Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
A Netflix megcsinálta a saját Breaking Badjét, csak sokkal viccesebbenAktuális, fontos problémára hívja fel a figyelmet a Good Kill, az utolsóként vetített velencei versenyfilm. Izgatottan vártuk a főszereplő Ethan Hawke és a rendező, Andrew Niccol (Gattaca) miatt, de olyan kliséhalmazt kaptunk, amilyet legvadabb álmunkban sem képzeltünk volna. Nem is maradt el a film velencei vetítés végén a füttyszó.
Pedig nem indul rosszul a film. Erős képsorokban, egy drón kameráján keresztül látjuk, hogyan lőnek ki egy terrorvezéreket szállító autót valahol a Közel-Keleten. Nyilvánvaló, hogy Hawke karaktere, a bizonyos gomb megnyomója nem igazán élvezi ezt a munkát, szemében a “one, two, three, rifle” szavak kimondása közben fájdalom tükröződik, arca grimaszba torzul.
Csak éppen az a baj, hogy ez a grimasz az egész film alatt az arcára fagy - de az ötödik dróntámadás után már a mi arckifejezésünk is az övéhez kezd hasonlítani. Türelmetlenül sóhajtunk az újabb és újabb porfelhő és izzó törmelék láttán. Egyik ugyanolyan, mint a másik, és persze néha szívszorító elemeket is kellett becsempészni - például egy rosszkor rossz helyen bicikliző kisfiú személyében.
Miközben iszonyú dolog látni, hogyan gyilkolnak emberek embereket: egyre gátlástalanabbul, egyre inkább elrugaszkodva az eredeti,
elvétől. Láthatatlanul, fentről, egyfajta mitológiai istenszerepet játszva. A morális üzenet a perzselő közel-keleti napnál is világosabb: a gyilkosság az gyilkosság, és nincs felmentés, pláne, ha ártatlan áldozatok is vannak: a döntéshozóknak, a drón üzemeltetőinek örökké együtt kell élniük döntéseik felelősségével. De mindezt már eddig is tudtuk, a filmnek nem sikerül közelebb hoznia a témát és a mondanivalót a nézőhöz. Semmivel nem tudtunk meg többet annál, amit a napi szinten olvasott háborús híradásokból már levettünk, az emberi dráma sem érintett meg minket Velencében.
Reménykedtük, hogy megússzuk a háborús drámák szokásos karaktereit, de bizony itt vannak mind: a lelkiismeretével küzdő, felelősségébe lassan belerokkanó főhős (Hawke, természetesen), a zord külső alatt aranyszívet rejtő, durván vicces katonai zsargonban lelkesítő előadásokat tartó felettes (Bruce Greenwood), az aggódó, szépséges, jóságos feleség (January Jones), az empátiával teli, dögös, latin-amerikai kolléganő (Zoe Kravitz). Utóbbinál nagy politikai korrektségre törekedtek az alkotók, de megint csak ordas nagy általánosítást kapunk: Suarez természetesen ugyanolyan szexi a khakiszínű katonai overállban, mint a buli során felvett klasszikus kis feketében, mély (igazán nőies!) empátiával fordul társai és az ellenség felé egyaránt, de néha elmorzsol egy-egy könnycseppet is (általában akkor, amikor nekünk szemünk sem rebben). Van lelkiismeret nélküli, törekvő, kellemetlen kolléga is, és még sorolhatnánk az ismert típusokat. A lényeg, hogy mindenki egydimenziós, már ezerszer látott, és halálosan unalmas: a sajtóvetítés végén nem is maradt el a füttyszó.
Pedig vannak éppenséggel egész jó megoldások is a Good Killben. Ilyen például az erős klausztrofób hangulat a beszűkült terekben, a katonai művelet egy fojtogató légkörű konténeregyüttesben zajlik. A drón kamerái egy pillanatnyi szabadságot mutatnak, ahogy megnyílik a tágabb perspektíva, de ez a fellélegzés csak egy másodpercig tart, mert az elkerülhetetlen pusztítás követi. Az álságos Las Vegas-i világ hamis csillogás is csak hozzáad a sivársághoz, de érdekes párhuzam figyelhető meg a közel-keleti sivatag és a Vegas mellett fekvő kertváros között is. Mindkét hely egyformán zsúfolt, ugyanúgy száll a vöröses por - mintha nem is különbözne ez a két világ annyira.
De hiába a briliáns képek, ha az üzenet teljesen szájbarágós:
Ehhez persze a gonoszokat előbb meg kell ölni, de milyen jó lenne, ha ezt olyan egyszerűen, “good kill” révén tehetnénk meg: máris szebb hely lenne a világ.
Hawke, ha nem vinné túlzásba a grimaszolást, jól hozná a kiégett, meghasonlott katona figuráját, de a karakter lapossága a forgatókönyv és a rendezés hibája is: szegény színész csak parancsot teljesít.
Éppúgy, mint a filmbeli katona, akit végül ez tesz tönkre.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon