Hol van Magyarország, kik a magyarok?

Egy Berlinben született, amerikai származású, Magyarországon élő és dolgozó lektor kolumbiai feleségével rendezett egy dokumentumfilmet egy 1956-ban Kolumbiába menekülő magyarról, Villás Györgyről, aki Bogota egyik veszélyesebb negyedében kolbászsütödét nyitott. Ennyivel könnyen össze lehetne foglalni a Parador Húngarót, Patrick Alexander és Aseneth Ruiz dokumentumfilmjét, ha nem szólna közben egy sokkal bonyolultabb dologról is. 

A Kolumbiában sütögető, az országot a kitelepülés óta el nem hagyó Gyuri bácsi története mellett ugyanis Alexander saját magát is belevitte a történetbe. A rendező Magyarországon járt egyetemre, majd itt is tanított, most pedig próbál megbirkózni azzal, hogy ő tulajdonképpen hova valósi, mik a gyökerei, miért utazik kényszeresen országról országra, miközben ez az idős magyar bácsi marad a fenekén Bogotában, látszólag boldogan, de elpusztíthatatlan honvággyal. Alexander kalandos úton jutott el Kolumbiába, ahol összetalálkozott az ott tévéműsorokon és dokumentumfilmeken dolgozó Ruizzal. Kettejük munkájából született meg a Parador Húngaro.

A Parador Húngaro izgalmas dokumentumfilm lett, ami bemutatja azt, milyen lehet egy nagy kivándorlás vége, amikor valaki kényszerből elhagyja a hazáját, megteremti a saját biztos egzisztenciáját, de még ötven évvel később sem tudja teljesen maga mögött hagyni a múltat és az otthont. A film megvalósításában amatőr, de mondanivalójában egyáltalán nem az, sőt. A  kolumbiai-magyar koprodukcióban készített filmet az idei Miskolci CineFesten fogják először Magyarországon vetíteni, mi még a magyar premier előtt beszélgettünk a két rendezővel.

A két rendező tulajdonképpen a film miatt tért vissza Magyarországra. "A barátságom Gyurival, meg az egész folyamat megint felkavarta azokat az élményeket, amik az országhoz kötöttek, és amiket addig eltemettem magamban." - kezdi a történetet Patrick, aki 2010-ben állást kapott a szegedi egyetem angol szakán lektorként, és visszaköltözött Magyarországra.

Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index

Aseneth Ruiz, a felesége és alkotótársa pedig kifejezetten a filmmel, és annak befejezésével foglalkozik, amióta Szegeden élnek. "Erre szántam az életem, hogy kezdjek vele valamit. Néztük mind a hetven óra forgatott anyagot, három év alatt forgattunk hozzá húsz plusz órát. Jegyzeteltünk, és kitaláltunk egy tervet. Pont úgy álltunk hozzá, ahogy nem szokás, először volt meg a nyersanyag, és csak utána az, hogy mit akarunk kezdeni vele."

Gyuri bácsiról és a sütödéjéről szinte véletlenül értesültek. "Mindig magyar barátokat keresek, hogy magyarul beszélhessek. A világon mindenhol vannak magyarok, úgyhogy biztos voltam benne, hogy Bogotában is lesznek. Mindenkinek azt mondtam, hogy magyar vagyok, egy idő után pedig mondták, hogy

Így találtuk meg a Parador Húngarót és Gyuri bácsit, akivel szerettünk volna valamit kezdeni." De a film elkészítéséhez előbb a bácsi barátságát kellett elnyerni, két éven át a forgatás fel sem merült.

Erről szól a film

A nevem Patrick Alexander (42), 1990-ban cserediákként jöttem Amerikából Magyarországra, és hamar megszerettem az országot, a népet és a nyelvet. Tizenöt év múlva már részben magyarnak tartottam magam. A kolumbiai Bogotában találkoztam egy 56-os magyarral, Villás Györggyel (72), miután mindenkinek úgy mutatkoztam be, hogy magyar vagyok. Gyuri bácsinak volt egy kis büféje Bogota koszos belvárosában, a neve Parador Húngaro, ahol kolbász és hurkaszerű gyorsételeket árult. Jó haverok lettünk Gyuri bácsival. Megismertem a családját, és úgy terveztem, csinálunk egy filmet, amiben végre el tudja mesélni a saját történetét, és közben együtt visszautazunk Magyarországra. De nem így történt. Rájöttem, hogy nem mesélhetem el az ő történetét anélkül, hogy a sajátomat is elmondanám. Így lett ez egy film egy nemzedékeken és kultúrákon átívelő barátságról, amelyben a párhuzamos történetekkel arra keressük a választ, hogy miért kell útra kelni, és honnan tudod, hogy megérkeztél. (docuart.hu) 

Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index

Az első találkozóról Aseneth is erős emlékeket őriz: "Ott voltam, amikor találkoztak. Patrick akkor még nem tudott spanyolul, úgyhogy rögtön magyarul szólalt meg, „Te magyar vagy!” vagy „Jó napot kívánok!” vagy valami ilyesmit mondott Gyuri bácsinak. Ő meg csak bámulta azzal a tekintettel, hogy "Te meg ki a fene vagy?" Aztán lassan barátok lettek. Igazából hamarabb volt meg a barátság, mint a film."

Gyuri bácsi büféje pont Bogotá egyik veszélyesebb negyedében állt, úgyhogy minden szempontból hasznos volt oda bemenni, nemcsak biztonságban érezhette magát az ember, de még enni is adtak. Patrick órákat töltött ott, és Gyuri bácsi befogadta, meghívta a házába - ezek a jelenetek a filmben is benne vannak.

De nem Patrick volt az egyetlen "magyar" Bogotában. Volt egy kolumbiai árva gyerek, akit befogadott egy magyar pap, elhozta Magyarországra, majd 10-12 év után visszatértek Kolumbiába. Egy nap ez a srác megjelent a bódéban, és elkezdett tökéletes magyar kiejtéssel beszélni arról Gyuri bácsinak, hogy mit olvasott éppen a Délmagyar Online-on. És mivel ilyen furcsa esetek előfordultak Gyuri bácsi életében, a kétszemélyes stábbal sem volt semmiféle gondja.

Amikor eldönttötték, hogy Gyuri bácsi életét filmben dolgozzák fel, nem volt egyértelmű a munka menete. "Ő is el szerette volna mondani a történetét, de nem tudta, hogyan. Próbáltam megtervezni a filmet, de Gyuri bácsi sosem értette, hogy mit akarok. Én úgy akartam, hogy mozogjunk közben, kinn legyünk az utcánk, csináljunk közben valamit, ő pedig úgy képzelte, hogy leül egy fotelba és elmondja az egészet az elejétől a végéig. Mindig tele volt kifogásokkal, de közben meg én sem tudtam, hogy kezdjek neki."

Végül egy teljesen spontán helyzetben, egy családi vacsora közben kezdtek el forgatni, ami először riadalmat keltett, de végül elfogadták és kialakult a film közvetlen stílusa, ami inkább hasonlít egy családi felvételből összeválogatott anyagra, mint egy profira csiszolt dokumentumfilmre. "Megbíztak bennünk is, mint barátokban. De közben mindig attól féltek, hogy megmutatjuk, mekkora rendetlenség van a házukban, milyen koszos az asztal, vagy mennyire foltos a terítő."

Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index

Aseneth szerint éppen ettől a kerestlen stílustól lett jó a film. "Patricknek elképzelése sem volt arról, hogy mit csinál, és a szereplők sem tudták, hogy ebből mi lesz. De ez az esetlenség adja a szépségét. Végül annyira jóban lettünk a családtagokkal és barátokkal, hogy már a kezükbe adtuk a kamerát, hogy vegyék fel ők, mi történik. Néha téptük a hajunkat, amikor a nyersanyagot néztük, de rájöttünk, hogy van benne valami természetes, amit máshogy nem lehetett volna elcsípni."

Patrick ráadásul szervesen beleépítette a filmbe azt is, ahogy készült. Több jelenet is van, ahol az addig forgatott, a néző által már látott jeleneteket mutatja az ismerőseinek és kikéri a véleményüket, de olyan is van, hogy egy bizonyos rész videóüzenet lett a két különböző kontinensen élő család tagjai között. Így láthatunk egy egyszerű családi jelenetet, majd megint, ahogy a rokonok a világ másik felén nézik.

A film azonban nemcsak Gyuri bácsiról és a családjáról szól, hanem Patrickről is, a forgatás során ugyanis az derült ki, hogy csak úgy lehet megcsinálni a filmet, ha ő is megjelenik benne szereplőként. Több olyan visszajelzést is kaptak, hogy nem Gyuri bácsi érdekes a történetben, hanem Patrick viszonya.

"Én ezt teljesen elleneztem. De bogarat tettek a fülembe. Amikor a forgatás felénél tartottunk, és vissza kellett jönnünk Magyarországra, akkor be kellett látnom, hogy máshogy nem fog menni. 2013-ban Miskolcon a DocuArt workshopjában is nagyon sok volt a pozitív visszajelzést kaptunk." Aseneth is egyetértett a bővítéssel: "az egyik kolumbiai producer azt magyarázta nekünk, hogy

Hiába mesél a bácsi, ezt a történet rólad szól, a ti barátságotokról - ezt mondtam Patricknek is."

A Parador Húngaro ugyan kolumbiai filmnek számít, a stáblistája mégis tele van magyar nevekkel. Aseneth riportokat forgatott külföldön élő kolumbiaiakról, így találtak meg egy zongoristát, aki a Liszt Ferenc Zenekadémián tanult, ő játssza a Liszt-darabot a filmben.

"Patricknek megvolt ez a hülye ötlete, hogy azt a magyar dalt, amit Gyuri bácsi folyamatosan emleget a filmben, azt játssza el valaki tangóharmonikán." Kerestek egy klasszikusan képzett harmonikást, de csak Skype-on tudták tartani a kapcsolatot, mert éppen az őserdő közepén dolgoztak a vágáson. "Mindig kellett neki kiabálni a mikrofonba, hogy lassabban!" Két magyar zene van végül a filmben, mindkettőt kolumbiai játszotta fel. 

Fotó: Barakonyi Szabolcs / Index

Kolumbiában egyébkén máshogy finanszírozzák a filmeket, ott nem filmalap van, hanem filmtörvény. A kormánynak egy bizonyos összeget filmkészítésre kell költenie, ezért nem feltétlenül kolumbiai történeteket keresnek, hanem általában jó sztorikat helyi filmesektől.

"Mindig folyik a vita arról, hogy milyen képet mutassanak az országról. Az emberek úgy érzik, hogy mindig minden a gerillákról vagy a kábítószerről szól, és emiatt ismeretlen marad sok érdekes dolog. Közben persze azokat a történeteket is fontos elmondani, de mégis nagy részben csak azzal foglalkoznak a tévéműsorok és filmek." De ez a film nem Kolumbiáról mesél, hanem a világról. A kivándorlás, a nemzettudat a világon mindenhol érthető témák. "A kolumbiaiakat ezért érdekli a film, hogy

A magyarokat viszont mindig is érdekelte, hogy a kívülállók hogyan tekintenek az országra. "Magyarország baromi érdekes hely. A legszebb benne a nagy változatosság. A nyelve nagyon fontos, pedig az is mennyi másból tevődik össze, tele van más hatásokkal. Ha le akarnánk szűkíteni csak az ősmagyar szavakra, akkor nem sok maradna belőle. Volt egy könyvem, amiben ez állt:

Ha külföldiként magyar történelmet akarsz tanulni, akkor két nagyon fontos kérdést kell feltenni magadnak: pontosan hol van Magyarország, és pontosan kik a magyarok?

Ez a két dolog változik mindig és mindig átsiklanak felette az arról szóló politikai viták, hogy ki magyar és ki nem. Pedig ezt ünnepelni kellene és nem mutogatni egymásra, hogy én igazi magyar vagyok, te meg nem. Nagyon nehéz meghatározni, ez olyan csodálatos és érdekes a magyarságban."

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!