Áldozataik véréből ittak

A The Act of Killing (Az ölés aktusa) forgatása során Oppenheimer az indonéz hadsereg egykori embereit kereste fel és játszatta el velük újra, hogyan ölték meg kommunista foglyaikat a 70-es évek közepén zajló politikai tisztogatások idején. A 2012-ben bemutatott filmnek hatalmas visszhangja volt világszerte és az indonéz államot is cselekvésre kényszerítette. A rendezőt hivatalosan persona non gratának nyilvánították, és először titokban lehetett csak vetíteni filmjét.

Később mégis bemutatták, és ezután az indonéz kormány vonakodva bár, de közleményt adott ki arról, hogy a 70-es években történt események törvénytelenek és elítélendőek voltak. A gyilkosokat viszont azóta sem vonták felelősségre, sokan továbbra is fontos közéleti szerepet játszanak. A Velencében vetített folytatásról egyelőre nem nagyon tudnak még Indonéziában, a rendező a sajtótájékoztatón elmondta: kíváncsi, mi fog történni a bemutató után. A stáblistán viszont minden második név “Anonymus” volt: Indonéziában ezek szerint biztosra kell menni, ha a politikai témában véleményt nyilvánítók védelméről van szó.

Az Act of Killing elsősorban a gyilkosokra koncentrált, ezért mikor ezzel a filmmel kész lett, Oppenheimer figyelme az áldozatok családjára irányult. Így talált rá egy Adi nevű férfira, akinek a bátyját, Ramlit mészárolták le a hadsereg szimpatizánsai 1975-ben. A Look of Silence fókuszában Adi családjának története áll: a férfi idős szülei belerokkantak fiuk tragédiájába, de Ramli halála után két évvel megszületett Adi, aki bár úgy nőtt fel, hogy tudott bátyja sorsáról, személyesen nem volt annak részese. Ramli esete azért volt különleges, mert míg a legtöbb áldozat meggyilkolása titokban zajlott és pontosan nem lehetett tudni, mi történt velük, az ő haláláról mindenki tudott a közösségben. Az első tömegmészárlásról ugyanis sikerült még elszabadulnia és félholtan, félig kiontott belekkel hazakúsznia - anyja karjából vitte el másnap a hadsereg, hogy aztán soha ne térjen haza.

Oppenheimer és Rukun Velencében

Fotó: Gabriel Bouys

A dokumentumfilmben négy elkülöníthető szál váltakozik. Az egyikben a család mindennapjait látjuk, Adi gyerekeinek, illetve idős szüleinek hétköznapi elfoglaltságait. A másodikban a szülők mesélnek a múltról, fiuk elhurcoltatásáról és haláláról. A harmadikban Adi nézi a The Act of Killing forgatása során felvett jeleneteket, amelyekben a gyilkosok mesélik el, minden megbánás nélkül, inkább büszkén, kérkedve, hogy mit és hogyan tettek. Ezek a részek nem valók gyenge idegzetű nézőknek, mert a legválogatottabb kínzásokat mesélik el részletesen, hol rajzolt képekkel, hol vidám színészkedéssel illusztrálva. A kamera ezeknél a jeleneteknél néha Adira fordul, aki a felvételek nézése közben láthatóan fegyelmezett akar lenni, de kiül arcára az elmondhatatlan szenvedés. A negyedik szegmensben pedig azokat a jeleneteket látjuk, amelyekben Adi elmegy a ma már öreg, hol esendő, hol nagyon is erőteljes és életvidám gyilkosokhoz, hogy szembesítse őket tetteikkel.

Az Adi családjára koncentráló szálak, melyeknek a vizuális megvalósítása idillibe hajlik, gyönyörűen fényképezett közeli felvételekkel. Az összetartozó emberek szeretetének megannyi apró megnyilvánulása - érintések, mosolyok, pillantások - alkalmat adnak arra, hogy egy pillanatra megpihenjünk a borzalmak után. A szülők fájdalma mára elcsendesült és békében élik utolsó napjaikat, a jövő egyelőre gondtalan, szeretetben élő generációjának pedig esélye van a boldogságra.

A múlt az múlt

De a gyilkosok visszaemlékezéseivel és mai hozzáállásukkal szembesülni hátborzongató: nehéz eldönteni, hogy az iszonyúbb-e, ami 1975-ben történt, vagy pedig az a büszkeség, amivel a mai napig mesélnek tetteikről. Még a gyerekeik sem mutatnak semmiféle szégyent apjuk tettei miatt vagy empátiát az áldozatokkal: szinte mindegyikük azt hajtogatja, hogy “a múlt az a múlt”, minek feszegetni ezt az egészet, ez akkor volt, most meg most van, hagyjuk már ezt. Mindezt közvetlen azután, hogy a kedves papa mosolyogva mesélte el, hogyan vágták le a “kommunisták” péniszét vagy egy nő fejét és mellét, és hogyan ittak az áldozatuk véréből (minimum egy pohárral kellett inni, mert “ez védte meg őket attól hogy megőrüljenek”). Ramli meggyilkolására kifejezetten élesen emlékeznek a tettesek, pedig naponta többszáz emberrel kellett végezniük. Az ő esete szökése miatt különleges volt, és még a többiekénél is borzalmasabb vég várt rá, ahogy ízesen és vígan előadott beszámolójukból kiderül.

Egyedül akkor kezdenek néhányan feszengeni, amikor kiderül, hogy Adi személyesen érintett: páran agresszívvá válnak (“azt hittem, Joshua (a rendező) a mi emlékeinkre kíváncsi, de most, hogy téged idehozott, már nem vagyok benne biztos, hogy annyira kedvelem”). Az egyik gyilkos családtagjai letagadják, hogy bármit tudtak volna a dologról (holott a korábbi felvételeken látszik, hogy ők is végighallgatták apjuk visszaemlékezését): egyetlen esetben jön elfogadható reakció az egyik gyilkos lányától, aki szívből jövően kér bocsánatot és meg is öleli Adit, míg apja némán ül.

A film a nehéz téma ellenére egy pillanatra sem válik nézhetetlenné vagy unalmassá: tökéletesen teljesíti a vállalt célt, hogy egyetlen ember történetén keresztül megmutasson egy kevéssé ismert korszakot és tükröt tartson az emberiség sötét oldalának és feltegye az örök kérdést: hogyan válnak átlagemberek a történelmi események hatására szörnyeteggé.

Fotó: Tiziana Fabi

A velencei sajtótájékoztatón a rendező mellett Adi is résztvett. Érzelmeit nehezen visszatartva mondta el, hogy egyedül az volt a fontos számára, hogy a tettesek elismerjék: amit tettek, rossz volt. Egyedül ez hozhatja el a megnyugvás és feloldozás lehetőségét, de ezt a filmkészítés folyamata során csak egy, a már említett esetben sikerült elérni. Szerinte a The Look of Silence sokat tehet azért, hogy a jövő generációi számára feldolgozhatóvá váljanak az események, de a szülei és az áldozatok kortársai számára csakis a halálban oldódhat fel ez a stigma.

Sikerülhet a misszió, ha a film eljut a közönséghez is. Amíg viszont csak fesztiválok szakmai közönségének mutatkozhat be, az esztétikai tartalom mögött könnyen eltűnhet a fontos morális üzenet.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!