Az egyik albuma félmillió forintért kelt el az Ebayen, miközben még a férfi eredeti nevét sem tudja senki.

Az outsider szcénát állítólag a legjobban Irwin Chusid Songs in the Key of Z regénye és a hozzá adott két zenei válogatás foglalja össze, Jandekről egészen biztos, hogy egyszer film fog készülni, Daniel Johnstonról már elkészült (ez volt a nálunk a Titanicon bemutatott Az ördög és Daniel Johnston), Lewis történetét pedig jelenleg is próbálják lenyomozni a blogposztok és az obskúrus zenék újrakiadásával foglalkozó lemezkiadók. Lenyűgöző szelete ez az egyetemes zenének, némelyik előadója hallgathatatlan, némelyik zseniális, de mindegyik létezése egy érdekes történet eredménye, és ha az emberek nem lennének vevők az érdekes történetekre, akkor a világban senki sem foglalkozna a rettenetes filmeket rendező Ed Wooddal vagy a korát megelőző képeket rejtegető Vivian Maierrel.

Frank Sidebottom – akiről a film Frank karakterét mintázták – nem egy hagyományos outsider művész volt, hanem egy brit zenész találmánya, egy Kató néni, akit Chris Sievey hozott létre a saját maga szórakoztatására. A figura annyira nem volt kívülálló, hogy a kilencvenes években saját műsort kapott egy angol csatornán – ezzel a magyar közönség is találkozhatott, ha végigülte a Mocsok című Irvine Welsh-adaptációt a moziban. Sievey több együttesben is zenélt a figurája sikere előtt és után. 2010-ben, 54 éves korában rákban halt meg. Azért nem írom az előző mondat elé, hogy hatalmas spoiler, mert hiába készült a film a vele együtt zenélő Jon Ronson visszaemlékezéseiből, a történet teljes egészében fikciós. 

A főszereplője ugyanis Jon (Domnhall Gleeson), aki egy fiatal, lelkes, de nem különösebben tehetséges srác, aki a fiókjának készíti a kicsit együgyű zenéit, már ha nem jön rá komponálás közben, hogy azért annyira jó a dal, amit ír, mert valójában egy Madness-számot költött át.  Jon szenved attól, hogy az álmos kisvárosában, mennyire nem tud mit kezdeni magával, de jókor van jó helyen, amikor a Soronprfbs (ne aggódjon, senki sem tudja, hogyan kell kiejteni) billentyűse megpróbálja magát a hideg tengerbe ölni. Az együttesnek azonnal kell valaki, aki pár hangot leütne az aznapi koncerten, Jon pedig áll elébe a kihívásnak. Csak a színpadon tudja meg, hogy a Soronprfbs olyan zenét játszik, amihez nem akkordok kellenek, hanem használati utasítások, az énekes (Michael Fassbender, szinte végig az óriásfej alatt) pedig egy hatalmas műfejben énekel, és  nem hajlandó levenni soha. A koncertnek fél szám után vége, mert kisül az egyik hangszer és két tag majdnem összeverekszik a színpadon, de Jon meggyőzte a frontembert, és szeretné, ha velük menne felvenni az új lemezt. Amit meg nem egy stúdióban fognak rögzíteni, hanem valahol az isten háta mögött Írországban.

Jon egyre hülyébben érzi magát a lemezfelvételeknél: Frank és a többiek hónapokat töltenek azzal, hogy fura hangokat vesznek fel a természetben, a próbák leginkább jógagyakorlatoknak vagy egyoldalú bokszmeccseknek tűnnek, zene meg pénz sehol, ráadásul a többi tag, főleg temerines (Maggie Gyllenhall) kifejezetten gyűlöli, amiért odapofátlankodott a zenekar életébe. Van is rá ok, Jon titokban a Soronprfbs mindennapjairól folyamatosan posztol Twitteren, Tumblren és Youtube-on. Sikerül is összehoznia egy bemutatkozó koncertet az austini South By Southwest fesztiválon (itt lépett fel tőlünk a Moog és az Ivan & The Parazol is), de a láthatólag nem két lábbal a földön járó Frank nem fogadja annyira jól a hírt.

Annak ellenére, hogy egy zenész is beszállt a forgatókönyvbe, a Franknek egészen különleges elképzelései vannak arról, hogy hogyan működik a 2010-es években a független zene világa, már az is megmosolyogtató, hogy Lenny Abrahamson rendező olyan bolondos művészi dologként tálalja a természet hangjainak felvételét (csak egy példa: a Franz Ferdinand is ilyennekkel próbálkozott 2005-ben a második albumán, de már akkor is elcsépelt volt). Amikor először hallunk egy teljes számot a Soronprfbstól, akkor az leginkább egy korai, különösen rossz Doors-dalra emlékeztet. Az ír lemezfelvételek helyszíne egy csodálatos, mesébe illő tájon fekvő víkendház, ilyesmire egy 4-5 ember előtt fellépő, feltehetőleg pocsék eladásokat hozó, ennyi tagot és kütyüt számláló együttes soha a büdös életbe nem engedhetné meg magának. Ahogy azt is nehéz elképzelni, hogy egy ennyire zárt alakzatban dolgozó közösségben senkinek sem tűnne fel, hogy az egyik tag minden egyes pillanatot felvesz a telefonjával.

Ráadásul a Frank eljátszik egy nagyon cseles trükköt a nézőkkel, itt viszont kiteszem a hatalmas SPOILER feliratot, ugyanis nagyjából a film felénél rájöhet minden néző, hogy Jon, ez a kis teszetosza szerencsétlen, igazából nem a történet hőse, hanem pont ellenkezőleg: ő az, aki önhibáján kívül, de teljesen vakul szétcseszi a Soronprfbs karrierjét azzal, hogy egyrészt kotnyeleskedik, másrészt pedig mindenen viccesen átgázol, ami a viszonylagos siker útjába állna. Amikor megtudjuk, hogy pontosan miért is kötött ki az együttes az SXSW fesztiválon, akkor megszakadhat a néző és valószínűleg Frank szíve is. Az ember, akiben hittünk az az ember lett, akitől világéletünkben féltünk.

Vagy most túlgondolom ezt, és igazából a Frank egy ártalmatlan, de keserű vígjáték arról, hogy milyen művészlelkek vannak a világon, és átlagemberként milyen nehéz feltörni a páncéljukat – vagy a műfejüket –, hogy megértsük őket? Valószínűleg az, és annak a maga egyszerűségében jól is működik, van benne egy marék jól sikerült jelenet, ugyanannyi tehetséges színész, de folyamatosan az volt az érzésem, hogy sokkal kalandosabbnak hiszi magát, mint amilyen. Ha valamit meg lehet tanulni az igazi outsider művészektől, az az, hogy az embernek magasról kell tennie mások véleményére, és engedelmeskednie kell a saját inspirációinak. Chris Sievey, Frank Sidebottom atyja pontosan ezt művelte. De ez a Frank című film mintha túlságosan próbálkozna megfelelni az elvárásoknak. Nézzük meg inkább Frank Sidebottom első országos tévés fellépését 1985-ből: