Az emberiség sötét pillanatai
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Cinematrix cikkek
-
Egy ültő helyünkben végigdaráltuk Stephen King kedvenc misztikus sorozatát - Kegyetlenül megdolgoztatta az agytekervényeinket Hugh Grant új vallásos thrillerje
- Az új Dűne-sorozat pont arról szól, amitől napjainkban a legjobban rettegünk
- Maradj csak szenvedő, irányítható és gyermek
- Ryan Reynolds felesége miatt újraforgatták a Deadpool & Rozsomák végét
Az algériai függetlenségi törekvések idején, 1954-ben játszódó francia Loin des hommes című filmben Viggo Mortensen megint megmutatja, hogy nem csak akciódús filmek hősét tudja alakítani. Sőt, még franciául is tökéletesen játszik (éppúgy, mint honfitársa, Mads Mikkelsen a Magyarországon nemrég bemutatott Kohlhaas Mihályban). Mortensen egyszerű tanítót alakít, akinek az életét jelenti kis iskolája, ahol a helybéli gyerekeket tanítja írni-olvasni. Körülötte viszont zajlik a történelem, és világossá váik, hogy semmi nem maradhat úgy, ahogy most van: egyre több felfegyverzett ember jön-megy a környéken, és kezd eltűnni a biztonság illúziója.
Egy nap egy rabot bíznak rá, akit a közeli városba, a bíróságra kellene elkísérni. Viszontagságos útjukat, egy valószínűtlen barátság kialakulását mutatja be a film, amelyben a csönd, a pillantások többet árulnak el a szavaknál. A minimalista, kevés szereplővel dolgozó alkotásban a kősivatag éppolyan fontos szereplő, mint az emberek, akik itt élnek: van köztük, aki birtokolni akarja a földet (a függetlenségi harcok résztvevői mindkét oldalon), van, aki művelni szeretné, mint a büntetésre váró rab, és van, aki csak csendben élni rajta, mint a tanító, aki itt született és itt szeretne meghalni.
Viggo Mortensen a sajtótájékoztatón hosszú, szőke hajjal jelent meg és ahogy szokása, minden, különböző nyelven feltett kérdésre a megfelelő nyelven válaszolt (legyen az olasz, francia, vagy angol). Elmondta, hogy erre a filmre is intenzíven készült: Camus olvasásával élte bele magát szerepébe. Arabul is megtanult, ami kevésbé esett nehezére, mint a tökéletes francia kiejtés elsajátítása. De, ahogy tőle vártuk, mindent száz százalékosan teljesített és újabb hibátlan alakítást könyvelhet el.
A másik történelmi film éles ellentétben áll az előbbi szűkszavú minimalizmusával. Fatih Akin The Cut című alkotása, amely azzal lett már bemutatása előtt hírhedt, hogy a rendező nem adta oda a cannes-i filmfesztiválnak, áradó, szinte biblikus történet egy örmény férfi kálváriájáról az első világháború alatt és azután. Nazar, a kovács idilli életet él az Ottomán Birodalomban, de világát elsöpri a háború. Elragadják családjától és kényszermunkára viszik. Modern Jóbként mindenét elveszíti: először anyagi javait, majd sorban a rokonait, barátait, közvetlen családját, sőt, egy torkán vágott seb miatt végül a beszéd képességét is. Egy dolgot nem vehetnek el tőle: az élni akarást. Keresztény hitét viszont, amiért korábban életét adta volna, megtagadja, és egy erős, megrázó jelenetben a barokk festményeket idéző képben káromolja az Istent szavak nélkül.
A barokkos képi világ nem csak itt jelenik meg: a menekülttábor poklában haldoklók kicsavart tagjai, bozalomtól tágra nyílt szeme, kínban eltorzult arca egyaránt a barokk festészet és szobrászat szinte túlzásba vitt eszközeit idézik, egyszerre elidegenítve a nézőt a látottaktól, és egyszerre univerzalizálva azokat: ezekben a pillanatokban bárhol lehetnénk, a több mint kétezer évvel ezelőtti bibilai idők csapásai idején, vagy éppen ma, a világ ugyanezen részén, a mai Szíria területén. Nazar a háború végén megtudja, hogy családjából van, aki élve maradt, keresésükre indul és hosszú, kalandos útja Kubából Amerikába vezet, ahol, bár már békeidőben vagyunk, ugyanolyan brutalitással találkozik, mint hazájában: ott az örmény nőket erőszakolták, itt az indiánokat.
Fatih Akin a sajtótájékoztatón elmondta, hogy azért használta fel az indiánok elnyomásának elemét, hogy közelebb hozza a nézőkhöz az örmények tragédiáját. Hogy közben miért kellett Kubába is beugrani, rejtély: kissé túl sok minden zsúfolódott be a filmbe, amelynek a forgatókönyve is hagy némi kívánnivalót maga után - például amikor több ízben csak azért hallgat el egy életbevágóan fontos részletet a haldokló rokon vagy újonnan megismert barát, hogy a későbbiekben egy fordulat következhessen be. A film vége pedig menthetetlenül melodrámába és giccsbe csap át, amit nem is értünk - Fatih Akin eddigi rendezéseiben mindig tökéletes arányérzékkel dolgozott.
Ezzel együtt azonban a történelmi események megismeréséért és legfőképpen Tahar Rahim alakításáért mindenképp ajánlott a The Cut - és nagyon erős az erkölcsi tanulság is. A vetítőteremből a Lido napsütésére kilépve az embert mellbevágja az a szégyennel vegyes hitetlenkedés, hogy mi viszont pont itt vagyunk és ebben a pillanatban a Csajok Adam Driver-ja sétál el mellettünk öles léptekkel, hogy sajtótájékoztatót adjon.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon