Magyar operatőrért lelkesednek Velencében

Magyar operatőrök munkáját dicsérik ujjongva Velencében, ugyanis az új Roy Andersson-film, az A Pigeon Sat On A Branch Reflecting On Existence (Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről) képi világáért a magyar Pálos Gergely és Borbás István felelt, a Lidón máris az operatőri munka erősségéről suttogtak a filmes szakma képviselői.

Roy Andersson filmjei újabban hét év alatt készülnek el: így volt ez a cannes-i nagydíjas Dalok a második emeletről (2000) után következő Te, aki élsz (2007) esetében és az A Pigeon Sat On A Branch Reflecting On Existence (Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről) című, Velencében kedden bemutatott művére is ugyanennyit vártunk. 

Megérte várakozni. Egyrészt az idei velencei versenyprogram eddigi legnézhetőbb alkotása lett, és szerencsére több szinten is remekül működik. Egyszerre vicces és filozofikus, látványos, ötletgazdag, de nem vész el a részletekben, hanem komplett és elgondolkodtató egésszé áll össze. 

A vetítés után rendezett sajtótájékoztatón a svéd rendező elmondta, hogy a különös címet idősebb Peter Brueghel Vadászok a hóban című festménye ihlette. Igen, ez az a kép, amely mindenkinek ott lógott az iskolájában a 80-as, 90-es években reprodukció formájában, úgyhogy jól emlékezhetünk a madarakra: közülük a fókuszpontban ülő most így jobban megnézve tényleg töprengőnek, minden egyéb fölé emelkedőnek tűnik. Vele azonosulhat a néző, amikor sorozatban szembesül a szereplők szánalmas életének mindennapi abszurditásával és kívülről, sőt, felülről reflektálhat arra.  

A képsorok várakozásunknak megfelelően kellőképpen abszurdak: olyan,

Az első három szkeccs elválik a film többi részétől, az élet legérinthetetlenebb pillanatait mutatják be igazi skandináv, szűkszavú fekete humorral. Utánuk egymástól független, de  mégis egybefonódó epizódokat látunk. Egyvalami közös bennük: minden szereplő enyhén őrült, többé-kevésbé depressziós, és egyaránt szánnivalóan nevetséges. 

Van itt például egy utazó ügynök páros. Őket nevezhetjük a film főszereplőinek, mert ők azok, akik újra és újra felbukkannak, mindig más-más helyeken tűnnek fel, az egyik mellékszereplőtől a másikig vezetve. Kapcsolatuk terhelt, furcsa, se veled, se nélküled barátságban és munkaviszonyban vannak, de még az is lehet, hogy testvérek. Ők a legkeserűbb, leghumortalanabb emberek a világon - elsőre adóellenőrnek vagy temetési vállalkozónak tűnhetnek, de tréfabolt-termékekkel házalnak és mindig ugyanazzal a kifejezéstelen arccal, monoton módon feldarált szöveggel mutatják be az “extra hosszú vámpírfogsort”, a “buliban, munkahelyen és otthon egyaránt mosolyt kiváltó kacagózacskót”, vagy a félelmetes Egyfogú Nagybácsi-maszkot. 

De látunk szerelemittas flamenco-tanárnőt szemérmes és vonakodó áldozatával, tengeribeteg hajóskapitányt, csókért felest adó, sánta, de viruló korcsmárosnét, és így tovább: általuk görbe tükörben szemlélhetjük az emberi élet jelentéktelenségét, és az azt áthálózó groteszket. Az egyik legfontosabb szereplő sosem bukkan fel: nem látjuk, nem halljuk, csak telefonpartnereinek válaszaiból tudjuk, hogy ő bezzeg nagyon jól van.

Annyira örülök, hogy minden rendben veled

- ismétli ugyanazt a mondatot a telefonban sok-sok, másféleképpen nyomorult sorsú ismerőse. Talán ő az a galamb, aki mindenkit felülről néz, és köszöni szépen, jól van. 

Egyetlen epizódegyüttes különül el élesen a többitől. A ”homo sapiens” alcímű, egy laboratóriumi, kegyetlen állatkísérletes jelenettel mint mini-prelűddel bevezetett egység minden szempontból más, mint a többi: angolul játszódik (míg a többi cselekményszálban svédül beszélnek), egy más korban és olyan eseményeket mutat be, amelyek egyáltalán nem illenek az eddigi groteszk egypercesek közé. A jelenet főszereplője egy ókori kínzóeszköz, a bronz bikához hasonló asszír orgona - egy titokzatos, hatalmas és kegyetlen fémszerkezet, (itt egy videó a jelenet forgatásáról) -  szinte fizikailag hat a nézőre.

Az eddigi, ha nem is felhőtlen, de feketén vicces hangulat hirtelen eltűnik, és a néző döbbenten feszeng és haragszik a rendezőre, hogy hogyan illeszthetett be egy ilyen jelenetet a többi közé: ezt, amin semmi, de semmi nevetnivaló nincs. Roy Andersson azonban egy dramaturgiai fordulattal megoldja a helyzetet és mégis lazíthatunk ökölbe szorult kezeinken. A harag helyett viszont marad a felismerés, hogy az ember, a homo sapiens, nem csak jelentéktelen és szánalmas, de alapvetően gonosz is. 

Mi viszont méltán lehetünk büszkék a magyarok operatőrökre: a különleges szögben felvett, gyakran teljesen mozdulatlan, letisztult képek színvilága is magával ragad. Andersson ennél a filmjénél használt először digitális kamerát, inspirációi a német neobjektivizmus festőinek művei voltak: tiszta, egyértelmű, evidens képi világra törekedett, olyan látványra, amely sokáig a nézővel marad, ezt Borbás István, majd a munkáját átvevő Pálos Gergely nagyszerűen valósította meg. Az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről univerzumában a Brueghel-képhez hasonlóan nincsen semmilyen rikító szín: csak tompa zöldeket, fakó földszíneket, fehéret és feketét látunk, sehol semmi piros, sárga vagy meleg szín. Minden kissé steril és üres, már-már sivár: pont úgy, ahogy a Brueghel-kép, vagy továbbgondolva, az emberiség hangyányian apró és jelentéktelen figuráinak élete. 

Az Egy galambot a Cirko-Film forgalmazásában láthatjuk majd Magyarországon.